Többet nem tudunk meg egyik evangélistától sem. Jairus lányának nincs története. Kégl Ildikó kötetében azonban úgy támad új életre, mintha mindig is mindent tudtunk volna róla. 

Valahol azt olvastam, hogy a mítosz olyan elbeszélés, ami kívülről, mondjuk úgy, objektíve nem is megragadható. Olyan, mint Schrödinger szuperpozícióban ringatózó elemi részecskéi. Képtelenség egyszerre befogadni és megérteni. A megértés ugyanis mítoszteremtés. A mitológia ilyenformán mindig jelen idejű. És mindig önismereti jellegű. Olyasvalami, ami önmagára reflektál. Ha Kégl Ildikó most elmeséli nekünk ennek az ismeretlen leánynak a történetét, akkor egyúttal meg is alkotja azt, mi több, megalkotja önmagát, a saját legendáját.

A válogatás – de lehet, hogy úgy kellene mondani, hogy az élet – legerősebb vetülete a társas lét ezernyi kérdése, kalandja, lehetősége, végessége és végtelensége. Szerelmes egymásra találás, hűség és hűtlenség, perzselő vágy és képtelen beteljesülés, magányba taszító szakítás és szinte közönyös tudomásulvétele a szerelem mulandóságának. Idemásolom a kortárs irodalom valószínűleg legerősebb, de biztosan a legmagányosabb, legszomorúbb, legreménytelenebb sorait: 

(a szerelem lefolyik a Sió csatornán)
Egyúttal hadd idézzem ide a nekem legkedvesebb verset is. Kégl Ildikó itt úgy teremt mágikus rítust, szerelmi varázslatot a már-már túlságosan is hétköznapi élethelyzetből, mintha valóban boszorkány volna, akinek az ilyesféle bűbájos kötés a legtermészetesebb tennivalói közé tartozna. Pár meghökkentően magától értetődő szóval – talán leginkább azzal, ahogy az álmot és az ébrenlétet egymásba mossa – átemeli az élményt a realitásból a transzcendensbe, a valóságot eltolja a képzeletbe, a pillanatot kifeszíti a végtelenbe. Olvassák csak!

(hajfonat)
 

Fecske Csaba József Attila-díjas költő így ír Kégl Ildikóról a kötet utószavában. „E verseskötet szerzője prózaíróként kezdte irodalmi pályafutását. Finom, artisztikus novelláiban már ott rejtőzött a költő, ezt több kritikusa megállapította, én magam is úgy éreztem, hogy költő írja a novellákat, és nem a novellista kezdett verseket írni. Mostanában jobbára versek kerülnek ki keze alól (és nem mellékesen recenziók, tanulmányok, esszék), de azért várjuk tovább a novellákat is. Idővel kiderül, hogy alapvetően két műfajú alkotó-e Kégl Ildikó. Van erre példa a klasszikus – Kosztolányi, Babits – és a kortárs – Parti Nagy Lajos, Petőcz András, Darvasi László – magyar irodalomban egyaránt.”
Jó társaság, mondhatjuk, de nekem más benyomásaim is vannak. Ezek a versek – bár kétségkívül tükrözik a szerkesztő érett válogatását – önmagukban is a kortárs magyar irodalom legjavát adják. Faludy György gátlást nem ismerő líráját idézik, még inkább Weöres Psychéjét teremtik újra: igaz, más korban, de ugyanazon a rejtélyes felső-magyarországi tájon, ugyanazzal a többnyelvű európaisággal, ugyanazzal a kérlelhetetlen őszinteséggel, életbe vetett hittel, meggyőződve a szerelem megváltó erejéről, egyszóval velőkig megélt nőiséggel.