Bármit és bármilyen célt követelhetünk mi reggeltől estig, ha az unióban még a lisszaboni alapszerződéseket is folyamatosan megszegő módon az Európai Bizottság – és az azt fojtogató Európai Parlament – irányításával dőlnek el a legfontosabb kérdések, legyen szó a háború vagy béke dilemmájáról, a migrációról, a gazdasági kapcsolatrendszerek alakulásáról – lásd például a Kínához való viszonyt –, az LMBTQ-kérdésekről, a mezőgazdaság megmentéséről vagy tönkretételéről, a Green Dealről, a klímaváltozás valós okainak megítéléséről és így tovább.
Éppen ezért a fenti lényeges célok megvalósításának alapfeltétele nem más,
mint az a kérdés, hogy hogyan működjön az unió, milyen intézmények milyen súllyal rendelkezzenek és hogyan váljon újra demokratikussá az egész szövetség, ha még egyáltalán annak lehet nevezni – szerintem egyébként már rég nem, hanem egy két részre szakadó, kényszeredett együttlétnek, amelynek egyik oldalán a globalisták vannak, a másik oldalán pedig a patrióták.
S ha már a patrióták: az utóbbi évek legfontosabb eseménye éppen a fentiek miatt a Patrióták Európáért frakció megalakulása, amelyben Orbán Viktor kezdeményező szerepet játszott.
Ami nem igazán jó hír: sajnos Giorgia Meloni háborúpártisága és a PiS (Jog és Igazságosság párt) hasonló felfogása jelenleg még eléggé kétségessé teszi, hogy a Konzervatívok és Reformerek frakciójával egyesülni lehetne a Patriótáknak, azonban arra már jóval nagyobb esély van, hogy ha Donald Trump novemberben visszatér és győz, akkor a háború kérdése gyökeresen új megvilágításba kerül. Esélyes, hogy Meloni és lengyel barátaink újraértékelnék szerepüket, és összejöhetne a nagy egyesülés. Különösen, hogy az Identitás és Demokrácia frakció gyakorlatilag már beleolvadt a Patrióták csoportjába.
Miről beszélek tehát? Arról, hogy egy új és kedvező helyzetben a Patrióták olyan erővé válhatnak az EP-ben, hogy ezt kihasználva felvethetik a lisszaboni alapszerződések revízióját, s egy új uniós alapszerződés megtárgyalását, ami teljesen új alapokra helyezné az unió működését.
Ugyanis egyet bizonyosan megállapíthatunk: az unió jelenleg vergődik, toporog, döntésképtelen, s ha dönt, azt is „máshonnan küldik”. Például az USA-ból vagy éppen Davosból, vagy a gigantikus méretű és erejű transznacionális cégektől és bankóriásoktól, vagyonkezelőktől.
S közben a tagállamokat teljes tudatossággal szorítják ki a döntéshozatalból, különös tekintettel természetesen a közép- és kelet-európai országokra, akiket még mindig „kis taknyosokként” kezelnek az alapító nyugati országok. Ha nem változik meg az unió működésmódja, hierarchiája, döntéshozatali mechanizmusa, akkor hiába a szép szavak és a szép elképzelések: azokat nem fogja engedni és végrehajtani a brüsszeli elit.
Vagyis a problémák gyökere nem más, mint maga az unió a jelenlegi állapotában. Pontosabban a problémák gyökere az unió jelenlegi működésmódja, amely sajnos tükrözi a háború utáni abszolút föderalista és globalista alapító atyák elképzeléseit. Ezen kell alapvetően változtatni. Létre kell hozni egy új Patrióta Nemzetek Szövetségét, amelyben az önkéntesen részt vevő felek szemmagasságban tárgyalnak egymással, nem pedig lekezelően, felülről lefelé tekintgetve.
A feje tetejéről a talpára kell állítani a dolgokat: az nem megy, hogy bízunk a WEF-es Ursula von der Leyenekben, sorosista Kaja Kallasokban és a további brüsszeli vezetőkben, vagy például az Európai Unió Bíróságában, amelyről nemrég Szánthó Miklós mutatta ki kiváló feltáró cikkében, hogy valójában a bíróság nem jogi intézmény, hanem politikai-ideológiai centrum, amely teljes egészében Soros György és a mögötte álló még hatalmasabb erők fogságában vergődik, pontosabban már nem is a fogságában, hanem irányítása alatt.
Az nem megy, hogy nem ragadjuk meg a problémát a gyökerénél fogva, ami nem más, mint az a tény, hogy az unió jelen állapotában nem demokratikus, nem jogállami, nem szubszidiarista, nem egyenrangú felek gyülekezete, hanem egy túlcentralizált, a jogot és az alapszerződéseket már régen semmibe vevő, önkényes, bürokratikus, s főleg autokratikus szerveződés.
