Kezdjük egy aprósággal, bár tulajdonképpen nem is olyan apróság, tekintve, hogy hatást gyakorol az egyén közérzetére. Nemrég, hosszú idő után újra Erdélyben jártam. Ez mindig öröm, bár lassan, de biztosan ott is veszni látszik a hagyomány és vele mindaz a csodálatos különbözőség, ami miatt nemcsak az erősen kötődő, de az egyszerű turista is oda járt. Ez itt most nem valami árvalányhajas nosztalgiázás, csupán a tények rögzítése. Nem csoda, hogy így történt, a fáziskésésért is hálás vagyok.
A globalizmus pedig előbb-utóbb mindent megesz, amit elé tesznek. Az út menti hangulatok viszont megmaradtak. A kissé lepukkant benzinkutaknál románok, erdélyi és anyaországi magyarok esznek, isznak, kávéznak, cigarettáznak jókedvűen és tömegesen. Mindenhol van egy terasz, hamutartó kitéve, és bent, a pultnál is lehet cigarettát vásárolni. A románok, úgy tűnik, rájöttek, hogy attól még senki nem fog leszokni a dohányzásról, hogy amennyiben falun él, húsz kilométert kell autóznia egy trafikig. Egyébként a mutatók is ezt tanúsítják, semmi értelme az egésznek.
Hazafelé, a magyarországi szakaszon egészen más kép tárul elénk.
Jó darabon egy szál kút sincs, valószínűleg az illetékesek rájöttek, hogy nem kifizetődő felhúzni egyet. Mert ahol aztán meg van, vigasztalan kép tárul az utazó elé. Konganak az ürességtől. Ez sem csoda.
Mert ki kíváncsi a hétszáz forintos üzemanyagra, a szemérmetlen kávéárakra és arra, hogy dohányozni el kell húzni a rekettyésbe, mint valami leprásnak? Kíváncsi vagyok, meddig megy ez így, mennyi idő telik el a redőny lehúzásáig. Aztán meg majd lehet sivalkodni, hogy mer’ a Zorbán.
Hazatérve nézem a Fradit. Persze, hogy nézem, hiszen már a nagyapám is Fradi-drukker volt, apám is, ötévesen vittek először meccsre a régi Üllői úti pályára, mi mást néznék? Az ilyesmi bekerül a tudatba, a génekbe, az ösztönökbe, nincs mit tenni, csak örülni ennek is. Nézem a dánok ellen, a boszniai szerbek ellen, a Dózsa ellen és nem tetszik, amit látok. Az okokat értem és megértem. Elképesztő utat tett meg a klub a másodosztályba toloncolástól mostanáig. A katasztrofális állapotoktól odáig, hogy a Ferencváros betagozódott a világ labdarúgásába. De ennek ára van. Nem lehet úgy csapatot építeni, hogy minden évben lecserélődik a fél keret, és jön egy új edző. Nem lehet büntetlenül úgy eladni egy Marquinhos-t, hogy akkora űr támad a helyén, mint ide Lacháza.
Márpedig ez van. A játékosok részvények. Adják-veszik, cserélgetik őket, ők pedig nem moralizálgatnak ezen, inkább boldogok, hiszen halálra keresik magukat. A lóvé mindent és mindenkit visz, akárcsak a technológiai rémuralom, az eszeveszett fejlődés és haladás, a progresszió meg az összes többi baromság, miközben egy kupakot nem lehet rendesen visszacsavarni, nehogy megegye a teknős. Hogy nem ettől függ, hogy a teknős megeszi-e vagy inkább nem, az senkit nem érdekel, ezt is a mi torkunkon nyomták le, haladjunk tovább!
Mert mindeközben kiderült, hogy az ukránok robbantották fel az Északi Áramlatot, a CIA rosszalló fejcsóválásától kísérve. Szóval, a CIA-nek sem tetszett ez a kis terrorakció, de nem azt mondták a legnagyobb fiúk a térről, hogy öcsi, ha megpiszkálod a csövet, belefojtalak egy lavórba.
