A történelmi tapasztalat ezt nem támasztja alá. Sem a tervezhető időbeliséget, sem azt, hogy kimaradhatunk a háború azon részeiből, amelyekhez nem fűlik a fogunk. Országok akaratuk ellenére is csatatérré válhatnak, amit polgári lakosságuk is megszenved. „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!” – hirdette 1914-ben II. Vilmos német császár. Négyszer hullottak le, míg valóban hazatérhettek. A végére feloszlott négy birodalom, meghalt mintegy húszmillió ember, köztük magyarok százezrei. Először ebbe a világégésbe rángatták bele Magyarországot, amelyet aztán Trianonban meg is csonkítottak.
Lev Tolsztoj a napóleoni háborúk idején játszódó főművében egyetlen – igaz, hosszú – mondatban teremt kontrasztot a békeidők idillje és a háború borzalma között:
A keskeny augesti gáton, ahol annyi éven át üldögélt békésen pecázva a süveges öreg molnár, míg unokája felgyűrt ingujjal kotorászott a csöbörben fickándozó, ezüstös halak közt; a gáton, melyen annyi éven át hajtották békésen búzával megrakott fogatjaikat a malomhoz a szőrsityakos, kék zekés morvák… – ezen a keskeny gáton most, társzekerek és ágyúk között, lovak lába alatt és kerekek közé esve halálfélelemtől eltorzult arcú emberek lökdösődtek, haldokoltak, lépkedtek át haldoklókon, gyilkolták egymást, azzal az egyetlen céllal, hogy támolyoghassanak még néhány lépést, mielőtt ők is ugyanúgy meghalnának.
(Háború és béke; Gy. Horváth László fordítása.)
Tolsztoj azt is szemléletesen mutatja, hogy az elitek szó szerint magas lóról tekintenek a közkatonára:
Wischauban… az uralkodó megérkezése előtt nem sokkal halottak és sebesültek hevertek, akiket még nem sikerült eltakarítani. Az uralkodó katonai és udvari kíséretétől körülvéve kurta farkú, sárga kancán ült, nem azon, amelyen a díszszemle alkalmával, és oldalvást kecsesen kihajolva, arany lornyettjén át nézett egy hasmánt fekvő, csákótlan katonát, aki csurom vér volt. Olyan tisztátalannak és visszataszítónak látszott az a katona, hogy Rosztovot személyesen sértette az uralkodóhoz való közelsége.
Ez egyébként ugyanaz a Háború és béke, amit Ukrajnában két éve betiltottak, mert állítólag dicsőíti az orosz hadsereget…
Balog Ferenc baka nem ér az orosz irodalom nagy alakjának nyomába, viszont a saját élményeit megörökítve adja vissza a háború borzalmait. Ő 1915 márciusában verses levélben tudósította családtagjait az első világháborús frontról. Betűhíven közölve Balog ezt írta:
Kezdődik már a harcz a púskák ropognak ágyúk dörgésétől még szótt sem halanak/ egymásútán gyórsan adjuk a sórtüzett az elenség tőle nagy számban elesett,/ vanis ott jajgatás patakzik a véris, kibele gondolok fáj az én szívem is,/ egymásután esnejk ősze halomra méter magaságban feküsznek a sorba,/ borzalmas ere még reá is gondolni hátt aki bene van szabad szemmel látni,/ hátt az a sok sebesült aki életben van desok számos jajszó hangzik e zavarban,/ kedves bajtársim kössétek be sebem nagyon elvéresztem már én nem tehetem,/ nagyon szívesenis segítenék testvér, demost nem tehetjük mert itt az elenség,/ Édes jó Istenem, mi is lesz mivelünk nincs aki segítsen itt kel elvéreznünk,/ forduljunk most visza ami soraninkba, ott is vanám halott százával a sorba,/ sok számos sebesűlt akik véreikben, fájdalmas sebektől vannak szenvedőben.
(idézi Kiss Gábor Ferenc az Egy katonalevél a nagy háborúból című tanulmányában.)
Mező Gábor újságíró kollégánk, aki közelmúltunk kutatójaként is több könyv szerzője már, életerős fiatalember, családapa. De nyolc évtized történelmi távlatából is meg kellett küzdenie A népirtás csöndje – Rekviem a délvidéki magyarokért című munkájának borzalmas nyersanyagával, az 1944–45-ös szerb bosszú részleteivel. Ugyanis a hadiszerencse is forgandó: a jugoszláv „partizánok” megtorolták a magyar bevonulást, benne az 1942-es újvidéki „hideg napokkal”. „Háromszor, négyszer is abbahagytam ennek a könyvnek az írását. Nem azért, mert más dolgom akadt, egyszerűen megviselt” — állítja Mező. Mint pedig az alábbiakban Cseres Tibort idézve (Vérbosszú Bácskában) írja, mintha Bosch festményeit néznénk, csak ez a valóság:
Némely foglyokat nem bántalmaztak, míg másokat rettenetesen megkínoztak, főleg Werner Mihály plébánost, akinek nemi szervét éretlen suhancok naponta harapófogóval marcangolták.
De a következő jelenetet is képtelenség megemészteni:
Különösen emlékezetre méltó Varga Lajos plébános tragédiája. Gyufatöréskor azt olvasták fejére bűneként, hogy virágcsokorral üdvözölte a bevonuló magyar honvédeket, meg hogy a felállított honvéd hősi emlékmű előtt magyar állami ünnepeken hazafias beszédeket mondott, s ott részt kellett venniök azoknak a szerb értelmiségieknek, akik egzisztenciális kényszerítés nélkül nem mentek volna a honvédszobor tövébe. Varga Lajos egyébként politikával nem foglalkozott, a faj-, tehát szerbgyűlölet távol állt tőle. Magyarsága miatt fogták hát el és kínozták meg. Egyéb kínvallatásokon kívül mind a húsz körmét izzó harapófogóval letépték. A plébános édesanyja egy befolyásos szerb ismerőse révén kieszközölte, hogy fiával a plébánián találkozhassék a kivégzés előtt. A Hármas iskolától tízpercnyi járásra lévő plébánia rövid útját csak órányi vánszorgással s támogatással tudta megtenni. Vérző lábujjai miatt mezítláb. Arca és feje kékre-zöldre volt verve. E »kirándulás« után a fegyveres őrök megtaposták Varga Lajost, hasát felfakasztva ölték meg. Holttestét targoncán tolták ki még aznap éjjel halálra ítélt társai a homokbányába.
Ez is a háború. Az erőszak nem válogat, elnyújtott háborúban meg különösen nem. Eléri a nőt, gyereket, öreget is. Sokan kivetkőznek emberi mivoltukból. Nyolcvan éve Európában karóba is húztak, embert is nyúztak. Ez ekkor már a második világégés volt, amelybe szintén belerángatták Magyarországot. Emberveszteségünk csaknem egymillió fő, jussunk pedig negyvenöt év szovjet megszállás lett.
Az ukrajnai háborúban bő két év leforgása alatt száz- és százezrek haltak, illetve rokkantak meg, sokakat özveggyé vagy árvává tettek, kibombáztak, bántalmaztak. A harmadik világégésnek addig kellene elejét vennünk, amíg nem késő. NATO-katonáink, magyarországi és kárpátaljai civiljeink véráldozata nélkül.
Az orosz-ukrán háború két éve
