Biztos, hogy nagyon sokan vannak Magyar Péter táborában is olyanok, akik vágynak az egységes magyar nemzet táborába, akik szeretnék, ha a nemzeti ünnepeink újra közös élménnyé válhatnának, nemzeti szimbólumaink pedig nem szolgálnának sértett hordószónokok ünnepi beszédnek álcázott hazudozásainak eszközéül. Ők valóban szeretnék visszakapni a lyukas zászlót, amit ki tudja, milyen okból egyszer elveszítettek. Számukra lassan harmincöt éve ott áll hívogatóan a damaszkuszi út. Ezen az úton soha nem késő elindulni. Indulás előtt viszont két dolgot nem árt meggondolni.
Az egyik, hogy 1956 szellemisége nem lehet egyszerre a hősöké, az áldozatoké, valamint a hóhéroké, a pufajkásoké, a pribékeké. 

Kínosan elenyésző a nemzeti gondolat a magyar kommunisták és szocialisták politikai megnyilvánulásai között. De a lényeg, hogy a forradalom leverői nem értették sem azt a jelszót, hogy „Aki magyar, velünk tart”, sem azt, hogy „Ruszkik, haza!”. Hogy ki a magyar, soha nem érdekelte őket, a ruszkikat pedig az első adandó alkalommal visszahívták, mert egyedül képtelenek voltak eltiporni a forradalmat. Nem menti föl őket, hogy valószínűleg hívás nélkül is visszajöttek volna. Mert hívták őket, saját népük ellen. Nagyon szeretném, ha senki nem akarna ezek örököse lenni Magyarországon.

A másik megfontolandó gondolat a damaszkuszi útra lépés előtt, hogy nem az a kommunista, aki élt 1990 előtt is, hanem az, aki úgy maradt. Számtalan egyéni túlélési technika mentette meg szüleinket, nagyszüleinket a kádári diktatúra sunyi és embertelen elnyomó módszereitől. Gátlástalanul zsaroltak, fenyegettek, gyorsan felívelő karriert kínáltak, és sikeres szakmai életutakat tettek tönkre, és soha nem tudhatta az ember, rá melyik sors vár holnap. Súlyos, generációkon át ható mentális betegséget okoztak társadalmi szinten, és soha meg nem bűnhődtek érte. Akik ezt végigszenvedték, nem is tudják megbocsátani. De éppen ezért nagyon fontos, hogy tudjuk pontosan megnevezni a kommunistákat, és ne keverjük össze őket az áldozatokkal.

Az állampárt felső vezetői, az apparátus tagjai, a kiszolgáló nomenklatúra, az erőszakszervezetek vezetői, vagyis akik üzemeltették az egész elnyomó gépezetet, megbocsáthatatlan bűnöket követtek el a magyarság ellen. De sem a leszármazottaiknak nem kell cipelniük az ő bűneik terhét, sem azoknak a szürke hétköznapi embereknek, akik egy jobb állásért, egy nagyobb lakásért, a gyerek továbbtanulási lehetőségért úgy tettek, mintha közéjük tartoznának. Szembe kell nézni mindenkinek ezzel a múlttal, és le kell vele számolni, meg kell tőle szabadulni. A megszabadulás része az is, hogy az egészet elmeséljük gyermekeinknek, unokáinknak is. Közben azt vesszük észre, hogy már el is indultunk, sőt a legfontosabb szakaszt már meg is tettük a damaszkuszi utunkon. Ha ezt mindenki megtette volna a rendszerváltás éveiben, Horn Gyula soha nem lett volna miniszterelnök, de a D–209 fedőnevű Medgyessy Péter sem bitorolhatta volna ezt a pozíciót, amiben Gyurcsány Ferenc nem tudta volna megpuccsolni. Veszett fejsze nyele, mondhatnánk, de Magyar Péter milliós követőtáborát látva újra és újra figyelmeztetni kell minden magyart: a kommunista nem vész el, csak átalakul.

Mindez persze azt is bizonyítja, hogy nagyon sok földolgozatlan, kibeszéletlen vonatkozása van a mai napig 1956 történelemformáló októberi napjainak. És még inkább a forradalom és szabadságharc leverését követő évtizedeknek. Az élő szemtanúk lassan elhagynak bennünket, a Kádár-rendszer kezdetén születettek pár év múlva befejezik aktív pályafutásukat. Egyre többen lesznek azok, akik csak tankönyvekből ismerik majd mindazt, amiről eddig szó volt.

Mert enélkül védtelenül maradnak a nyugatról támadó woke-őrület, az újbalos világmegváltás ostoba nyomulása ellen, amit ugyanolyan elvtelenséggel szolgál ki a posztkummunista bagázs Magyarországon is, mint annak idején a szovjet propagandát a kommunizmus építéséről. Ne engedjük meg, hogy Magyar Péter felajánlja hazánkat az Európai Egyesült Államok egyik tartományának, ahol ő szeretne lenni a helytartó!