Ma temetik el szülőföldjén, Franciaországban Alain Delont. Idevág azonban sajnos az is, hogy a napokban volt Lev Trockij, a „nemzetközi kommunizmus nagy alakja” meggyilkolásának évfordulója. Ki is végzett vele? A fasiszták? Nos, nem, a kommunisták, mégpedig Sztálin parancsára, a francia kommunisták ma is létező lapjának nagy örömére. A L’Humanité nagy elánnal szállt be Trockij és társai gyalázásába, nem kevesebbnek, mint hitleri trockistáknak bélyegezve őket.
Mégis, hogyan jön ez most ide? Úgy, hogy nyolcvannégy évvel később ugyanazok, ugyanazokkal a módszerekkel köpködnek a most elhunyt francia színészóriásra, akinek az volt a bűne, hogy nem a baloldalhoz tartozott. A L’Humanité így ír:
Barátkozott az öreg Le Pennel, homofób és szexista kijelentéseket tett, védelmébe vette a halálbüntetést – ez a sötét oldala annak a színésznek, aki soha nem rejtette véka alá a jobboldalhoz való kötődését.
A Párizs környéki Gennevilliers kommunista apparátcsik polgármestere, a derék KGB-s Patrice Leclerc pedig így vont mérleget az egész világon körülrajongott legnagyobb francia színészről – mert legyünk őszinték, legalább mi, férfiak: melyikünk ne irigyelte volna a jóképű Delont, akinek a lábai előtt hevertek a nők? –:
Delon egy kis fasiszta volt, aki jó mozit csinált. Lépjünk most egyet hátra, tartsunk szünetet, de azért ne ragadtassuk magunkat méltatlan méltatásokra.
Leclerc államügyésznek is bevált volna valaha Moszkvában. Az ilyen sztálinista gazemberek csodákat művelhettek Sztálin tisztogatásainak idején. Arra is képtelenek, hogy különbséget tegyenek művész és ember között. Mégpedig azért, mert valamiért ilyen a mentális beállítottságuk.
A magam részéről például ki tudom jelenteni, hogy Louis Aragon (magyarul többek között a Kommunisták, A nagyhét stb. szerzője) sztálinista ganéj volt, a KGB szálláscsinálója és szalonkommunista, aki „nagyon kedves volt a kisgyerekekkel” – nos, mindez más lapra tartozik. Ugyanakkor elismerem, hogy nagy és tehetséges francia költő is volt. Fel sem merül bennem, hogy kitöröljem évkönyveink lapjairól.
Ezek a kommunisták azonban be akarják tiltani mindazok életművét, akik nem sorolhatók a baloldalhoz, mégpedig a nézeteik miatt. Így például Louis-Ferdinand Céline-t (aki egyébként Semmelweis Ignácról írta a diplomamunkáját). Lehet vitatni az ő munkásságát is, de úgyszintén a nézetei miatt akarják őt is soha meg nem történtté tenni. Mert őszerintük „rosszul gondolkodott”. Ők viszont úgy gondolkodnak, mint a tálibok, a gondolatok diktatúráját gyakorolják, a politikai korrektségét.
Alain Delon egész egyszerűen túl szabad volt nekik, a jobboldali értékrendjével túlnyújtózkodott azon, amit a megfelelő takarónak vélnek. A baloldalon ugyanis nem szeretik a szabadon gondolkodó embereket, akiknek a tisztesség nem üres szó, és szeretik a hazájukat, ahogyan Delon is tette.
Nekik az olyan bambácska, de elkötelezett művészek a kedvenceik, mint Omar Sy vagy Jamel Debbouze, akik – tisztesség ne essék szólván – ugyan nem is franciák, ellenben itt élnek, és azzal töltik az idejüket, hogy köpködnek Franciaországra, sértegetik a franciákat, akik őszerintük egoisták, és nem engednek be elég migránst az országukba.
Alain Delon fiatalsága viharosra sikeredett, és nem is mindig bizonyult a legdicsőségesebbnek. Ugyanakkor nagy hazafi volt, egy szabad ember – halála éppen ezért váltott ki gyalázatos reakciókat a kommunistákból. Ezért is tagadják meg, hogy tisztességgel emlékezzünk meg róla, ugyanúgy, ahogy szerintük például az iszlamista térfoglalásról sem beszélhetünk.
Delonnak márpedig ott van a helye a francia mozi olyan nagyságai között, mint Jean Gabin, Louis de Funes vagy Jean-Louis Trintignant. Persze ha az 1990-es években született volna, soha nem tudott volna olyan pályát befutni, mint amelyet végül is befutott.
Ugyanis tilalom alá vonta volna őt cenzoraival a mozis maffia, amely ma is irányítja a filmvilágot és a művészetet.
A szerző francia újságíró, a Riposte Laique publicistája
