Egészséges és szilárd önazonosság, nem utolsósorban önbecsülés kérdése, hogy félrenézegetve megelégszünk-e a félmegoldásokkal, vagy komolyan vesszük önmagunkat, történelmünket, és megtisztítjuk közterületeinket az alávetettség jelképeitől, kezdve a máig gyalázatos gazemberek nevét viselő közterületek és intézmények méltóságának helyreállításától a szörnyűségeket megdicsőítő jelképekig.

Márpedig a Gellért-hegyi zsarnokságszobor Budapest és Magyarország leveretésének, szovjet megszállásának és bolsevizálásának jelképe. 

1956-ban a felkelő szabadságharcosok egy csoportja elindult a Gellért-hegyre, hogy ledöntse a gyalázat emlékművét, de az egyébként meggyőződéses kommunista Marián István páncélos alezredes, a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja lebeszélte őket tervük végrehajtásáról. A zsarnokságszobor tehát maradt, és bár legalább a szovjet katona 1992-ben a nagytétényi szoborparkba került, az eredeti szöveg helyén pedig ma már az olvasható:

 a talapzatával együtt negyven méter magas szobor ugyanúgy uralja a Gellért-hegyet, mint korábban.

1991. március 15-én az akkori parlamenten kívüli nemzeti radikális ellenzéki szervezeteket tömörítő Magyarok Nemzeti Szövetsége által rendezett tüntetés résztvevői az egykori legendás Jurta Színházat jórészt saját pénzéből felépíttető, ellentmondásos színirendező-pártvezér Romhányi László vezetésével megindultak a Gellért-hegyre, hogy felhívják a figyelmet a megszállás szobra helyett egy új emlékmű megalkotásának szükségességére, ám a kísérletet öreg kommunisták élőlánca megakadályozta. Ezen a korabeli liberális propaganda sokáig gúnyolódott, az akkor még alig lélegző keresztény magyar sajtó jobbára zavartan hallgatott – pedig a tragikomédiába fulladt próbálkozás a kisiklatott, ellopott rendszerváltás szomorú jelképe volt.

Indoklás: az 1854-ben emelt Gellért-hegyi Citadella részben a magyar főváros esetleges katonai védelmére, részben viszont a rebellisnek tartott budai és pesti lakosság fegyveres sakkban tartására, afféle erődemonstrációként épült. Ilyképp önmagában az elnyomás fenyegető jelképe volt, és az 1894. évi XX. törvénycikk rendelkezett is arról, hogy az akkor már egységes Budapest székesfővárosnak le kell bontania. Ez végül nem történt meg, de a fővárosiak több helyen megbontották a falát, amelyet a most folyó munkálatok még szellősebbé, még inkább átjárhatóvá tesznek, miközben létrejön a magyar szabadságküzdelmek emlékhelye. Megjegyzendő, hogy a Citadella ennek ellenére Budapest 1944–45-ös szovjet ostroma idején hadászati célokat is szolgált a magyar főváros védelmében, és ez mintegy felülírta az erődítmény korábbi eszmeiségét.

A magyar nemzet ősidőkből eredő szakrális beavatási ékszere ugyanis az elmúlt több mint ezer esztendőben a mindenkori magyar közjogi hatalom legfőbb forrása, örök államfő, államiságunk jelképe, megannyi szabadságküzdelmünk utáni újjászerveződésünk biztosítéka, a ránk zúdult zsarnokságok szétporlasztója, szabadságunk újrateremtője. A Szent Korona maga a keresztény Magyarország, amelynek védelmezése, építése mindenkori legfontosabb kötelességünk.