A magyar gazdaság zakatolását a dualitás jelentős mértékben visszafogja. A két legfontosabb törésvonal a hazai és külföldi vállalatok, és a nagy-, illetve kis- és középvállalatok között érzékelhető. Ezeket azért szükséges oldani, mert a dualitás csökkentése jókora lökést adhat a gazdaságnak.
Célul tűztük ki, hogy 2030-ra a GDP-arányos exportunk a jelenlegi, hatvan százalékot meghaladó szintről elérjen száz százalékig, a beruházási ráta pedig 25 százalék fölött maradjon, miközben a feldolgozóipar részesedését a gazdaságunkból húszról harminc százalékra növeljük. Az újraiparosítás és az exportrobbanás a munkaerőpiac szintlépésével együtt valósul meg, ahol a foglalkoztatási rátát 80-ról 85 százalékra növeljük. Ezek a részcélok együttesen biztosítják, hogy fő célunkat, az uniós fejlettség kilencven százalékának elérését is megvalósítsuk.

A külföldi–hazai eltérés hazánkban ráadásul az egyik legnagyobb uniós viszonylatban, ami akadályozhatja, hogy a külföldi és hazai szektor közös nyelvet beszéljen, partnerségre lépjen. Itt tehát egy másokhoz képest relatíve nagyobb növekedési tartalékot találunk, amit az elmúlt években a vállalatokkal közösen elkezdtünk ledolgozni, hiszen tíz éve még háromszor hatékonyabbnak számítottak a külföldi cégek. E dimenzióban további mutatószámok is jelzik, hogy a magyar vállalatok elkezdtek felzárkózni a külföldiekhez: 2010 és 2022 között árbevételben 48-ról 53-ra, exportárbevételben 22-ről 27-re, hozzáadott értékben pedig 51-ről 58 százalékra növelték részesedésüket. A hazai tulajdonú cégek tíz év elteltével is a beruházások nagyságrendileg felét adják, a foglalkoztatásból pedig a 2010-es 75 után 77 százalékban részesednek.

Nemcsak összességében, de a kiemelt ágazatok többségében is látszik, hogy a magyarok egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a tortából. Tizenkét ágazatban növekedett, míg hatban gyengült a magyar cégek árbevételi részesedése. Különösen nagy siker, hogy 2010-hez képest mostanra a bankszektorban, a médiában és az energetikában a magyar vállalatok már az összes árbevétel többségét adják. Ugyanakkor kockázatot jelenthet, hogy a kiskereskedelem és a logisztika terén a magyar tulajdonú vállalatok teret vesztettek 2010-hez képest.

Az első stratégiai feladatunk, hogy még eredményesebben segítsük a hazai vállalatok nemzetközi termelési láncokba való bekapcsolódását. Cél, hogy a magyar cégek minél nagyobb számban tudjanak bekerülni azokba a fontos hálózatokba, amelyeknél az információból innováció lesz, és ahol a szereplők akaratlanul is, de közösen tanulva egymást húzzák felfelé. A bekapcsolódásnak legalább két lépcsője lesz, ugyanis a nagy nemzetközi cégek alatti közvetlen első kör beszállítói (Tier 1) között kisebb a magyar jelenlét és domináns a külföldi részesedés, jelenleg még inkább csak a második körös beszállítók (Tier 2) között veszik fel a versenyt a hazaiak a külföldiekkel.

Míg ma a „Tier 2”-ban a hazai vállalatok 45 százalékos részesedéssel rendelkeznek az árbevétel tekintetében, addig a „Tier 1”-ban a magyar árbevételi részesedés húsz százalékon áll. Ebből a szempontból kockázatot jelent, hogy az itthon működő nemzetközi vállalatok nagyon sok esetben magukkal hozott első körös beszállítókkal dolgoznak együtt (megjegyzés: a rendszerváltoztatás után még a bankjaikat is magukkal hozták), így a hazai cégeket nem egyszerűen csak a hálózatokba bekapcsolódásukban, hanem a folyamatos szintlépésekben is segíteni kell. Ha a legfőbb beszállítók között több magyar tulajdonú vállalat tud megjelenni, akkor abból az egész hazai gazdasági szféra profitálni fog, mivel ezek a cégek olyan ösztönző környezetbe kerülnek, amelyben garantáltan tovább csökkentik termelékenységi lemaradásukat.

