Az Olt most bővizű és aranybarna. Sok eső volt éjjel. Tusványos. Mint harminc éve szinte mindig.
Reggeli kávé és ásványvíz. Artesia – „puritate vulcanica” –, hát persze és nyilván, próbálom meginni az első kortyot, jólesne, de a kupak állandóan beleakad az orromba, mert a kupakot nem lehet csak úgy lecsavarni, a kupaknak rajta kell maradnia a műanyag palack nyakán, feltétlenül ott kell maradnia, mert ez a környezetvédelem.
Egy ideig még forgatom, keresem a helyet az orromnak, aztán idegesen letépem a francba végre és belevágom a szemétbe, külön a kupakot, az elmúlt nagyjából ötven évben soha nem dobtam külön a szemétbe kupakot és palackot, de amióta nem lehet lecsavarni, azóta mindig.
Környezetvédelem.
Pótcselekvés ez is, mint ma már szinte minden. Pótcselekvés, gügyögés, ostobaság, a hülyék, a képességtelenek és feleslegesek apoteózisa. Környezetvédelem, állatvédelem.
A séta a táborig talán egy kilométer nekem, amíg leértem, állandóan a medvéket lestem, a medvéktől féltem. Mindenhol kint vannak a táblák: „Figyelem! Medveveszély!” Mert bejönnek a medvék a lakott területekre, itt kukáznak. Miért is? Azért, mert a terület vadeltartó képességéhez képest – óvatos becslések szerint – két-két és félszer annyi medve él, mint amennyinek kellene. Aztán bejárnak kukázni Brassó külvárosi lakótelepeire ma már. Meg mindenhová. És szinte naponta megtámadnak valakit.
Éppen most egy tizenkilenc éves lányt ölt meg egy kisebb nőstény medve. A lány hegyet mászott. Meghalt. A helyi hivatásos vadász pedig agyonlőtte a medvét, ugyanis a medve éppen lakmározott a lány holttestéből. Ennél nincs veszélyesebb és rettenetesebb, mint amikor a vad rákap az emberhúsra. Szóval a vadász tette a dolgát és agyonlőtte a ragadozót. S mi történt ezután? Rabosították a vadászt orvvadászatért. A zöld NGO vezetője meg azt bírta nyilatkozni, hogy nincs semmi teendő, „életet életért”.
Jó lenne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer ezeknek a zöldeknek az élete lenne feldobva a kockára. De ilyen nem lesz soha. Ezek ülnek Brüsszelben meg bárhol egy nagyvárosban, és megmondják, mit lehet és mit nem.
Jó az embereknek ez a helyzet? Nem, nem jó. Jó-e a medvéknek? Nem, nekik sem jó. Kiknek jó? A hülye és felesleges zöldeknek. Akik miatt a kupakot se lehet lecsavarni a palackról, és azt hiszik, jót tettek a világgal. Ez a mániájuk. Jót tenni a világgal. Szüntelenül munkálkodni a „közért”, szociális érzékenység, környezetvédelem, állatvédelem, ragasszuk magunkat a betonhoz, öntsük le paradicsomlével a világhírű alkotásokat a múzeumokban, attól majd minden jobb lesz, s mindezt szorgalmasan és folyamatosan közvetítsük a szociális médiában.
Ma mindenütt kényszeresen produkáljuk magunkat, például a közösségi médiában is. A szociális teljességgel a magunk produkálásának van alárendelve. Mindenki produkálja magát, hogy nagyobb figyelmet keltsen. Az önprodukció kényszere a közösség válságához vezet. Az úgynevezett »community«, amire ma mindenütt esküsznek, maga sem egyéb a közösség csökevényes formájánál, áru- és fogyasztói változatánál. Minden szimbolikus kötőerőt nélkülöz.
Byung-Chul Han írja ezt egyik kis remekében, A rítus eltűnése című esszéjében. Igen. S ha valamiben mégis akad egy kis szimbolikus kötőerő, azt kiröhögik és meggyalázzák. Igen, ma minden képességtelen idióta belebeszél mindenbe, s ezt nevezik demokráciának. A demokrácia szörnyű, humortalan, kétségbeejtő paródiája…
Ülök az Olt partján, híreket olvasok. Híreket olvasni ma színtiszta mazochizmus. Olvasom például, hogy valahol vadásztábort rendeztek gyerekeknek, ahol lőttek légpuskával és íjjal, sőt egy elejtett őz teteme felett megnézhették az elejtett vaddal kapcsolatos rítusokat. S jött a média, s megírták, hogy ez milyen borzasztó, milyen szörnyű, gyerekekkel ilyesmit tenni, hallatlan…
Bezzeg, ha ugyanezek a gyerekek egy csodálatos LMBTQ-táborozáson vettek volna részt, ahol szőrös, dagadt, undorító, ocsmány fehérjehalmazok kifestve, rózsaszín tütüben olvastak volna fel nekik modern meséket a ratyi királyfiakról, az pompás lett volna, csodálatos lett volna, haladó lett volna. Mert minden, ami az élet természetes velejárója, eltakarítandó, s minden, ami abnormális, megünneplendő.
A neoliberalizmus sokféleképpen kizsákmányolja az erkölcsöt. Az erkölcsi értékeket megkülönböztető jegyekként fogyasztják. Elszámolják az ego folyószámláján mindazt, ami az önértéket növeli. Ezek fokozzák a nárcisztikus önbecsülést. Az értékeken keresztül nem a közösséghez, hanem a saját egónkhoz viszonyulunk.
Byung-Chul Han, hát igen. S miféle erkölcsi értékekről beszélünk tulajdonképpen? A nihil, a semmi, a perverz – ez az új erkölcs. „Lopd ki szájából az obulust” – de Péter apostol sehol.
