Na ugye. Hogy egy klasszikus mondást idézzek. Jelen sorok írásakor fogalmam sincs, hogy a skótok elleni győzelem elegendőnek bizonyult-e a továbbjutáshoz vagy sem, de ez bizonyos szempontból momentán mindegy is. Jelenségekről lenne szó. Először is,
aki azt gondolja, hogy a foci egy a sportágak közül, véleményem szerint valószínűleg téved. A futball maga az élet, misztikus elemekkel sűrűn pöttyözve. A szellem- és a hullámvasút különös ötvözete. A menet a letargiától a rituális törzsi üvöltésig tarthat.
Varga Barnabás (aki egyébként úgy megy bele a fejpárbajokba, mint egy szamuráj a darálóba) borzalmas sérülése és a döbbenet percei után azonnal felmerült a kérdés, hogy most akkor mi lesz. Sokkot kapnak a srácok vagy harciasabbá válnak a borítékolhatóan adok-kapokká fajuló végjátékban? Mindeközben látjuk azt is, hogy Szoboszlai nincs teljesen rendben. Tehát nem nézünk ki valami jól. És aztán a századik perc mindent elsöprő eufóriája, simán ki lehetne osztani tíz sárgát mezlevételért, de mezfelmutatás következik. Varga Barnabásé.
Azt gondolná az ember, hogy mindenki érti, mi történik éppen. Az ordítás a Holdon is hallatszik, és percekig tart. Az enyém bizonyosan, de ez nem újdonság, ismét fotelultrához méltón viselkedem, ám mellettem, körülöttem és gyaníthatóan szerte a hazában tisztességes, normális családanyák pattannak fel a székekből, mert a nehezen megmagyarázható történet magával ragadja őket, mert a lesszabályt ugyan lehetetlen elmagyarázni nekik, de ez itt most valami egészen más.
Hajnalodik, mire leülök még egy kicsit a Facebook elé, tartson tovább még a közös öröm, virtuálisan is. Hiszen egészen hihetetlen módon győztek a honfitársaink, és egyikük kis híján életét áldozta a küzdelemben. Lehet hát köszönetet mondani, közösen imádkozni, elemezni, reménykedni, bármit csinálni, ami jó. Az, hogy néhány beteg román rákezd a röfögésre Varga sérülése kapcsán, nem lep meg túlságosan, és különben is látom, hogy az egészséges románok rögvest a helyükre teszik őket. De
amit a magyar állampolgárok egy részétől tapasztalok újra, az egyenesen elborzaszt. A károgástól a totális lealjasodásig terjed a skála. Mer a Zorbán. Orvost! És még lopnak is. Na de ember, mi most itt konkrétan a Sallaiéknak örülnénk felhőtlenül, bár kissé (nagyon) azért aggódva, ha nem borítanád már megint ránk az összes fóbiádat, frusztrációdat és gyűlöletedet.
Elgurult gyógyszerek pattognak lefelé a lépcsőn. Ki is kapcsolom hamarost a gépet, kihajítva őket az aurámból, és egyre erősödik bennem az elhatározás, hogy ki is szállok ebből az egészből, ebből a közösséginek nevezett posványból, hörögjenek tovább nélkülem. Még idejében tenném, teszem, mielőtt végképp elfajulnának a dolgok. Már most sem lehetünk ugyanis biztosak benne, hogy a kedves kommentelő egyáltalán létezik-e vagy inkább nem, hogy a képnek van-e köze a valósághoz vagy inkább nincs, és hogy a filmen azt látjuk-e, amit látunk.
