3.: A film egésze az 1848–49-es forradalom és szabadságharc rettenetes antiszemitizmusára fókuszál, kidomborítja és megjeleníti, hogy mindez már március 15-én felszínre került, sőt, ez volt valójában a forradalom mozgatórugója, a film végén Petőfi egy lázálomszerű látomásban megidézi a holokausztot.

Nagyjából ezek azok a koncepciók, amelyek nem váltottak volna ki ellenérzést belőlük, s eszükbe sem jutott volna számonkérni a történelmi hűséget.

De sajnálatos módon a Most vagy soha! adós maradt mindezzel. Rákayék készítettek egy afféle „földhözragadt”, „hagyományos”, magyar „nacionalista” filmet, s így mindjárt számonkérhető rajtuk a „történelmi hűség”.

Nincs jó Robespierre- vagy Szamuely-karakter

Ami hibádzik. Na de miben? Pontosabban: mit is kérnek számon a filmen odaátról?

Lássunk néhány példát!

1.: Petőfi nem is ilyen volt.

Hát az biztos.

Már a rendszerváltás hajnalán volt szerencsém megírni egy március 15-i vezércikkben (bizony! A 168 Órába!), miszerint a János vitéz, a Nemzeti dal vagy éppen a Szeptember végén Petőfijéért rajongok, míg az Akasszátok fel a királyokat! Petőfijétől iszonyodom.
Petőfi Sándor – mint a legnagyobb zsenik túlnyomó többsége – elviselhetetlen egy alak lehetett a való életben. Próféta- és kiválasztottságtudat párosulva hatalmas egóval, összeférhetetlenség, valamint igazi, hamisítatlan, szélsőséges jakobinus szellem, könyörtelenség és vérszomj – ilyen volt ő.

„Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! / Ez mind igen jó, mind valóban szép, / De még ezzel nem tettetek sokat – /Akasszátok föl a királyokat!”

Jézusmária…

Amúgy muszáj megjegyeznem, akkoriban, a rendszerváltás hajnalán azért rajongtak odaát azért a publicisztikámért, mert a forradalom „elmaradását”, vagyis a Kádár-rendszer bűnöseinek nem megbüntetését, nem számonkérését látták bele (még Péter Gábor is ágyban, párnák közt lehelte ki rohadt lelkét 1993-ban!), ami csak azért érdekes, mert utódaik, ez a mai „odaát” ott, a liberális-jakobinus Styx túlpartján szívesen akasztanának…

Szóval Petőfi nem ilyen volt.

Én legalábbis szerettem. S amikor délelőtt, a Pilvaxban először elszavalja a Nemzeti dalt, olyan bizonytalanul, akkor bizony könnyes lett a szemem.

A Most vagy soha! történelmi hűsége

És akkor álljunk is meg egy pillanatra – ha már történelmi hűség.

1848. március 15-én reggel Petőfi, Jókai, Vasvári, Bulyovszky a Pilvaxban olvasta fel a tizenkét pontot, és Petőfi akkor és ott szavalta el először a Nemzeti dalt.

Majd Petőfiék a Pilvaxból – igen, szemerkélő esőben – elindultak az egyetemekre, hogy mozgósítsák a diákságot. Első útjuk az orvosi karra vezetett, onnan már az orvostanhallgatókkal együtt a politechnikum diákságához, végül a jogászokhoz mentek. Minden helyszínen felolvasták a Tizenkét pontot, Petőfi minden helyszínen elszavalta a Nemzeti dalt, s ekkorra a tömeg mintegy kétezresre nőtt. Ez a kétezres, lelkes tömeg vonult aztán a Hatvani (ma Kossuth Lajos) és Szép utca sarkán lévő Landerer és Hecke­nast nyomdához, ahol a nép nevében lefoglalták a nyomdagépeket és kinyomtatták a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot, amit körülbelül délben Irinyi osztott szét a tömegnek. 

S akkor nézzük tovább!

„A siker bátorságot öntött a kezdeményezőkbe, akik délután háromkor a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd az időközben tízezresre duzzadt tömeg a Pest városi tanácshoz vonult, s rábírta a tanács tagjait, hogy csatlakozzanak követeléseikhez. Forradalmi választmány alakult, majd a nép elindult Budára, a Helytartótanácshoz. Az óriási tömeg kíséretében érkezett választmányi vezetők, Nyári Pál, Pest megye alispánja, Rottenbiller Lipót, Pest város alpolgármestere és Klauzál Gábor, Csongrád vármegye követe adták elő a követeléseket. A sokaságtól megfélemlített Helytartótanács elfogadta a Tizenkét pontot, azonnal eltörölte a cenzúrát, és szabadon bocsátotta börtönéből a sajtóvétség és izgatás vádjával 1847-ben elítélt Táncsics Mihályt, akit a tömeg diadalmenetben vitt Pestre. Este a Nemzeti Színházban a Bánk bán díszelőadásával ünnepelték a forradalom győzelmét.”

Ehhez képest olvastam olyan „kritikát”, amelyben a szerzőnek a Pestről a hajóhídon Budára vonuló tömegről a békemenet jutott eszébe (kurzusfilm, kurzusfilm!), hiába no, mindig mondogatta apám, hogy hülyének lenni a legkönnyebb.

2.: Szendrey Júlia sem ilyen volt.

