Hogyan tovább, Ferencváros?

Ha tehetném, azt a kérdést tenném most fel Dejan Sztankovicsnak: milyen edzőnek tartja azt, aki három nappal a Partizan elleni rangadó előtt elhagyja a Crvena zvezdát? Nem tudom, hogy a mimikája akár csak egy pillanatra, szinte észrevehetetlenül elárulna-e bármit, vagy profi pókerjátékos módjára érzelemmentesen, robotpilóta-üzemmódban darálná a választ: ilyen a futball… Igen, ilyen, sajnos. Mégis nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk a Bayer Leverkusen a Bundesliga utolsó fordulója előtt jelentse be: Xabi Alonso elköszönt, mert elfogadta a Bayern München ajánlatát.

Csupán azért illik óvatosan fogalmaznunk a szokatlan, megmagyarázhatatlan időzítésű döntés miatt, mert

nem tudhatjuk, hogy a sokat emlegetett kivásárlási összeg, az edző négyhavi bére (ami állítólag kétszázezer euró) csak akkor jár-e a Fradinak, ha még a szezon vége előtt távozik az edző. Bár ebben sincs ráció, hiszen Sztankovics csak a következő idénytől veszi át a Szpartak Moszkvát,

a mögöttünk hagyott hét végén, az orosz bajnokság utolsó előtti fordulójában a Szpartak a megbízott edzőként ténykedő bosnyák Vladimir Szliskovics irányításával verte 3-1-re a Rubin Kazanyt. Sztankovicsot tehát látszólag senki és semmi nem sürgette.

Nagyon nagy bennem a tenni akarás, hogy megmutassam, bármilyen csatára készen állok, amit ezért a klubért meg kell vívnom. Az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy ez a megfelelő hely a számomra. Elöljáróban csak annyit ígérhetek, hogy a hűség, az őszinteség és a munka mindennél fontosabb. Szívemből fogok beszélni: ígérem a hűséget, a tiszteletet és azt, hogy soha nem adjuk fel. Higgyetek nekem: feladni soha. Hajrá, Fradi!

Sztankovics így mutatkozott be a fradistáknak tavaly szeptemberben. Nyolc hónappal később, amikor ugyanezt tette Moszkvában, csupán egy nappal a Magyar Kupa döntője után, már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán dolgozott a Ferencvárosnál, egyetlen szóval sem utalt az FTC-re. Ennyit a szavakról, mindig a tettek beszédesek. Mondjuk az, ahogy

Sztankovics amúgy búcsúképpen megalázta az általa különben is jegelt Lisztes Krisztiánt, azt üzenve mindenkinek, ne ajnározzák már agyon a tizenkilenc éves játékost.

A Ferencváros vezetői mintha maguk sem tudták volna, hogyan is reagáljanak a szerb tréner távozására. Elsőként Hajnal Tamás sportigazgató szólalt meg szokás szerint a píszí jegyében, imigyen:

Jól dolgoztunk együtt, én azt éreztem rajta, tisztelte a klubot, tisztelte a munkatársakat. Jó tavaszt produkáltunk, az utolsó két meccset leszámítva persze, illetve azért az Olimpiakosz elleni hazai Ekl-meccs után is volt bennünk hiányérzet. Viszont beindult egy folyamat, a terv az volt a projekt szerint, hogy az első állomás a bajnoki cím, a fő cél pedig az európai kupában sikeresség. Ő erről lemondott.

„Ez nem vet jó fényt a klubra” – mondta ki Kubatov Gábor az Újpest elleni menetrendszerű győzelem után. Már annak ismeretében, hogy a Fradi-szurkolók nem tartottak szimpátiatüntetést Sztankovics mellett. Bizony nem vet jó fényt. Kubatov Gábor utalt rá, hogy korábban Thomas Doll-lal és Szergej Rebrovval is hosszú távra terveztek, s ugyanez volt a cél Dejan Sztankoviccsal is.

Amikor elmegy egy edző, minden másképp lesz, ráadásul költséges dolog edzőt váltani, és egy bonyolult probléma, amit most meg kell oldani

– tette hozzá az FTC elnöke, Peter Stögerről és Sztanyiszlav Csercseszovról viszont említést sem tett.

Mindezt összefoglalva: a Ferencváros vezetői tehát nagyon akarták Dejan Sztankovicsot, s noha a konferencialigában az Olimpiakosz, majd a Magyar Kupa döntőjében a Paks elleni vereséget is csalódásként élték meg, ennek ellenére bíztak benne, azt szerették volna, ha a szerb edző marad. De nem maradt, s ennek ismeretében

nem állíthatnánk, hogy Sztankovics szerződtetése jó döntés volt. A legfontosabb célt, a bajnoki címet ugyan zsinórban immár hatodszor is teljesítette a klub, de a csapatépítés tapodtat sem jutott előre. Ha a Csukaricski vendégeként nincs Pesics 98. percben rúgott bravúros gólja, még ennél is gyengébb lenne a bizonyítvány. Populáris húrokat pengetve azt is mondhatnánk, ezt az idényt Máté Csabával is hozta volna a csapat.

