Ugyanezen okból kifolyólag ugyanezeknek a liberálisoknak fontos, hogy az angliai közvéleményt – akik nem tudnak más nyelveken olvasni, és akik ezért az ő médiájuktól függenek, ha tájékozódni akarnak – rettegésben tartsák a populista európai jobboldaltól. Ha továbbra is „szélsőjobboldalinak” nevezik őket, sok jó szándékú amerikai és brit fogja őket kapásból nácibarátnak minősíteni. 

Természetesen volt idő, amikor a „szélsőjobboldal” pontos és hasznos kifejezés volt. Az 1980-as és 1990-es években Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja pontosan ez volt: egy olyan párt, amely fasiszta vagy félfasiszta nézeteket vallott – beleértve az antiszemitizmust is –, és a francia politikai spektrum szélsőjobboldali végén helyezkedett el. A jobboldal főáramát a Jacques Chirac vezette gaullista párt, a baloldalt pedig François Mitterrand és utódai, a szocialisták alkották. Ez volt akkoriban. Ma mind a szocialisták, mind a gaullisták a francia politika kiüresedett erői. A korábbi szocialista Emmanuel Macron a baloldal energiájának nagy részét magához ragadta, a keményvonalas ideológusok pedig Jean-Luc Mélanchon szélsőbaloldali pártjába menekültek. Éric Zemmour kis Reconquest pártjának kivételével Marine Le Pen és Jordan Bardella Nemzeti Tömörülése, amely vasárnap minden harmadik leadott szavazatból egyet bezsebelt, nem a „szélsőjobboldal”. Ők a jobboldal, tout court.

Azok az újságírók és mások, akik másként vélekednek, a múltban élnek. Mi lett volna, ha az 1980-as években az Egyesült Államokból tudósító európai újságírók ragaszkodtak volna ahhoz, hogy a Reagan-féle republikánusokat „szélsőjobboldalinak” nevezzék, mert a reaganisták már nem a Nixon-korszak republikánus párti programjai szerint éltek? Segítene ez az európai olvasóknak jobban megérteni, mi történt Amerikában? Vagy ez inkább az újságírók vakságának és elfogultságának kifejezése lenne?

Hogy igazságosak legyünk, kétségtelenül igaz, hogy Jean-Marie Le Pen alapvető meggyőződése – miszerint a tömeges migráció, különösen a muszlimoké, katasztrófa Franciaország számára – sokkal inkább bekerült a mainstreambe, mint húsz évvel ezelőtt. Ennek oka, hogy a francia választók a saját szemükkel látják, hogyan változik az országuk, és ez nem tetszik nekik. Azt is látják, hogy az intézményi vezetők mennyire impotensek ezzel a válsággal szemben. Ezért inkább hajlandók esélyt adni az úgynevezett szélsőjobboldali pártoknak. Miért szavaznának továbbra is a „szélsőjobboldal” ellen, ha a következmény még több migráns és ugyanolyan gazdasági hanyatlás lesz?

A program első két pontja az, ami leginkább megkülönbözteti a Nemzeti Tömörülést: az ellenőrizetlen migráció megállítása, valamint az iszlamista ideológiák és hálózatok felszámolása. Ha a kedves olvasó nem hiszi, hogy ezek népszerű nézetek a franciák köré­ben 2024-ben, és hogy a franciáknak szilárd okuk van arra, hogy ezt higgyék (szemben a puszta előítéletekkel), akkor elefántcsonttoronyban él. Ha nem hiszi, hogy a legtöbb amerikai – és nem csak a republikánusok – támogatná ezeket a politikákat, még akkor is, ha az általuk kezelt problémák sokkal kevésbé sürgetőek az Egyesült Államokban, akkor téved.

A program többi része a józan ész hatá­ráig unalmas. Keményen a bűnözés ellen. Pronatalizmus. Adókedvezmények és egyéb intézkedések a francia ipar és vállalkozói szellem fellendítésére. Nagyobb védelmi kiadások. Az energiatermékekre kivetett alacsonyabb adók és a francia atomenergia-program újbóli beindítása. Ilyesmik.

Amit nem látunk, az az a fajta szociális konzervativizmus és valláspárti politika, ami Orbán Viktor és más európai „populisták” kormányprogramjában megjelenik. A Nemzeti Tömörülés szilárdan szekuláris, és pél­dául a nemi ideológia kérdései nem különösebben foglalkoztatják a vezetőségét. A franciák nem fognak egyhamar drónkeresztet látni a Szajna felett lebegni, ahogy a magyarok a Duna felett Szent István napján. Kár a franciákért, de ez a tény még nevetségesebbé teszi azt az állítást, hogy a Nemzeti Tömörülés „szélsőjobboldali”. Valójában fennáll a valós veszélye annak, hogy Marine Le Pen, ha egyszer hatalomra kerül, Ursula von der Leyen bűvkörébe kerül, és „melonizálódik”. De ezt a kockázatot a franciáknak vállalniuk kell.

Bár a szélsőjobboldal eljöveteléről kiabáló riogatók többsége liberális, az is igaz, hogy vannak megrögzött jobboldali establishmentaristák – például torysok és never Trump republikánusok –, akik ugyanilyen pánikban vannak. Nem véletlenül nem éljenzett senki a tavaly őszi nagy londoni ARC-konferencián Kevin McCarthy volt amerikai házelnök nyomasztó felhívása kapcsán, miszerint térjünk vissza Reagan és Thatcher dicsőséges napjaihoz. A megkeseredett nosztalgiázókon kívül senki sem hiszi, hogy a reaganizmus és a thatcherizmus – bármilyen erényeik is voltak az 1980-as években – sokat tudna mondani korunk alapvető kihívásaira.

A kemény baloldali angol politikus, ­George Galloway bizonyos szempontból fenyegető, de amikor igaza van, akkor igaza van. A vasárnapi szavazást követően azt tweetel­te, hogy az európaiak a jobboldali populizmust választják a centrizmus kudarcai ­miatt. Ez utóbbi jellemzői a „kulturális megvetés a családdal, a hittel és a hazával szemben, a gazdasági hanyatlás [és] dezindusztrializáció zöld mantrákba öltöztetve, illetve a még több liberalizmus, az izmusok, fóbiákkal való dobálózás”.

Ebben a nacionalista konzervatívok egyetértenek a kemény baloldali angollal. Franciaországot leszámítva a vasárnapi eredmények nem olyan a szavazóurnás forradalmak voltak, amit mi, konzervatívok reméltünk. 

Akárcsak azok, akik még mindig azt hiszik, hogy ezek az intézményes szakértők pontos elemzői a világnak. Szemben azzal a világgal, amelyről azt hitték, hogy a történelem végén, az 1990-es években éltek, amikor minden nagy elemző, gondolkodó és jónevű liberális egyetértett abban, hogy a globalista liberális demokrácia a végső megoldás az emberiség összes problémájára. Azonban az a korszak elmúlt, eszméit a kudarcok kiüresítették. Akár hiszik, akár nem, volt idő, amikor Soros György volt a jövő.

A szerző író, újságíró, 
a Danube Institute vendégkutatója