A keskeny augesti gáton, ahol annyi éven át üldögélt békésen pecázva a süveges öreg molnár, míg unokája felgyűrt ingujjal kotorászott a csöbörben fickándozó, ezüstös halak közt; a gáton, melyen annyi éven át hajtották békésen búzával megrakott fogatjaikat a malomhoz a szőrsityakos, kék zekés morvák… – ezen a keskeny gáton most, társzekerek és ágyúk között, lovak lába alatt és kerekek közé esve halálfélelemtől eltorzult arcú emberek lökdösődtek, haldokoltak, lépkedtek át haldoklókon, gyilkolták egymást, azzal az egyetlen céllal, hogy támolyoghassanak még néhány lépést, mielőtt ők is ugyanúgy meghalnának.

Wischauban… az uralkodó megérkezése előtt nem sokkal halottak és sebesültek hevertek, akiket még nem sikerült eltakarítani. Az uralkodó katonai és udvari kíséretétől körülvéve kurta farkú, sárga kancán ült, nem azon, amelyen a díszszemle alkalmával, és oldalvást kecsesen kihajolva, arany lornyettjén át nézett egy hasmánt fekvő, csákótlan katonát, aki csurom vér volt. Olyan tisztátalannak és visszataszítónak látszott az a katona, hogy Rosztovot személyesen sértette az uralkodóhoz való közelsége.

Kezdődik már a harcz a púskák ropognak ágyúk dörgésétől még szótt sem halanak/ egymásútán gyórsan adjuk a sórtüzett az elenség tőle nagy számban elesett,/ vanis ott jajgatás patakzik a véris, kibele gondolok fáj az én szívem is,/ egymásután esnejk ősze halomra méter magaságban feküsznek a sorba,/ borzalmas ere még reá is gondolni hátt aki bene van szabad szemmel látni,/ hátt az a sok sebesült aki életben van desok számos jajszó hangzik e zavarban,/ kedves bajtársim kössétek be sebem nagyon elvéresztem már én nem tehetem,/ nagyon szívesenis segítenék testvér, demost nem tehetjük mert itt az elenség,/ Édes jó Istenem, mi is lesz mivelünk nincs aki segítsen itt kel elvéreznünk,/ forduljunk most visza ami soraninkba, ott is vanám halott százával a sorba,/ sok számos sebesűlt akik véreikben, fájdalmas sebektől vannak szenvedőben.

Némely foglyokat nem bántalmaztak, míg másokat rettenetesen megkínoztak, főleg Werner Mihály plébánost, akinek nemi szervét éretlen suhancok naponta harapófogóval marcangolták.

Különösen emlékezetre méltó Varga Lajos plébános tragédiája. Gyufatöréskor azt olvasták fejére bűneként, hogy virágcsokorral üdvözölte a bevonuló magyar honvédeket, meg hogy a felállított honvéd hősi emlékmű előtt magyar állami ünnepeken hazafias beszédeket mondott, s ott részt kellett venniök azoknak a szerb értelmiségieknek, akik egzisztenciális kényszerítés nélkül nem mentek volna a honvédszobor tövébe. Varga Lajos egyébként politikával nem foglalkozott, a faj-, tehát szerbgyűlölet távol állt tőle. Magyarsága miatt fogták hát el és kínozták meg. Egyéb kínvallatásokon kívül mind a húsz körmét izzó harapófogóval letépték. A plébános édesanyja egy befolyásos szerb ismerőse révén kieszközölte, hogy fiával a plébánián találkozhassék a kivégzés előtt. A Hármas iskolától tízpercnyi járásra lévő plébánia rövid útját csak órányi vánszorgással s támogatással tudta megtenni. Vérző lábujjai miatt mezítláb. Arca és feje kékre-zöldre volt verve. E »kirándulás« után a fegyveres őrök megtaposták Varga Lajost, hasát felfakasztva ölték meg. Holttestét targoncán tolták ki még aznap éjjel halálra ítélt társai a homokbányába.