Az igazán fontos kérdés persze az: hogyan tovább, Ferencváros? A kiindulópontot Hajnal Tamás rögzítette: „Nemzetközi keretünk van.” Pró és kontra ennek minden adottságával és következményével együtt. Az NB I-ben más klubokban nem futballoznak Abu Fanihoz, Marquinhoshoz, Adama Traoréhoz mérhető egyéniségek, ugyanakkor ebben a nemzetközi keretben mintha feloldódnának, elvesznének a magyar labdarúgók érdekei. Írjuk a csúfosan megbukott Csercseszov javára, ő nem csupán hiányolta, kereste, hanem támogatta is a magyar játékosokat; Dibuszt és Varga Barnabást leszámítva viszont Botka, Pászka és Lisztes – az először felmagasztalt, majd Fehérvárra menekült Sigérről már nem is szólva – aligha sírja vissza Sztankovicsot.

Véletlenül se keltsünk hiú ábrándokat, a nemzetközi kerethez nemzetközi, értsd: külföldi edző dukál. Koncepcióként ennél azért többet várnánk. Dollnál látható volt az elképzelés: válogatott magyar és az NB I nívóját remény szerint meghaladó külföldi játékosok elegye.

A nemzetközi porondon elszenvedett pofonok után a klubnál (vezetők és szurkolók egyaránt) annyira áhították a sikert, hogy Rebrov teljhatalmat kapott, neki a kétballábas Ihnatyenko favorizálását is elnézték Sigérrel szemben. Rebrovnak részben azért is kellett távoznia, mert Hajnal Tamás (a tisztségét tekintve érthetően) nem volt hajlandó alávetni magát az ukrán trénernek. Stöger kinevezése melléfogás volt, Csercseszov másfél év után kifulladt, Sztankovics, a „zöldséges” pedig csupán ugródeszkának használta a Fradit.

A Ferencváros még most is Rebrov hagyatékából él. A Bajnokok Ligája, valamint kétszer is az Európa-liga főtáblájának elérése anyagilag a többi hazai klubhoz mérten más dimenzióba emelte a Fradit. Továbblépni azonban nem sikerült. Rebrov ma is egyszerre mérce és álom, továbbá részben önámítás.

Kubatov Gábor idevágó nyilatkozatai is arról árulkodnak: a klub szeretne olyan edzőt találni, aki önmagában garancia a sikerre. Természetesen ma is akadnak ilyen mesterek. A legismertebbek: Pep Guardiola, Carlo Ancelotti, legfrissebb példaként Xabi Alonso. S persze sorolhatnánk az ellenpéldákat: a Manchester Unitednél és a PSG-nél például szinte törvényszerűen mindenki megbukik.

Az edző személye természetesen nagyon fontos, de nem minden.

Lisztes Krisztián a lakmusz, az ő esete mindennél pontosabban árulkodik arról, hogy valami nem stimmel a Fradinál. Ha Szoboszlainak huszonegy éves koráig megfelelt a Salzburg, Dani Olmónak huszonkét évesen a Dinamo Zagreb, akkor Lisztesnek miért kellett tizennyolc évesen lóhalálában aláírnia az Eintracht Frankfurthoz?

Marco Rossinak talán igaza van: Lisztes egy év alatt szinte semmit sem fejlődött. S ha Frankfurtban nem egyből mesterhármassal mutatkozik be, s két közepes meg egy rossz meccs után kikerül a kezdőből, netán kölcsönadják, az a javát szolgálja majd? Érthetetlen ez a kapkodás. A négy-öt millió eurós transzferdíj önmagában nem magyarázat. Egy nemzetközi szerepléssel megspékelt igazán sikeres idény után a dupláját érné az ifjú futballista.

Mintha a klub és a játékos kölcsönösen nem bízna egymásban. A Fradinál abban nem hisznek, hogy Lisztes igazán nagy játékos lehet, Lisztes pedig abban, hogy a Fradi igazán naggyá teheti őt. S Sztankovics büntetlenül megtehette, hogy a süllyesztőbe küldje Lisztest, búcsúképpen pedig ország-világ előtt megalázza.

Ha tényleg a klub az első, akkor egy – Szergej Kuznyecov találó szóhasználatával élve – vendégmunkás ezt nem teheti meg a csapat saját nevelésű üdvöskéjével.

Véletlenül sem kinyilatkoztatás, vélemény csupán: amíg a magyarok idomulnak a külföldiekhez, és nem a külföldiek a magyarokhoz, addig a Fradi kerülőúton jár.