Az elmúlt hetekben a Gellért-hegyet uraló úgynevezett Szabadság-szobor körül kirobbant vita nem a lényegről szól. Nem az a kérdés ugyanis, hogy kerüljön-e kereszt a szoborra, hanem az, hogy miért uralja még mindig a Gellért-hegyet. Története, ideológiai üzenete miatt ugyanis sokkal inkább kellene zsarnokságszobornak nevezni – miként a pesti Szabadság téren is az idegen elnyomás olyan jelképei terpeszkednek, mint a vörös csillagos szovjet obeliszk (amit előbb-utóbb udvarias diplomáciai kezdeményezéssel egy szovjet hősi temetőbe kell áthelyezni, hiszen 2003-ban a mélygarázs építése során az addig ott nyugvó szovjet katonák földi maradványait exhumálták és katonai tiszteletadás mellett az Új köztemető szovjet hősi parcellájába temették) vagy az ormótlan rácsokkal körbevett amerikai nagykövetség.
A Gellért-hegyi zsarnokságszobor persze önmagában kétségtelenül esztétikus mű, valódi nagy mester, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása, akinek olyan remekművei állnak ma is országszerte, mint az 1930-ban a budapesti Horthy Miklós körtéren (ma Móricz Zsigmond körtér) felavatott Szent Imre-szobor, a nyíregyházi megyeháza mellett látható Hősök emlékműve vagy az egri Végvári vitézek szoborcsoport.
Az esztétikai érték azonban nem lehet az elmozdíthatatlanság indoka. Kisfaludi Strobl Zsigmond formailag remekbeszabott Lenin-szobrokat is készített Kecskemétre és Szombathelyre, ezek mégis eltűntek a felemás rendszerváltozás időszakában – helyesen, hiszen üzenetük maga volt a rettenet.
Másfelől a kommunista diktatúra 1945 után csodálatos műalkotások sokaságát dózerolta el, elég csak Prohászka Ottokár vagy gróf Tisza István nagyszerű szobraira gondolni; előbbit, Fülöp Elemér alkotását csak 1984-ben állíthatták fel újra Székesfehérváron a nagy püspök emléktemploma mellett, utóbbi, Zala György remekműve mindössze tíz évvel ezelőtt került vissza a helyére, míg a hazaáruló Károlyi Mihály Varga Imre által – esztétikailag egyébként ugyancsak hibátlanul – megformált szobra 2012-ben végre eltűnt az Országház mellől.
Az esztétikai kiválóság tehát nem menlevél, nem ok arra, hogy egy gondolatiságában borzalmas műalkotás, jelen esetben a zsarnokságszobor a maga üzenetét hirdesse közterületeinken. Az is hamis érv, hogy a Gellért-hegyi szoborhoz hozzányúlni megosztó cselekedet, ugyanis maga a szobor megosztó a felállítása, 1947 óta.
Ahogy cinikusan megosztó cselekedet volt egyébiránt Budapesten szobrot állítani a jellemtelen SZDSZ-es pártkatonának, Göncz Árpádnak, akiről még városrészt is elneveztek a szemlátomást menthetetlenül vörös budapesti XIII. kerületben. Álságos tehát megosztásról hablatyolni ott, ahol évtizedek óta eleve megosztottság van; annak csak akkor lesz vége, ha a keresztény Magyarország gyűlölködő ellenségei végre kiszorulnak a közélet minden őrhelyéről.
Egészséges és szilárd önazonosság, nem utolsósorban önbecsülés kérdése, hogy félrenézegetve megelégszünk-e a félmegoldásokkal, vagy komolyan vesszük önmagunkat, történelmünket, és megtisztítjuk közterületeinket az alávetettség jelképeitől, kezdve a máig gyalázatos gazemberek nevét viselő közterületek és intézmények méltóságának helyreállításától a szörnyűségeket megdicsőítő jelképekig.
Márpedig a Gellért-hegyi zsarnokságszobor Budapest és Magyarország leveretésének, szovjet megszállásának és bolsevizálásának jelképe.
