Az idei ’56-os megemlékezések legszánalmasabb pillanata az volt, amikor Magyar Péter irritáló géphangján arról fabulált vészjóslóan, hogy majd ő visszaadja mindenkinek a lyukas zászlót. Láthatóan nem értette meg a még élő hősök és szervezeteik határozott felszólítását, hogy vegye le a mocskos kezét a forradalom legszentebb jelképéről, és keressen kormánybuktató szándékaihoz más eszközt, amivel még jobban fel tudja korbácsolni Orbán-fóbiás követőiben a fortyogó gyűlöletet. Muszáj tehát újra és újra visszaadni fogalmainknak az eredeti jelentésüket, jelképeinket pedig meg kell védeni minden kisajátítási kísérlettől.
Úgyhogy nekem egy feleségét lehallgató, vállalhatatlan figura ne adjon vissza semmit. Különösen azt a lyukas zászlót ne, ami mindig is velem volt, szellemisége, örök dicsősége születésemtől fogva áthatotta mindennapjaimat, ott lobogott szívemben, lelkemben.
Azt tőlünk, akik csökkenő intenzitással, de a rendszerváltozásig szenvedtük családi örökségként Kádár undorító rendszerének üldöztetését, nem tudja elvenni senki, nem is kell tehát visszaadni.
Azok, akik komolyan azt gondolják, hogy tőlük valaki elvette a lyukas zászlót, 1956 szellemiségét, örökségét, csúnyán átverik magukat.
Akitől az ilyesmit el lehet venni, az nem volt igazán birtokában soha. Annak a szabadságért, a nemzeti önrendelkezésért hozott áldozat dicsőítése csak felvett póz, álcaruha, a hősök emlékének megcsúfolása. A bevallottan Magyarország ellen szavazó Manfred Weber újdonsült barátja saját álláspont híján szolgalelkűen követi a legtöbb lényeges kérdésben a néppárti, vagyis brüsszelita, vagyis a nemzeti szuverenitást pici részletekben végleg feladó politikát. Az a tömeg, amelyik őt követi, és nem zavarja az önfeladó, önsorsrontó megalkuvás, nem vágyik a lyukas zászló alatt gyülekező szabadságszerető magyarok közé, nekik nem kell a csodás jelkép. Nekik sem kell tehát visszaadni azt, ami soha nem volt igazán az övék.
Magyar Péter kijelentése tehát teljes tévedésen alapul, kiindulópontja és célja is hamis.
A lyukas zászló az egységes magyar nemzet tulajdona, nem sajátíthatja ki senki alantas politikai céljaira.
Aki azt hiszi magáról, hogy bárki és bármi felruházta őt nemzeti jelképeink osztogatásának képességével, az súlyos mentális zavarban szenved. Nem ártana ezt tudni azoknak, akikre jelenleg érthetetlen hipnotikus erővel tudja rákényszeríteni összelopott elemekből gyúrt téveszméit. A nemzeti egységet nem az fogja megteremteni, aki szeretetnek nevezi a gyűlöletet, aminek nevében egy táborba tereli mindazokat, akik eddig a nemzet megosztásán mesterkedő posztkommunisták pártrendezvényein csápoltak.
Biztos, hogy nagyon sokan vannak Magyar Péter táborában is olyanok, akik vágynak az egységes magyar nemzet táborába, akik szeretnék, ha a nemzeti ünnepeink újra közös élménnyé válhatnának, nemzeti szimbólumaink pedig nem szolgálnának sértett hordószónokok ünnepi beszédnek álcázott hazudozásainak eszközéül. Ők valóban szeretnék visszakapni a lyukas zászlót, amit ki tudja, milyen okból egyszer elveszítettek. Számukra lassan harmincöt éve ott áll hívogatóan a damaszkuszi út. Ezen az úton soha nem késő elindulni. Indulás előtt viszont két dolgot nem árt meggondolni.
Az egyik, hogy 1956 szellemisége nem lehet egyszerre a hősöké, az áldozatoké, valamint a hóhéroké, a pufajkásoké, a pribékeké.
Ótvaros posztkommunista hazugság, hogy ’56 baloldali forradalom volt, egy élhetőbb szocializmus megvalósítása érdekében. Jó bolsevik szokás szerint ez az értelmezés teljesen kihagyja a függetlenségért, az önrendelkezés visszaszerzéséért folytatott küzdelmeket. Nyilván nem véletlen ez a baloldali narratívában, ami definíció szerint internacionalista.
