Volt kolléga osztja meg a közösségi oldalán az idézetet:
A háború olyan hely, ahol egymást nem ismerő és nem is gyűlölő fiatalok ölik egymást olyan öregemberek döntése miatt, akik ismerik és gyűlölik, de nem ölik egymást.
E sorok a német Erich Hartmanntól származnak. Minden idők egyik legsikeresebb vadászpilótáját nem a győztes oldalra sorolta a világtörténelem. A második világháború után tíz évet töltött szovjet munkatáborban, de túlélte. Már nem érhette meg, hogy az oroszok a Szovjetunió bukása után rehabilitálják, maguk tisztázva őt a vádak alól. Ellenségei sem állíthatták Hartmannról, hogy ne tudott volna sokat a háborúról.
Négy hete arról írtunk e hasábokon, milyen szerepet játszik a háborúban a vezetők személyes hiúsága. Hat hete pedig arról, hogy mi a szerepe benne a kapzsiságnak, az anyagi haszonszerzésnek. Ezúttal a háborús tapasztalat feledésbe merülését vesszük sorra, noha nagy szerzőinktől az egyszerű bakákig sokan és sokat írtak az öldöklés szörnyűségeiről a mi okulásunkra is.
Ma már szinte kizárólag olyan vezetők irányítják a Nyugatot, akiknek fogalmuk sincsen, mit jelent valójában egy háború. Ez részben jó dolog, hiszen országaink legtöbbje békében élhette meg az elmúlt nyolc évtizedet. Másrészt nem nagy szerencse: híján vannak ezek a vezetők annak a történelmi tapasztalatnak, amellyel szüleink és nagyszüleink nemzedéke, köztük olyan európai államférfiak, mint Helmut Kohl – akinek katona fivére 1944-ben esett el – vagy Charles de Gaulle, a volt tábornok, még rendelkeztek.
Ma egyes vezetők azt gondolják: fegyvereikkel és (sor?)katonáikkal ők majd legyőzik Oroszországot, és vége is lesz egy csapásra a háborúnak.