Majdnem biztosan nem. Viszont 1860-ban ezt a verset írta:

Magyar gyermek éneke

Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom, / Mi a legszentebb a föld kerekén, / S hogy e szentségen akként függni kell, / Miként a gyermek anyja kebelén. Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én, / Magyar hazám, kedves magyar hazám! / Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok, / S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám! / S ha egykor majd kinőttek szárnyaim, / S észszel, erővel munkálni tudok, / Minden tettem egy áldozat legyen / Oltárodon, mit javadért hozok. / Mig csak az észnek egy szikrája ég / Fejemben, mint az éji fénybogár, / Hazámnak égjen, oltárzsámolyán, / Hiven virrasztó szerény mécssugár. / És mig erővel győzi két karom, / – Mint szegény hangya morzsalékait – / Kőt kőre hordok és igy emelem / Szentegyházadnak ékes falait. / S te élni fogsz, hazám, igy élni fogsz / Hü gyermekid ápolnak tégedet, / Kik, mint apáik, készek javadért / Örömmel adni vért és életet!

Szeretném halkan megjegyezni, ma, odaát, a liberális-jakobinus Styx túlpartján ettől rosszul vannak.

S akkor engedtessék meg nekem, hogy bevalljam: az osztrák titkosrendőrrel verekedő Szendrey Júlia nekem is sok volt kissé, de valószínűleg nem az én, hanem a fiatalok és az izgalom fokozása kedvéért került a filmbe. És ebből semmiképpen sem következett számomra, hogy a titkosrendőrnek szurkoljak. Miképpen azt is megjegyzem, a titkosrendőr mint „kalandfilmelem” engem egyáltalán nem zavart, sőt arról nem is beszélve, hogy a figurát játszó Horváth Lajos Ottó egyszerűen zseniális.

3.: A film „magyarkodik”.

Erre nem vesztegetnék túl sok időt. Csak annyit jegyzek meg halkan és szerényen, nincs még egy nyelv ezen a világon, ahol létezne ilyen kifejezés. Nem lehet franciáskodni vagy angolkodni vagy németkedni. Más kérdés, hogy a Nyugat nemzetei ma éppen azzal vannak elfoglalva, hogy megtagadják saját magukat. 

Akiknek nem lehet és nem szabad megfelelni

Annak idején szinte egyszerre készült el a hagyományos nagy mozifilm és az új hullámos nagy mozifilm, vagyis A kőszívű ember fiai és a Szegénylegények.

A Filmvilágban ezt olvashatjuk:

„A hatvanas évek magyar új hullámát sajátos »pozitív diszkrimináció« sújtotta: a kritika, s ennek következtében a filmtörténeti kánon kizárólag az új hullámos szerzőkre, a modernista stílusra összpontosította figyelmét. Joggal, persze, hiszen itt valóban nagyszerű értékek, újszerű formák születtek. Ám létezett ekkor (még) a magyar filmgyártásnak egy másik, szórakoztató filmes, populáris vonulata, amelyre a kritika nemcsak kevéssé figyelt – ez még érthető hozzáállás a filmművészet forradalmi megújulását eredményező korszakban –, hanem jórészt ellenszenvvel tekintett. A kiegyensúlyozatlan helyzetet a közönség billentette helyre, akik csak azért is szerették és tömegesen nézték a nekik szóló filmeket. Jó és rossz munkák nyilván akadtak mindkét oldalon, ám szembeállításuk, egyoldalú fel- és leértékelésük mindenképp aránytévesztéshez vezetett. Márpedig az arányok tekintetében épp a hatvanas évek mutatott máig példátlan kiegyensúlyozottságot a népszerű és a magas filmkultúra tekintetében. Az 1965-ös év, az új hullám zenitje pedig akár jelképesnek is tekinthető, témájában rokon, ráadásul ugyanabban a stúdióban megvalósuló filmpárt produkált: a Szegénylegényeket – és A kőszívű ember fiait. […]

Ha a hatvanas évek populáris filmjeinek teljes korpuszáról nem is, de A kőszívű ember fiairól biztosan elmondhatjuk, hogy méltó alternatívája az új hullámnak. Várkonyi a hatalmas Jókai-életmű egyik legjobb darabját biztos kézzel, a történelmi kalandfilm mű­faji szabályait fölényesen uralva adaptálja. Pergő ritmusban követik egymást a gazdag kiállítású belső és külső felvételek, de egy-egy jelenetnek is megvan a maga dramaturgiája a felvezető »tételmondattól«, a beékelt gegeken át a drámai végkifejletig. Az akciójelenetek látványosak, Hildebrand István képei, a díszletek, a jelmezek – a digitálisan felújított képnek köszönhetően különösképpen – szemet gyönyörködtetők, a színészek játéka kifejező. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történelmi eseményei a műfaj szabályai szerint egy romantikus családtörténetbe íródnak bele, de sem a történelemkép, sem a családtörténet nem idealizált: a hadvezetés, s ezen keresztül a racionalitást becsvágyra cserélő magyar mentalitás kritikáját is megfogalmazza a film; a záróképen pedig a bátyja helyett életét feláldozó legkisebb fiú golyó ütötte véres mellényére boruló anyát látjuk. Nincs happy ending; a korszak romantikus volt, ezt nem tagadja sem Jókai regénye, sem Várkonyi filmváltozata, a történelmi valóság viszont nem az, s ennek kifejezése sem hiányzik A kőszívű ember fiaiból.” (Filmvilág folyóirat 2017/10, 61-62. old.)

A közönség és az utókor majd dönt és ítél

1965-höz képest annyi a változás, hogy most elkészült egy nagyszabású, látványos, szórakoztató, populáris, hagyományos történelmi film, amely ráadásul bevallottan nemzeti érzelmű, hogy ne mondjuk: „magyarkodni” akar. Az „új hullám” viszont nemhogy egy Szegénylegényeket, de semmit sem produkált. S ne legyenek kétségeink: ha most nem a Most vagy soha!, hanem A kőszívű ember fiai készült volna el, odaátról pontosan ugyanezt a kritikát kapná.

Most és mindig.

A liberális-jakobinus Styx túlpartján élők véleménye pedig teljesen érdektelen.