Az idén lesz negyvenöt esztendeje, hogy előfelvételisként egy év sorkatonai szolgálat után leszereltem az akkori Magyar Néphadseregből. Egykori csoporttársaimmal való találkozásokon mindig előkerülnek ottani élmények, kalandok. Persze, ahogy haladunk előre az időben, egyre szebbnek, vidámabbnak tűnnek ezek a történetek. Az idő mindent megszépít. Fiatalok voltunk, erősek, elszántak. És még szinte kamaszok, frissen leérettségizve, először hagyva el a szülői házat, az otthon melegét. Úgy engedett el az apám, hogy sorolta tanácsait, tapasztalatait, miként éljem túl azt az évet. Talán akkortájt beszélgettünk a legtöbbet. De a nosztalgikus hangulat mellett azért ott volt a sereg keménységének realitása, sokszor értelmetlen feladatai, öncélúnak tűnő szigora. Aztán túléltük az egy esztendőt, és más emberként szereltünk le, mint ahogy bementünk. Kaptunk egy kis ízelítőt a való világból, jót is, rosszat is.
Néhány hét múlva újra találkozom a fiúkkal, akikkel együtt voltunk katonák. Már akik még élnek. De az idei kicsit más lesz. Hiszen, a sorkatonaság már nem a nosztalgiázó, „öregecskedő” férfiak témája csupán, hanem a mai európai politikai közbeszéd része. Az orosz–ukrán háború harmadik esztendejében a nyugati politikusok újabb és újabb, és egyre bizarrabb ötletekkel állnak elő, miként lehetne legyőzni Oroszországot.
Egy ideig úgy tűnt, hogy pénzzel, fegyverrel, lőszerrel megtámogatva Ukrajnát el lehet érni ezt a célt. Tavaly kiderült, hogy az ukrán hadsereg minden nyugati támogatás ellenére sem képes áttörni az orosz állásokat és felszabadítani megszállt területeit. Ma pedig már ott tartunk, hogy atomháborúval, nyugati katonai erő bevetésével igyekeznek egyes európai politikusok megfenyegetni az oroszokat.
Csak mostanra az is világossá vált, hogy a nyugati jóléti társadalmak balliberális agymosása sikeresen verte szét, tette tönkre országaik védelmi képességeit. Kiderült, hogy se pénz, se fegyver, se ember nincs elég a hadseregeikben. Most hirtelen lett pénz, ám hiába, mert fegyvert csak évek múlva tudnak szállítani a hadiipari vállalatok. Ha nincs fegyver, legalább legyen ember, gondolták a pánikba esett nyugati politikusok. Az talán gyorsabban vezet eredményre, amitől majd jól megrémülnek az oroszok. Legyen hát újra kötelező sorkatonaság, mondják balról és jobbról egyaránt. Főként a német politikusok járnak az élen. És ha már lúd, akkor legyen kövér.
A háborús narratíva talán jó indokot teremt arra, hogy újra elővegyék az Európai Egyesült Államok bizarr tervét. Legyen egységes uniós sorkatonaság, ami aztán az alapja lenne az egységes európai hadseregnek. Arról persze hallgatnak az ötletelők, hogy mikorra lehet megteremteni ennek az alapvető jogi, anyagi és logisztikai feltételeit. Jó esetben is évek múlva.
Addigra pedig az orosz–ukrán háborúnak így vagy úgy, de vége lesz.
Meggyőződésem szerint
a sorkatonaság ötlete nem a háborús helyzetre adandó válaszról szól, sokkal inkább az egyes tagállamok nemzeti szuverenitásának a lopakodó felszámolásáról. De időközben rájöttek a javaslattevők, hogy az uniós választás előtt ez nem segítené a globalista oldalt. Most aztán úgy tesznek, mintha nem is történt volna semmi.
Olaf Scholz kancellár szerint a saját hadügyminisztere hiába beszélt az önkéntes és kötelező sorkatonaság bevezetésének szükségességéről, igazából ő sem akarja. Sőt, Manfred Weber sem beszélt uniós kötelező sorkatonai szolgálat bevezetéséről. A kancellár szerint Németország nem áll be a sorba, soha nem is akarták a sorkatonaság újbóli bevezetését. Úgy szeretnék hinni neki, csak hát annyi mindent és annak az ellenkezőjét is mondta már a háború kitörése óta, hogy ez nem megy. Csak védelmi felszerelést küldünk, csak fegyveralkatrészt, csak pénzt, csak kézifegyvert, csak védekezésre alkalmas fegyvert, csak harckocsit, csak rakétákat…
Ami a legfontosabb, hogy a sorkatonaság alapvető nemzeti szuverenitási kérdés, amit feladnunk nem szabad. Nem véletlenül mondták a márciusi ifjak a tizenkét pont követelései között:
»A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.«
Milyen érdekes, néhány nap múlva lesz harminchárom éve, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánkat. Krisztusi kor, szoktuk mondani. Talán ennek a szimbolikus dátumnak is üzenete van. Ahogy annak is, hogy éppen húsz esztendeje volt az utolsó sorkatonai bevonulás hazánkban.
Az kétségtelen, hogy az orosz–ukrán háború véres valósága teljesen más megvilágításba helyezi a biztonság kérdését. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy egyes felelőtlen nyugati politikusok ötletrohamait feltett kézzel el kellene fogadnunk. Sokkal inkább úgy kell tekinteni rájuk, mint a leplezett brüsszeli vagy berlini, esetleg párizsi birodalmi törekvésekre. A jogos félelmeinkre apellálva akarnak átverni bennünket.
Mi, magyarok azért lettünk a NATO és az unió tagjai, mert a lehető legnagyobb biztonságban szerettük volna tudni magunkat. Hogy ennek ára van, az világos. Ma már a magyar költségvetés két százalékánál nagyobb részt fordítunk védelmi kiadásokra. Ezzel teljesítjük a szövetség elvárásait. Ahogy részt veszünk közös missziókban, hadgyakorlatokon, az információcserében. Minden olyan területen, ami a védelmi képességeket erősíti.
Ám ez nem jelentheti azt, hogy magyar katonákat vigyenek el idegen érdekekért harcolni. Ahogy azt sem, hogy fiainkat és esetleg lányainkat Brüsszel sorozza be, és sorsukról is ott döntsenek. Nemzeti szuverenitásunk, sőt a jövőnk is múlhat ezen. Az orosz–ukrán háború kitörése óta nyugati becslések szerint több százezer ukrán katona halt meg vagy vált harcképtelenné. Nap mint nap százak esnek el. Erőszakkal hurcolják az embereket a frontra, kiképzetlenül küldik őket a halálba. Ha elfogynak az ukránok, a jóemberkedő Nyugat szemrebbenés nélkül küldene bennünket a lövészárokba. Soros terve szerint elsősorban a közép-európaiakat. Ezt pedig nem hagyhatjuk!
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
