Egy grandiózus narcisztikus ráadásul kiválóan manipulál. Pont olyan férfivá változik ideiglenesen, amilyenre a nő vágyik. Mert minden eszközzel azon van, hogy kontrollt szerezzen, ehhez viszont érzelmileg kell először maga mellé kötnie a nőt. Azon áll vagy bukik az egész manőver, hogy az elején mennyire tudja elhitetni: a nőnek rá van szüksége.

Mire jönnek a piros lámpák, az első igazi megalázások és elindul a gázlángolás (a másik lépésről lépésre történő elbizonytalanítása saját magában, saját ítéletei­ben stb.), addigra kialakult egy érzelmi elkötelezettség; a nő szerelmes, szeret, és meg akar felelni.

Hiába derül ki, hogy a király meztelen, és a vonzó, lehengerlő magabiztosság mögött valójában egy egoista, hímsoviniszta, narcisztikus egyén sejlik fel, akkor sem tudják elengedni. Reménykednek, hogy majd megváltozik. A gyerek születése majd rendbe tesz mindent. Meggyőzik magukat, hogy jó, hát vannak hibái, de olyan férfias, biztos jó családapa lesz. Vagy egész egyszerűen félnek, hogy nem találnak jobbat, de legalábbis nem akarnak újra keresgélni, a bizonytalanságban lebegni. Oké, nem a legjobb, de nem rossz, el lehet viselni. Kicsit meghúzzák magukat, egy-két dolgot benyelnek…

Mert hiszen most már ott van(nak) a gyerek(ek). Egy válás, elszakadás neki(k) még rosszabb lenne, ő(ke)t mindenképp meg kell kímélni. Ezért a nő még több kompromisszumot köt, leginkább saját magával. Még erősebben dugja a fejét a homokba és a hamis reménybe, hogy majd jobb lesz. És amikor néha van egy-egy olyan pillanat, megnyilvánulás, amikor a férfi kompenzál, kedveskedik, odafigyel (vagy simán csak normálisan viselkedik), azt a nő rögtön a változás jelének véli. Mert ezt szeretné hinni. Reménykedik és tűr, alkalmazkodik és behódol, tovább és tovább. Esetleg magában sírdogál néha.

Vagy megkeményedik, elfojtja az érzéseit, és a munkába menekül. Ettől időlegesen enyhül a fájdalom. Életbe lép az úgynevezett túlkompenzáló coping-mód. Kialakul egy „párhuzamos élet”. Egy olyan közeg a nő számára, ahol sikeres, elismerik, mindaz lehet, ami otthon nem tud lenni: erős, határozott, büszke, vidám, igazán önmaga. Időnként a két világ konfliktusba kerül. A megalázott, elnyomott feleséget a másik közegében, a munkájában sikeres nőként kell a férfinak „elviselnie”. Vagy ebben az „állapotában” érkezik haza, és még nem alázkodik meg kellően a bántalmazó férfi előtt. Ilyenkor kapja a még több megalázást, degradáló megjegyzéseket. És kitör a balhé.

A másik eset, amikor a nőnek nem alakul ki párhuzamos élete, nem tud máshol kibontakozni, önmaga lenni. Teljesen behódol, mindent benyel. Már nem is vágyik semmire, nem is reménykedik, hogy a férfi egyszer megváltozik. Elfogadja normálisnak azt az állapotot, amiben ő teljesen másodrendű. Ez az úgynevezett önalávető coping-mód. Még arról is képes meggyőzni magát, hogy jó ez így. Hiszen mennyivel rosszabb helyzetek is vannak. (Például az első eset, ahol a nő lázad, és látványosabban szenved.)

A túlkompenzáló coping nem okoz fizikai betegséget. Ott inkább az a veszély, hogy túltolja a kompenzálást, totálisan kimerül, elveszti a koncentrációját, elkövet valamilyen végzetes hibát, esetleg baleset éri.

De hiába ismeri a szaktudomány ezeket az eseteket, és viszonylag hatékony terápiás megoldásokat is kínál rájuk, borzasztó nehéz mindezt belátni annak, aki belecsúszik egy-egy ilyen helyzetbe. 

Mert ahogy újra és újra igyekszik és reménykedik, behódol és tűr, eközben hoz egy csomó döntést (például gyereket vállal), ami kényszerpályára állítja, vagy legalábbis nagyon megnehezíti, hogy lépjen. Persze, a gyerekvállalás a kényszerpálya mellett öröm és áldás is, tehát bármilyen gyökér is a férj, a nő valahol mégis hálás neki, hogy megfogantatta benne az életet.

Szóval nagyon komplex helyzet egy nő számára. És bármilyen erős is az intellektusa, bármennyire is tisztában van vele tudati szinten, hogy egyre mélyebbre fúrja magát egy gödörbe, az ösztönei, beidegződései, női mivoltából fakadó hormonális késztetései viszik tovább az önsorsrontás útján.
Varga Judit minden elismerést megérdemel; nemcsak mert sokáig kitartott, elviselt és tűrt, a lehető legjobban megkímélve a gyerekeket, de azért is, mert végül lépni mert. Bevállalta rövid távon a még nagyobb szenvedést azért, hogy amint azt a riportban is elmondta, szabad ember lehessen. Méltósággal, békével. És a lehető legkorrektebb módon nem elvenni, elperelni igyekezett a gyerekeket, hanem valamiféle egyezségre jutni, hiszen akármilyen görény is emberileg a volt férje, attól még szükségük van a gyerekeknek az apafigurára az életükben.

Oké, de miért nincs a szektatagokban sem emberi méltóság, sem józan ész, hogy belássák és beismerjék: egy feleségabuzáló, narcisztikus pszichopata zászlója alá álltak be? Mert az óriási kognitív disszonanciát okozna. Belső ellentmondást a valóság és aközött, ami a fejükben van. A kognitív disszonanciá­ra pedig énvédő mechanizmusokkal reagál az agy. Megmagyarázza saját magának, hogy neki van igaza, és a valóság hazudik. És meg is erősíti önmagát. Ez jelen esetben konkrétan így néz ki:

A valóság és az érzelmi előzményekből felépült vélelem között feloldhatatlan ellentmondás áll. Ezt az ellentmondást megszüntetendő, beindulnak az énvédő mechanizmusok: 1. Varga Judit hazudik. 2. Magyar Péter ártatlan. 3. Magyar Péter abuzáló viselkedése nem számít, mert ő épp a Fideszt készül legyőzni (és ez felülír mindent). 4. A Varga Judittal mint nővel szemben atrocitások nem számítanak, mert ő fideszes.

És ezzel a szektatag megerősíti magában az érzelmi előzményeket (utálja Varga Juditot, imádja Magyar Pétert); a kör újraindul, és pörög végtelenítve.
Varga Judittal szemben megértők vagyunk, mert tankönyvi esete a bántalmazó kapcsolatból kitörni nem képes nőnek. De bármennyire nehéz is, próbáljunk megértők lenni a Magyar Péter-szekta tagjaival is. Ők ugyanis szintén tankönyvi esetei a szektatagoknak.