Ülök az Olt partján. Hosszan nézem, hátha meglátom, ahogy a víz sodra hordja az időt. De hiába. S az én hibám. Mert hagyom, én is hagyom, hogy az idő elé tolakodjon a pillanat. S a pillanatban ott ácsorog a sok rettenet. Én pedig megadom magam, és olvasom:
Bécsben és környékén az általános iskolások hetven százaléka nem beszél németül.
Pompás. És lássuk be: miért is beszélne? Hiszen már nem a régi, barbár időket éljük, amikor voltak nemzetek, országok, az országoknak voltak határaik, s mindenki maga döntötte el, kiket fogad be, kikkel hajlandó együtt élni. Azokban a barbár időkben például, amikor több mint kétszázezer magyar menekült el 1956-ban a szovjet megszállók elől, ott, Ausztriában, Bécshez közel egy táborban szállásolták el őket. A menekülő magyarokat. És ott, abban a táborban várták, hogy különböző országok leadják a kvótájukat, nevezetesen, hogy ennyi és ennyi kőművesre, szobafestőre, orvosra és mérnökre van szükségük, ezeket hajlandók befogadni. És akkor a menekülő magyarok elfogadták az ajánlatot és mentek az őket befogadó országba, ott pedig kezüket-lábukat törték, hogy minél jobb és hasznosabb polgárai legyenek a befogadó országnak.
Ma már nem így van, ma minden másképpen van. Ma jönnek, tökön-paszulyon át, erőszakosan, agresszívan, semmi elől sem menekülve, egyszerűen csak a jobb élet reményében, át akarnak gázolni mindenen és mindenkin, és megmondják, hogy hol akarnak élni. Aztán megérkezvén vágyaik országába, ott – tisztelet a ritka kivételnek – semmit sem csinálnak, csak élősködnek, felveszik a segélyt, követelik – és megkapják – az ingyenlakást, ingyen orvosi ellátást, ingyeniskoláztatást, és látványosan lenézik, megvetik az őket befogadó közeget, kultúrát, civilizációt, gyűlölik azokat, akik eltartják őket, s ez még a jobbik eset.
A rosszabb, amikor ez a gyűlöletük manifesztálódik, s megerőszakolják az asszonyokat és leányokat, elvágják a befogadók torkát vagy bombát tesznek alájuk. A befogadók hangadói pedig, a sok felesleges zöld meg vörös megmagyarázza, megérti, sőt elmondja a befogadóknak, hogy ők a hibásak, mert nem szeretik eléggé szegény „menekülteket”.
Így van most, és állítólag el kell fogadni, hogy ez a normális.
Ha ma megszületsz valahol a világban, és nem tetszik a hely, akkor ellentmondást nem tűrő hangon közlöd, hogy hová mennél inkább, és mész. S ha esetleg nem fogadnak be, nem engednek be, akkor az önfeladó, életképtelen, ön- és közveszélyes idióták megbélyegeznek, majd megbüntetnek, és fizethetsz sok-sok milliárdot, amiért ragaszkodni mertél a normalitáshoz.
S idő helyett csak egy újabb hírt sodor elém az Olt: Párizsban egy katolikus templomba betörtek – idén ez volt a negyvenedik ilyen eset –, rász…rtak az oltárra és odaírták, hogy „térjetek meg hitetlenek, Allah az egyetlen isten, Jézus egy fattyú”, s ha már ott voltak, hát egy kést is beleállítottak a Szűz Mária-szoborba. Valaki elmesélné végre, milyen élőlény az, akit állítólag üldöznek odahaza, vagy csak jobban akar élni, ezért elmenekül, vagy csak elmegy a hazájából, majd a befogadók hazájában meggyalázza a templomot és fenyegetőzik, hogy mit is kell tenniük a befogadóknak, különben bajuk lesz. Kik ezek, de tényleg? El- és kitakarítandó szemetek.
A mai Nyugat pedig dédelgeti, pátyolgatja mindet, s meg van róla győződve, hogy ez így helyes, és hogy ő jó. Mit jó, a legjobb! Aki pedig nem így cselekszik, aki nem így akar élni, az méltó a megvetésre, a büntetésre, azt ki kell közösíteni, meg kell bélyegezni, és bármi áron és bármilyen módszerrel rá kell kényszeríteni, hogy adja fel önmagát és legyen olyan, mint az összes többi, önsorsrontó, identitásvesztett idióta.
Isten az idő stabilizátoraként működik. Tartós, örök jelenlétről gondoskodik. Így halála magát az időt teszi pontszerűvé, megfosztja minden teológiai, teleológiai, történelmi feszítőerejétől. A jelen mulandó idő-ponttá zsugorodik. örökség és cél eltűnik belőle. A jelen nem húzza többé maga után az elmúltak és eljövendők hosszú uszályát.
Byung-Chul Han mondja ezt is Az idő illata című esszéjében. S milyen jól mondja. S ebben az Isten nélküli, kiüresedett jelenben az Olt csak híreket sodor, Bécsben és környékén pedig az általános iskolások hetven százaléka nem beszél németül. És miért is beszélne? Majd pont ezeknek fognak megtanulni németül – vagy bárhogyan. Minek? Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ők fogják integrálni a befogadókat, s nem a befogadók őket.
Európának harangoztak. Vagy talán stílusosabb, ha azt mondjuk: Európa felett a müezzin éles hangja süvít. De ez még (vagy már?) nem érdekel senkit. Hiszen az a lényeg, hogy a kupakot ne lehessen lecsavarni a palackról. S hogy ma is öntsünk le paradicsommal egy halhatatlan alkotást.
Mert így mentjük meg a világot…
