Amikor a hazai hírmagyarázókat hallgatom, akik mégiscsak irányt szabhatnának az eseményeknek, másfajta érdekeket is kiszimatolok. Ha például valaki máshol nőtt fel, szocializálódott, eleve lemaradt sok olyan élményről és tapasztalatról, amelyet csak az itthoniak ismerhetnek teljes valójában. Az elszakított részekről Magyarországra költözött magyarokra nem érvényes ez a kitétel, hiszen a közösen megélt történelmi sors mind­össze közéleti dialektusváltásra kényszeríti őket, ők is hordozzák a közös anyagot, semmiben nem különbözünk egymástól. Azonban más a helyzet, ha azokra a hírmagyarázókra gondolunk – mostantól az egyszerűség kedvéért maradjunk a külpolitikánál –, akik érzelmileg több irányba is elfogultak. Holott a néző, a hallgató leginkább a magyar érdek, a lehetséges teendők megfogalmazása miatt hallgatja, nézi őket.

Elgondolkozik az ember, hogy egy remek izraeli, német, fehérorosz – hadd ne soroljam tovább – elemző mennyire képes a magyar érdek szerint beszélni, fogalmazni, következtetni. Sokszor érzem magam árvának, amikor ezeket a vitákat figyelem. Sok mindenről szó esik, nemegyszer kimerítő alapossággal, mégsem világos, hogy a magyar kormánynak, a nemzeti oldalnak vagy akár az egyszerű állampolgárnak mi volna a teendője, hogyan alakíthatná ki a maga stratégiá­ját. Akad azonban ennél rosszabb is. 

Az ilyen kolléga – aki a magyar nyilvánosságnak magyarázza az orosz–ukrán háborút, az amerikai választást, a közel-keleti konfliktust, bármit – olyan magatartási modellt követ, amelynek semmi köze a magyar hagyományokhoz. Amit mond, sokszor egy másik állam, közösség, entitás védelmére szolgál. Történetesen mindegy, hogy az illető atlantista, Izrael-párti, oroszellenes, iszlámhívő, frankofón, németbarát, a lényeg pusztán annyi, hogy nem a magyar érdek, célrendszer, felfogás alapján ítél. Olykor a stúdió­ban is parázs viták kerekednek abból, hogy – mondjuk – az egyik hírmagyarázó Putyin becsületét védi, a másik pedig Washington és Brüsszel mellett ágál. Hogy ilyenkor Magyarországot és a magyar érdeket hol találjuk, fogós kérdés.

Történetek sokaságát mesélhetném olyan újságírókról, szerencselovagokról vagy nagyon is komoly, de felelőtlen emberekről, akik többet járnak valamely állam budapesti nagykövetségére, mint a munkahelyükre. Hogy miért teszik, csak találgatni lehet, de tegyünk erre mégis kísérletet. Valaha tisztes áljobboldali, ma már harsány ellenzéki újságíró mesélte nekem egy szakmai úton, hogy az amerikai nagykövetség mindent megtesz az ő elcsábítására. Azonban – tette hozzá – neki sem ösztöndíj, sem ingyen utazás, sem vállveregetés nem kell, szégyellné az ilyesmit. (Hogy azóta bejár-e rendesen, ahogyan illik, arra nyilván síri csend volna a válasz…) Konkrétan tudom azt is, hogy 

Hogy amerikai utakon magyar újságírók – és politikusok, közszereplők, mindenféle fontos emberek – kikkel találkoznak, kikkel egyezkednek. Hogy a német baloldal hogyan terjeszti ki a csápjait, hogyan igyekeznek befolyásolni magyar újságírókat brüsszeli jutalomutakkal, szép szállodákkal, fontos emberek körüli sürgölődéssel. Vagy éppen – amint Ulfkotte könyvében olvashattuk – merő véletlenségből svájci órákat, pénzt, luxusnyaralást ajánlanak azoknak, akik hajlandók szolgálni őket.

Hosszú volna mindezt elmesélni, különösen egy kívülállótól. Hiszen amíg ezek a játszmák rendületlenül folytak, mi éppen nem értünk rá. Nem azért, mert nem láttuk, nem tapasztaltuk, hogy létezik egy másik út, mind­össze nem akartunk elbódulni. Merthogy így az ember garantáltan elveszíti Arany Jánost, Németh Lászlót, de a szülei tisztességét, a saját életét, sőt a Balaton vizét, a puszta csendjét, az erdőt, a homokhátat is. 

 Nem arról van tehát szó, hogy köldöknézést ajánlunk táguló szellemiség helyett, hanem pusztán józan észt, hogy kirostáljuk, ami nem annyira fontos számunkra. Ha ugyanis nem szolgálunk két urat, pusztán családi ügyekben veszünk részt, hűségesebbek lehetünk önmagunkhoz. És persze ha nem mondjuk ki végre, hogy számunkra a magyar érdek a legfontosabb, és ebben nem akarunk osztozni másokkal, akkor bűnt követünk el a sajátjaink ellen.