A nyomdából frissen kijött kötet – Mint Mint Jairus lánya (Like Jairus’ Daughter) – izgalmas válogatás. Miközben a fülszövegből kiderül, hogy a kötet pusztán az elmúlt évek verseiből ad közre úgy két tucatnyit, azonközben az olvasó úgy érzi, egy teljes élet bomlik ki előtte. Már-már naplószerűen sorakoznak a költemények, a női lét eseményei, fordulatai, tragédiái, mélységei és felemelő pillanatai állnak előttünk, ha lapozgatjuk Kégl Ildikó kötetét.
Bár a gyűjtemény nem a Cicás bugyival kezdődik, a történet igen. Mindannyiunk története. Egy óvodai momentum, első szerelem, első tapasztalat és persze olyan tapasztalat, aminek nyomán elmondhatja, aki átéli:
A nagycsoportban, abban a
nevesincs óvodában én akkor
mindent megtanultam arról, hogy
megy ez a fiúk meg a lányok között,
bár mára elég sokat felejtettem.
(Cicás bugyi)
És hogy mennyit felejtett vagy mennyi mindent nem tanult meg Kégl Ildikó abban a hajdani óvodában, abból a bájos gyermekszerelemből, arról a kötet nyitóversében kapunk képet. Rövid versecske. Annál nagyobbat üt. (Elmondom elöljáróban, hogy ne kelljen a megfejtéssel bíbelődni: ez a vers egy hosszú házasság záróakkordja, volt férjéhez, „a sebésznek” írta.)
Tizennyolc éven át bőrömön
hordoztalak, néha a bőröm alatt,
itt már jobb, ha hallgatnak a szavak,
mert mit lehet erre mondani,
ki beszéljen ebben a versben,
s aki szót kér, vádolhat-e azzal,
hogy összetapostad a testem,
miközben tudom, lábnyomod
alatt lettem nagykorú.
(tizennyolc)
És aztán életképek és életesemények sora következik. Banálisan szép pillanatok, hátborzongató olvasmányok, a női lét sorskérdéseit újra és újra megvilágító reflexiók – Annie Ernaux tragédiája, Virginia Woolf öngyilkossága –, filozófiai vitagondolatok, riposztok, reakciók, megjegyzések, Pilinszky, Heidegger, Villon, Madách szelleme, Cezanne műterme és, mintha csak véletlenül, egy Renoir-kiállítás emléke jelenik meg a kötetben, egy szenzitív és racionális, gondolatait átérző, érzéseit tudatba emelő, impulzív ember legszebb és legnyomorultabb napjai, pillanatai.
A címadó alak – Mint Jairus lánya – egyébként egy feltámadás-, még inkább feltámasztástörténetet idéz a Bibliából. Lukács így írja le: „.Egy Jairus nevű ember jött hozzá, aki a zsinagóga elöljárója volt; és Jézus lába elé borulva kérlelte, hogy jöjjön el a házába, mivel egyetlen leánya, aki mintegy tizenkét éves volt, halálán van. Menet közben a sokaság minden oldalról szorongatta. (…) Még beszélt, amikor jött valaki a zsinagógai elöljáró házától, és így szólt: Leányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert! Amikor Jézus ezt meghallotta, ezt mondta neki: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul. Amikor bement a házba, senkit sem bocsátott be, csak Pétert, Jánost, Jakabot, meg a kislány apját és anyját. Mindnyájan sírtak és gyászolták a leányt, de ő így szólt hozzájuk: Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik! Erre kinevették, mert tudták, hogy meghalt. Ő azonban megfogta a leány kezét, és szólította: Leányom, ébredj! Ekkor visszatért bele a lélek, és azonnal felkelt.”
Többet nem tudunk meg egyik evangélistától sem. Jairus lányának nincs története. Kégl Ildikó kötetében azonban úgy támad új életre, mintha mindig is mindent tudtunk volna róla.
