Elmondhattam volna, hogyan bosszankodtam Daphné Bürki műsorvezető láttán, aki szélsőbaloldali aktivista módjára örömködött minden tablóképnél, amely csak beszennyezte a Szajna vizét. Továbbá számos más dologról is beszámolhattam volna, mégis lerövidítem a mondanivalómat, miután a végletekig felkavarta a gyomromat, amikor vérfürdőjében mutattak be egy nőt, akit éppen ott, a Conciergerie közelében fejeztek le, ahol 1793. október 16-án Mária Antóniával, Franciaország utolsó királynéjával végzett a nyaktiló.

Miért is undorodtam el mindettől? Először is azért, mert az olimpiai megnyitó egyik ábrázolása egy gyalázatos körülmények között felelősségre vont asszony gyötrelmén lelkendezett, akinek gyermekét, Lajos Károlyt – vagyis tulajdonképpen apja, az 1793. január 21-én lefejezett XVI. Lajos halála óta a kis XVII. Lajost – arra kényszerítették, hogy kitalált bántalmazásokról számoljon be, amelyeket állítólag az anyja követett el kis személyével szemben. A kisgyerekre pár hónappal később, 1795. június 8-án halál várt, miután mocsokban hagyták és rosszul bántak vele (rühösségben és gümőkórban is szenvedett). Micsoda irónia, hogy ugyancsak a forradalmi terror fejezte le 1793-ban a nőmozgalmár Olympe de Gouge-t, akit a megnyitóünnepségen szintén magasztaltak! Ugyanúgy piedesztálra emelték azt a Gisèle Halimit, aki az algériai Nemzeti Felszabadítási Front aktív támogatójaként Franciaország esküdt ellensége volt.

Ezenfelül ez a szimbólum, a vér, amely felgerjeszti az alja csőcseléket, ez ugyanaz, mint amit a szélsőbaloldal, az Antifa és az iszlám ontani akar. Márpedig ezúttal már a mi vérünket, hazafi fivéreim és nővéreim! 

Itt jut eszembe, hogy megfeledkeztem Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményének kigúnyolásáról, erről a vállaltan keresztényellenes kiáltványról. Nyomban helyre is hozom a mulasztást, újfent öklendezve Thomas Jolly művészeti vezető és slapajai gyalázatos rendezésén. Ráadásul július 26-a, a megnyitó napja Jacques Hamel atya, vidéki plébános meggyilkolásának nyolcadik évfordulója volt. Vele annak az Allahnak a hívei végeztek, akit persze az ünnepségen nem ért istenkáromlás. Érdekes kérdés, hogy vajon miért nem?

Szegény Édith Piaftól pedig eljátszották a Himnusz a szerelemhezt, miközben ő nem kapott érte milliókat, ellentétben Céline Dion­nal, aki – idézzük fel – Franciaországnak köszönheti a pályafutását. Furcsa módon mondott most ezért köszönetet.

Felvonult még a fantom, a maszkos lovag, aki végignyargalt a párizsi háztetőkön a Szajna mentén. Számomra azonban inkább az apokalipszis pokoli lovagjának tűnt az új világrendben, aki azért jött el közénk, hogy elpusztítsa Európa és talán az egész világ valaha legmélyebben gyökerező kultúráját, Franciaországot. Micsoda undor kell ahhoz, hogy elfeledtesse velem minden másnak a nevetségességét! A nevetségességen ugyanis túltesszük magunkat. A sértésen viszont csak akkor, ha megtoroljuk.

A szerző francia publicista, a Riposte Laique hírportál munkatársa