Kínosan elenyésző a nemzeti gondolat a magyar kommunisták és szocialisták politikai megnyilvánulásai között. De a lényeg, hogy a forradalom leverői nem értették sem azt a jelszót, hogy „Aki magyar, velünk tart”, sem azt, hogy „Ruszkik, haza!”. Hogy ki a magyar, soha nem érdekelte őket, a ruszkikat pedig az első adandó alkalommal visszahívták, mert egyedül képtelenek voltak eltiporni a forradalmat. Nem menti föl őket, hogy valószínűleg hívás nélkül is visszajöttek volna. Mert hívták őket, saját népük ellen. Nagyon szeretném, ha senki nem akarna ezek örököse lenni Magyarországon.
A másik megfontolandó gondolat a damaszkuszi útra lépés előtt, hogy nem az a kommunista, aki élt 1990 előtt is, hanem az, aki úgy maradt. Számtalan egyéni túlélési technika mentette meg szüleinket, nagyszüleinket a kádári diktatúra sunyi és embertelen elnyomó módszereitől. Gátlástalanul zsaroltak, fenyegettek, gyorsan felívelő karriert kínáltak, és sikeres szakmai életutakat tettek tönkre, és soha nem tudhatta az ember, rá melyik sors vár holnap. Súlyos, generációkon át ható mentális betegséget okoztak társadalmi szinten, és soha meg nem bűnhődtek érte. Akik ezt végigszenvedték, nem is tudják megbocsátani. De éppen ezért nagyon fontos, hogy tudjuk pontosan megnevezni a kommunistákat, és ne keverjük össze őket az áldozatokkal.
Az állampárt felső vezetői, az apparátus tagjai, a kiszolgáló nomenklatúra, az erőszakszervezetek vezetői, vagyis akik üzemeltették az egész elnyomó gépezetet, megbocsáthatatlan bűnöket követtek el a magyarság ellen. De sem a leszármazottaiknak nem kell cipelniük az ő bűneik terhét, sem azoknak a szürke hétköznapi embereknek, akik egy jobb állásért, egy nagyobb lakásért, a gyerek továbbtanulási lehetőségért úgy tettek, mintha közéjük tartoznának. Szembe kell nézni mindenkinek ezzel a múlttal, és le kell vele számolni, meg kell tőle szabadulni. A megszabadulás része az is, hogy az egészet elmeséljük gyermekeinknek, unokáinknak is. Közben azt vesszük észre, hogy már el is indultunk, sőt a legfontosabb szakaszt már meg is tettük a damaszkuszi utunkon. Ha ezt mindenki megtette volna a rendszerváltás éveiben, Horn Gyula soha nem lett volna miniszterelnök, de a D–209 fedőnevű Medgyessy Péter sem bitorolhatta volna ezt a pozíciót, amiben Gyurcsány Ferenc nem tudta volna megpuccsolni. Veszett fejsze nyele, mondhatnánk, de Magyar Péter milliós követőtáborát látva újra és újra figyelmeztetni kell minden magyart: a kommunista nem vész el, csak átalakul.
Mindez persze azt is bizonyítja, hogy nagyon sok földolgozatlan, kibeszéletlen vonatkozása van a mai napig 1956 történelemformáló októberi napjainak. És még inkább a forradalom és szabadságharc leverését követő évtizedeknek. Az élő szemtanúk lassan elhagynak bennünket, a Kádár-rendszer kezdetén születettek pár év múlva befejezik aktív pályafutásukat. Egyre többen lesznek azok, akik csak tankönyvekből ismerik majd mindazt, amiről eddig szó volt.
Óriási tehát a felelőssége a történészeknek, a történelemtanároknak, az oktatási intézményeknek és a politikának is abban, hogy hiteles képet fessenek a felnövő generációknak arról, miért robbant ki október 23-án a magyar nemzet csodálatos forradalma, kik tették véres öldökléssé a legtisztább szándékú megmozdulásokat, és kik nyomorították meg szüleink, nagyszüleink életét gyógyíthatatlanul a megtorlás évtizedeiben.
Mert enélkül védtelenül maradnak a nyugatról támadó woke-őrület, az újbalos világmegváltás ostoba nyomulása ellen, amit ugyanolyan elvtelenséggel szolgál ki a posztkummunista bagázs Magyarországon is, mint annak idején a szovjet propagandát a kommunizmus építéséről. Ne engedjük meg, hogy Magyar Péter felajánlja hazánkat az Európai Egyesült Államok egyik tartományának, ahol ő szeretne lenni a helytartó!