Nem véletlenül nevezték a magyarországi bolsevista diktatúra kiépítését irányító Vorosilov marsall utasítására eredetileg több kisebb szoborral, többek között egy négy méter magas, géppisztolyos szovjet katonával együtt felállított alkotást – jellemző kommunista történelemhamisítással – felszabadulási emlékműnek, aminek talapzatán „a felszabadító szovjet hősök emlékére a hálás magyar nép” felirat éktelenkedett.
1956-ban a felkelő szabadságharcosok egy csoportja elindult a Gellért-hegyre, hogy ledöntse a gyalázat emlékművét, de az egyébként meggyőződéses kommunista Marián István páncélos alezredes, a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja lebeszélte őket tervük végrehajtásáról. A zsarnokságszobor tehát maradt, és bár legalább a szovjet katona 1992-ben a nagytétényi szoborparkba került, az eredeti szöveg helyén pedig ma már az olvasható:
„mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért”,
a talapzatával együtt negyven méter magas szobor ugyanúgy uralja a Gellért-hegyet, mint korábban.
1991. március 15-én az akkori parlamenten kívüli nemzeti radikális ellenzéki szervezeteket tömörítő Magyarok Nemzeti Szövetsége által rendezett tüntetés résztvevői az egykori legendás Jurta Színházat jórészt saját pénzéből felépíttető, ellentmondásos színirendező-pártvezér Romhányi László vezetésével megindultak a Gellért-hegyre, hogy felhívják a figyelmet a megszállás szobra helyett egy új emlékmű megalkotásának szükségességére, ám a kísérletet öreg kommunisták élőlánca megakadályozta. Ezen a korabeli liberális propaganda sokáig gúnyolódott, az akkor még alig lélegző keresztény magyar sajtó jobbára zavartan hallgatott – pedig a tragikomédiába fulladt próbálkozás a kisiklatott, ellopott rendszerváltás szomorú jelképe volt.
A vitának mindezek miatt nem arról kellene folynia, hogy kerüljön-e kereszt a zsarnokságszobor talapzatára vagy sem. A jó kérdés az, hogy mikor kerül – talapzat nélkül persze – a nagytétényi szoborparkba, és főleg, hogy mi kerüljön a helyére. Az első kérdésre a döntéshozóknak kell megadniuk a választ, a másodikra szerény javaslatot teszünk. Ajánlatunk pedig az, hogy az eltávolítandó zsarnokságszobor helyére, legalább olyan látképileg meghatározó méretben, a Szent Korona szoborba öntött mása kerüljön.
Indoklás: az 1854-ben emelt Gellért-hegyi Citadella részben a magyar főváros esetleges katonai védelmére, részben viszont a rebellisnek tartott budai és pesti lakosság fegyveres sakkban tartására, afféle erődemonstrációként épült. Ilyképp önmagában az elnyomás fenyegető jelképe volt, és az 1894. évi XX. törvénycikk rendelkezett is arról, hogy az akkor már egységes Budapest székesfővárosnak le kell bontania. Ez végül nem történt meg, de a fővárosiak több helyen megbontották a falát, amelyet a most folyó munkálatok még szellősebbé, még inkább átjárhatóvá tesznek, miközben létrejön a magyar szabadságküzdelmek emlékhelye. Megjegyzendő, hogy a Citadella ennek ellenére Budapest 1944–45-ös szovjet ostroma idején hadászati célokat is szolgált a magyar főváros védelmében, és ez mintegy felülírta az erődítmény korábbi eszmeiségét.
A Gellért-hegy legmagasabb pontja tehát valóban ezer szállal kötődik a magyar szabadságküzdelmekhez, és ezért a Szent Korona művészi megjelenítése a legméltóbb mindennek kinyilvánítására.
A magyar nemzet ősidőkből eredő szakrális beavatási ékszere ugyanis az elmúlt több mint ezer esztendőben a mindenkori magyar közjogi hatalom legfőbb forrása, örök államfő, államiságunk jelképe, megannyi szabadságküzdelmünk utáni újjászerveződésünk biztosítéka, a ránk zúdult zsarnokságok szétporlasztója, szabadságunk újrateremtője. A Szent Korona maga a keresztény Magyarország, amelynek védelmezése, építése mindenkori legfontosabb kötelességünk.