 Nemcsak erős magyar beszállítók felépítését kell elősegítenünk, hanem azt a vállalati tömeget is fel kell építenünk, amely egy erős termelékenységi szintet elérve már csak méretében áll a külföldi nagyvállalatok alatt. A magyar nagyvállalatok termelékenysége a kis- és középvállalati termelékenység kétszerese, azaz itt is található egy kisebb törésvonal. A hazai szektor közepes- és nagyvállalataira is szükség lesz ahhoz, hogy az exportból származó teljes árbevételből ne a külföldi vállalatok részesüljenek csaknem háromnegyed részben. Ma csaknem tizenhatezer exportképesnek tekinthető magyar tulajdonú kkv működik, és legalább húszezer exportképes kis- és középvállalkozásra lesz szükségünk a jövőben a dualitási problémák enyhítéséhez – azaz sok ezer új vállalatot kell felfegyvereznünk a piaci hódító hadjárathoz.

A magas nyomású gazdaság általunk elképzelt modellje létrehozza a vállalataink szintlépését kiváltó, sokszoros kényszerhelyzetet, illetve termelékenységjavítási „nyomás” alá helyezi azokat. Az elmúlt években be is indult egy olyan gyors változás, amely megmutatja a gazdasági átalakulás arcát, történetét és főszereplőit is. A Financial Times 2017-ben még csak egyetlen magyar vállalatot talált az ezer leg­gyorsabban növekvő európai vállalat között, 2023-ban már viszont tizenhárom hazai cég került be ebbe a rangsorba. Ők bizonyítják, hogy a közepes méret, a magyar háttér egyre több esetben társul világszínvonallal.

Ha sikerül elérnünk a több száz potenciális magyar vállalat közül a nemzeti bajnok cégek számának duplájára, azaz negyvenre történő növekedését, akkor nagyot fordíthatunk a gazdasági sorsunkon is. Ugyanis ők azok, akik képesek akár egy-egy ágazatot konszolidálni, sőt a nemzetközi versenyben is eredményesen részt venni és akár külföldre is kifektetni. Ha egy gazdaság jelentős részben külföldi tulajdonú, és nincsenek hazai tulajdonú nemzeti bajnokaik, ott a gazdaságban az irányítás is külföldi, ezért végül a jövedelmek is külföldivé válnak, a gazdaság a nemzetközi szereplők jövedelemtermelő eszközévé silányul.

Magyarországon az államszocializmus megszüntetése után nagy kitérőt tettünk a szélsőségek közötti sodródással, de az elmúlt évtizedben kiszabadítottuk a magyar gazdaságot ebből a csapdából, ám még nem értük el minden célunkat. A magyar nemzeti bajnok cégek száma és teljesítménye bővülésének a következménye az lesz, hogy gazdasági szuverenitásunk növekszik, és végre többet keresünk másokon, mint mások rajtunk. Már most is kiváló példák mutatkoznak a magyar gazdaság nemzeti bajnokaira, a teljesség igénye nélkül: OTP, Mol, Richter, 4IG, UBM, Hell, Bonafarm, Master Good, Duna Aszfalt, Waberer’s.

A hazai tőke, az egészséges piacszerkezet és a hazai munkavállalók hármasa már egymást erősítheti, mert elzárjuk azt a csapot, ahol a hazai bérek külföldi tőkejövedelemmé válva eltűntek a rendszerből. Erre ráépülve a következő célunk az, hogy a külföldi jövedelmek váljanak hazai jövedelemmé, azaz negatívból pozitívba fordítsuk profitegyenlegünket (is). Ez jelentős feladat, amiben az elmúlt évtizedben egyelőre még csak kis lépéseket sikerült tennünk, mert először szinte a semmiből kellett kiépítenünk a külföldi pozícióinkat. 2022-ben a profitegyenlegünk GDP-arányosan –3,9 százalék volt, azaz hat és fél milliárd eurós hiányt mutatott, mivel a magyar vállalatok külföldön megkeresett hárommilliárd eurójával szemben a külföldi vállalatok kilenc és fél milliárd eurós profitja állt. Profit­egyenlegünk egyébként a régiós átlagnak megfelelő, deficitünket nem teljesen, de hatvan-hetven százalékban kompenzálják az uniótól visszakapott források. Vannak azonban ágaza­taink, ahol már eléri vagy meghaladja a külföldre irányuló hazai kifektetések jövedelmezősége a Magyarországon lévő külföldi befektetésekét, ami jelzi, hogy vállalataink egyre több területen lesznek képesek annyira hatékonyan működni, mint a nemzetközi cégek.

Ezzel a legfőbb törésvonalakat betemettük, ami maga után vonzza a vidék és (fő)város, a tőke és a munka, a hazai kis- és nagyvállalatok, és még a határon inneni és azon túli magyar gazdaság fejlettségbeli közeledését is.

A szerző nemzetgazdasági miniszter