Valahol azt olvastam, hogy a mítosz olyan elbeszélés, ami kívülről, mondjuk úgy, objektíve nem is megragadható. Olyan, mint Schrödinger szuperpozícióban ringatózó elemi részecskéi. Képtelenség egyszerre befogadni és megérteni. A megértés ugyanis mítoszteremtés. A mitológia ilyenformán mindig jelen idejű. És mindig önismereti jellegű. Olyasvalami, ami önmagára reflektál. Ha Kégl Ildikó most elmeséli nekünk ennek az ismeretlen leánynak a történetét, akkor egyúttal meg is alkotja azt, mi több, megalkotja önmagát, a saját legendáját.
Elmúlás és feltámadás, hit és kétely, remény és lemondás kavarodik a címben, ahogy végig a kötetben. Keresztény tradíció, pogány hagyomány, európai műveltség és persze a női princípium.
A válogatás – de lehet, hogy úgy kellene mondani, hogy az élet – legerősebb vetülete a társas lét ezernyi kérdése, kalandja, lehetősége, végessége és végtelensége. Szerelmes egymásra találás, hűség és hűtlenség, perzselő vágy és képtelen beteljesülés, magányba taszító szakítás és szinte közönyös tudomásulvétele a szerelem mulandóságának. Idemásolom a kortárs irodalom valószínűleg legerősebb, de biztosan a legmagányosabb, legszomorúbb, legreménytelenebb sorait:
Azt kérded, élnék-e veled,
szép itt és nem a te hibád,
hogy én már mindig kétkedek,
pedig tökéletes dinamikával
áradnak terveink,
színültig töltik
a nyarat, de tudom,
ősszel lefolynak mind
a sió csatornán.
(a szerelem lefolyik a Sió csatornán)
Egyúttal hadd idézzem ide a nekem legkedvesebb verset is. Kégl Ildikó itt úgy teremt mágikus rítust, szerelmi varázslatot a már-már túlságosan is hétköznapi élethelyzetből, mintha valóban boszorkány volna, akinek az ilyesféle bűbájos kötés a legtermészetesebb tennivalói közé tartozna. Pár meghökkentően magától értetődő szóval – talán leginkább azzal, ahogy az álmot és az ébrenlétet egymásba mossa – átemeli az élményt a realitásból a transzcendensbe, a valóságot eltolja a képzeletbe, a pillanatot kifeszíti a végtelenbe. Olvassák csak!
Már mocorgott a hajnal,
amikor átöleltél hátulról, s
én félig ébren, félig álmomban
tarkómon éreztem leheleted,
hogy megőrizzelek magamnak
bronzvörös hajamból három
tincset formált álmos kezem
és bezártam egy kurta kis
fonatba a lélegzeted
(hajfonat)
Fecske Csaba József Attila-díjas költő így ír Kégl Ildikóról a kötet utószavában. „E verseskötet szerzője prózaíróként kezdte irodalmi pályafutását. Finom, artisztikus novelláiban már ott rejtőzött a költő, ezt több kritikusa megállapította, én magam is úgy éreztem, hogy költő írja a novellákat, és nem a novellista kezdett verseket írni. Mostanában jobbára versek kerülnek ki keze alól (és nem mellékesen recenziók, tanulmányok, esszék), de azért várjuk tovább a novellákat is. Idővel kiderül, hogy alapvetően két műfajú alkotó-e Kégl Ildikó. Van erre példa a klasszikus – Kosztolányi, Babits – és a kortárs – Parti Nagy Lajos, Petőcz András, Darvasi László – magyar irodalomban egyaránt.”
Jó társaság, mondhatjuk, de nekem más benyomásaim is vannak. Ezek a versek – bár kétségkívül tükrözik a szerkesztő érett válogatását – önmagukban is a kortárs magyar irodalom legjavát adják. Faludy György gátlást nem ismerő líráját idézik, még inkább Weöres Psychéjét teremtik újra: igaz, más korban, de ugyanazon a rejtélyes felső-magyarországi tájon, ugyanazzal a többnyelvű európaisággal, ugyanazzal a kérlelhetetlen őszinteséggel, életbe vetett hittel, meggyőződve a szerelem megváltó erejéről, egyszóval velőkig megélt nőiséggel.
