Helyesen járunk el, ha filmkritikánk megírását azzal kezdjük, vajon milyen alkotás tetszett volna a politikai paletta másik oldalának, akiknél, mint tudjuk, évtizedek óta felhalmozódott a jó ízlés, a tudás, a tehetség, a mesterség – lásd Mi kis falunk, RTL –, így teljes magabiztossággal igazítanak el mindenkit művészet, kultúra és szakma dolgaiban, és nem tévednek sohasem.
Tehát: milyen filmet szerettek volna odaát, a liberális-jakobinus Styx túlpartján látni 1848. március 15-ről? Halvány fogalmunk sincsen.
Ugyanis – ellentétben velük – mi nem tudjuk, ezért nem is szoktuk megmondani, mit és hogyan kellene akarniuk, szeretniük, elképzelniük és megvalósítaniuk a magas-, a közepes és az alacsonykultúrában, miképpen azt sem fogjuk megtudni sohasem, milyen lehet élni a liberális-jakobinus Styx túloldalán, ahol többek között mindig a világmegváltó tömeggyilkosok élnek.
Milyen filmet szerettek volna?
Halvány fogalmunk sincsen, milyen filmet szerettek volna. Azt azonban tudjuk, melyek azok a „bátor”, „újszerű”, „kliséket tagadó”, „megszokásból, hagyományból kilépő”, „új utakat kereső” művészi (bocsánat, majd elfelejtettem: „művészi”) megoldások, amelyeket bizonyosan ünnepeltek, de legalább üdvözöltek volna.
Vázoljunk fel ezekből néhányat!
1.: Petőfi Sándorról 1848. március 15-én derülne ki, hogy homoszexuális. Gyöngéd érzelmi szálak fűzik Jókaihoz, Szendrey Júliát valójában csak azért vette feleségül, mert nem mert szembeszállni a kor szigorú konvencióival, de a forradalom vihara elsöpri a konvenciókat, a két ifjú kéz a kézben áll ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, egy forró és forradalmi csók után szavalják el a Nemzeti dalt, a tömeg lelkesen üdvözli mindezt, csak egy gonosz magyar dörmögne magában, hogy ő nem ezért jött ide, hanem a hazájáért, a kritika azonnal tudná, hogy ez a karakter Orbán Viktor, Szendrey Júlia pedig megértően és hálásan fogadná a coming outot, ugyanis végre összeköthetné életét igazi szerelmével, Laborfalvi Rózával.
2.: Az egész film Habsburg-nézőpontból szemlélné március 15-ét és a magyarokat, akik mosdatlanok, büdösek, nacionalisták, ostobák, kiderülne a Habsburg főhősök jóvoltából, hogy „a magyar genetikusan alattvaló, […] a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni, hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”