Igen, a cél az, amit Orbán Viktor mondott: nem szabad megállni Schwechatnál, meg kell hódítani – nem Bécset, hanem – Brüsszelt! S még fontosabb, amit nemrég mondott: a migrációs paktum egy utolsó szög az unió koporsójába. Hozzátette: az európai egységnek vége. Ne ijedjünk meg, vegyük ezt nagyon komolyan, ne csak pusztán jól csengő szavaknak.
Az Európai Unió ugyanis nagy válságban van, s méghozzá nagyon sok szempontból. De a legfontosabb probléma: birodalmat, Európai Egyesült Államokat akarnak létrehozni az unióból.
Ennek legfontosabb mozzanataként pedig meg akarják szüntetni a fontos kérdések esetében a konszenzusos döntés elvét, vagyis a vétójogot, ami, ha megtörténne, elvesztenénk a szuverenitásunkat, amelyért idestova ezer éve küzdünk.
Megengedhetjük ezt? Nyilvánvalóan nem. Akárcsak 1848-ban és 1956-ban, most is ellent kell állnunk a függetlenségünk és szuverenitásunk ellen fellépő erőknek, ezúttal a brüsszeli politikai és gazdasági elitnek. Persze rögtön felvetődik ilyenkor a kérdés, ami egyébként indokolt is: mi van akkor, ha ez mégsem sikerül? Nyilván abból indulunk ki, hogy sikerülni fog, mint ahogyan a labdarúgó Eb-re is úgy megyünk ki, hogy legalább a csoportunkból továbbjutunk, és hogy az azt követő olimpián minél több aranyérmet szerzünk.
Ez akkor sikerülhet, ha a június 6. és 9. közötti európai parlamenti választásokon a szuverenista erők lényeges és látható sikert érnek el a föderalista, globalista politikai pártokkal szemben. Akkor van esély arra, hogy ne Ursula von der Leyen maradjon az Európai Bizottság elnöke, aki lényegében véve a WEF, vagyis a Világgazdasági Fórum, a davosi elit kiszolgáltatottja, illetve, ha a bizottság összetételét a szuverenisták irányába tudnánk elmozdítani, s az Európai Parlamentben is kellő súlya lenne a szuverenistáknak arra, hogy a balliberális globalistákat minimum ellensúlyozni tudják, de hogy többségbe is kerülhessenek.
Igen, ez a cél.
Brüsszel meghódítása pedig nyilvánvalóan azt jelentené, hogy alapjaiban át kell alakítani az uniót, méghozzá egy félföderális szerveződésből olyan új európai szövetséget kell létrehozni, amely a tagállamok laza, főként és döntően gazdasági és kereskedelmi együttműködésére épülne, s kimaradna végre mindebből a kulturális, tudományos, oktatási, szociális, családpolitikai, környezetvédelmi, belpolitikai, külpolitikai, határvédelmi, belbiztonsági – és még sorolhatnám tovább – témák mindegyike.
Ez az új nemzetközi szövetség a kölcsönösen előnyös érdekeket tartaná előtérben, egymással egyenrangú felekként tárgyalva. Ez az ever closer union helyett az ever less union felé indulna el, még talán leginkább a Római Szerződés által létrehozott Közös Piacot venné alapul, de még annál is kevesebb közös ügyben kellene együttműködni. Tehát ez egy soha nem látott, merőben új nemzetközi szerveződés lehetne!
És itt kell megjegyeznem: kissé már megfáradtan, mert ezerszer leírtam és elmondtam már, hogy itt teljesen téves az a mi oldalunkon is gyakran elhangzó szöveg, hogy vissza kell térni az alapító atyák gondolataihoz. Na, csak azt ne! Jómagam egy kötetben foglalkoztam az unió hetvenéves történetével, amely megjelent az Alapjogokért Központ kiadásában, bárki elolvashatja. Ebben világosan kifejtem, hogy az alapító atyák nagy része egyértelműen és kezdettől fogva a föderalizmus, sőt, a világkormányzás híve volt. Olyan meggyőződéses föderalistákat és globalistákat találunk közöttük, mint elsősorban Jean Monnet, Max Kohnstamm, Paul-Henri Spaak, Walter Hallstein, vagy éppenséggel a feketeöves kommunista Altiero Spinelli.
Azt is el kell mondanom, hogy e meggyőződéses globalisták mellett léteztek valóban olyan „alapító atyák”, akik nemzetállami vezetők voltak, és valamelyest ellenálltak az azonnali európai integrációnak, mely a nemzetállamok szuverenitását megszüntette volna. A hat alapító ország egyes vezetői tartoztak ide, bár meg kell mondanom, hogy a Jean Monnet által meggyőzött Robert Schuman, Konrad Adenauer, sőt, később még maga Helmut Kohl is föderalisták voltak, azonban kétségtelen, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy a nemzetállamok megmaradjanak és az integráció csak lassan haladjon előre. Itt a kereszténység iránti elkötelezettségük nyilván szerepet játszott, de mérsékelt föderalizmusuk nemcsak erre vezethető vissza, hanem reálpolitikai megfontolásaikra.
Vagyis az elején két irányzat viaskodott egymással az unióban, a föderalisták, sőt globalisták, illetve a mérsékeltebbek, akik szintén integrációpártiak voltak, de a nemzetállamok létéhez ragaszkodtak. Tehát ne azt mondjuk, hogy úgy alakítsuk át Brüsszelt, hogy térjünk vissza az alapító atyákhoz, mert akkor sehová sem jutunk,
hanem azt mondjuk, hogy csináljunk egy teljesen új, soha nem látott, velejéig demokratikus, egyenrangú államokból álló Európát, amely nem szól bele a másik dolgába, csak együttműködik vele abban, amelyben az érdekek kölcsönösek a win-win szituáció értelmében!
Tehát nem visszatérés, hanem előrelépés a merészek bátorságával!
Ennyit tehát arról, hogy mi van, ha meg tudjuk hódítani Brüsszelt.
