Ülök az Olt partján, híreket olvasok. Híreket olvasni ma színtiszta mazochizmus. Olvasom például, hogy valahol vadásztábort rendeztek gyerekeknek, ahol lőttek légpuskával és íjjal, sőt egy elejtett őz teteme felett megnézhették az elejtett vaddal kapcsolatos rítusokat. S jött a média, s megírták, hogy ez milyen borzasztó, milyen szörnyű, gyerekekkel ilyesmit tenni, hallatlan…

Bezzeg, ha ugyanezek a gyerekek egy csodálatos LMBTQ-táborozáson vettek volna részt, ahol szőrös, dagadt, undorító, ocsmány fehérjehalmazok kifestve, rózsaszín tütüben olvastak volna fel nekik modern meséket a ratyi királyfiakról, az pompás lett volna, csodálatos lett volna, haladó lett volna. Mert minden, ami az élet természetes velejárója, eltakarítandó, s minden, ami abnormális, megünneplendő.

Byung-Chul Han, hát igen. S miféle erkölcsi értékekről beszélünk tulajdonképpen? A nihil, a semmi, a perverz – ez az új erkölcs. „Lopd ki szájából az obulust” – de Péter apostol sehol.

Ülök az Olt partján. Hosszan nézem, hátha meglátom, ahogy a víz sodra hordja az időt. De hiába. S az én hibám. Mert hagyom, én is hagyom, hogy az idő elé tolakodjon a pillanat. S a pillanatban ott ácsorog a sok rettenet. Én pedig megadom magam, és olvasom: 

Pompás. És lássuk be: miért is beszélne? Hiszen már nem a régi, barbár időket éljük, amikor voltak nemzetek, országok, az országoknak voltak határaik, s mindenki maga döntötte el, kiket fogad be, kikkel hajlandó együtt élni. Azokban a barbár időkben például, amikor több mint kétszázezer magyar menekült el 1956-ban a szovjet megszállók elől, ott, Ausztriában, Bécshez közel egy táborban szállásolták el őket. A menekülő magyarokat. És ott, abban a táborban várták, hogy különböző országok leadják a kvótájukat, nevezetesen, hogy ennyi és ennyi kőművesre, szobafestőre, orvosra és mérnökre van szükségük, ezeket hajlandók befogadni. És akkor a menekülő magyarok elfogadták az ajánlatot és mentek az őket befogadó országba, ott pedig kezüket-lábukat törték, hogy minél jobb és hasznosabb polgárai legyenek a befogadó országnak.

A rosszabb, amikor ez a gyűlöletük manifesztálódik, s megerőszakolják az asszonyokat és leányokat, elvágják a befogadók torkát vagy bombát tesznek alájuk. A befogadók hangadói pedig, a sok felesleges zöld meg vörös megmagyarázza, megérti, sőt elmondja a befogadóknak, hogy ők a hibásak, mert nem szeretik eléggé szegény „menekülteket”.

Így van most, és állítólag el kell fogadni, hogy ez a normális. 

S idő helyett csak egy újabb hírt sodor elém az Olt: Párizsban egy katolikus templomba betörtek – idén ez volt a negyvenedik ilyen eset –, rász…rtak az oltárra és odaírták, hogy „térjetek meg hitetlenek, Allah az egyetlen isten, Jézus egy fattyú”, s ha már ott voltak, hát egy kést is beleállítottak a Szűz Mária-szoborba. Valaki elmesélné végre, milyen élőlény az, akit állítólag üldöznek odahaza, vagy csak jobban akar élni, ezért elmenekül, vagy csak elmegy a hazájából, majd a befogadók hazájában meggyalázza a templomot és fenyegetőzik, hogy mit is kell tenniük a befogadóknak, különben bajuk lesz. Kik ezek, de tényleg? El- és kitakarítandó szemetek.

A mai Nyugat pedig dédelgeti, pátyolgatja mindet, s meg van róla győződve, hogy ez így helyes, és hogy ő jó. Mit jó, a legjobb! Aki pedig nem így cselekszik, aki nem így akar élni, az méltó a megvetésre, a büntetésre, azt ki kell közösíteni, meg kell bélyegezni, és bármi áron és bármilyen módszerrel rá kell kényszeríteni, hogy adja fel önmagát és legyen olyan, mint az összes többi, önsorsrontó, identitásvesztett idióta.

Byung-Chul Han mondja ezt is Az idő illata című esszéjében. S milyen jól mondja. S ebben az Isten nélküli, kiüresedett jelenben az Olt csak híreket sodor, Bécsben és környékén pedig az általános iskolások hetven százaléka nem beszél németül. És miért is beszélne? Majd pont ezeknek fognak megtanulni németül – vagy bárhogyan. Minek? Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ők fogják integrálni a befogadókat, s nem a befogadók őket.

Mert így mentjük meg a világot…