Aligha véletlen, hogy egy nemzeti közösség mit választ ki a saját történelméből jeles dátumként s tesz hivatalos ünneppé. Ez éppoly szorosan összefügg az adott náció karakterével, mint himnuszának jellege, mondanivalója. A franciák a Bastille ostromának évfordulóját ünneplik, mondhatni jelenlegi létállapotukat, a megvezetettséget, a megtévesztettséget, obskúrus háttérerőknek a polgárháborúval, terrorral, elképesztő népirtással járó győzelmét. A románok a magyarság által felépített és több mint ezer éven keresztül megtartott országrésznek, a tágan értelmezett Erdélynek elrablására történt igénybejelentést, mi, magyarok pedig a nemzet önrendelkezést, a közösségi szabadságot, más kifejezéssel élve az állami szuverenitást.
Mert a napjainkban oly sokat emlegetett szuverenitás nem más, mint egy nemzeti közösségnek az önrendelkezés elvén alapuló azon képessége, hogy egy állam keretében szervezze meg önmagát, hogy döntsön saját közjogi berendezkedéséről, létkeretének finommechanikájáról, külpolitikai orientációjáról és jövőjéről.
Szent István királyunk a magát megvédeni képes szuverén magyar államot teremtette meg, ezt ünnepeljük szentté avatásának évfordulóján, augusztus 20-án. Oly régi és a néplélekben olyannyira szervesült ez az ünnepünk, hogy még a múlt eltörlésének programját nyíltan hirdető kommunisták sem merték megszüntetni, megpróbáltak inkább új értelmet adni neki – sikertelenül.
A március 15-én meghirdetett 12 pont mögött az állami szuverenitás nemzeti kézbe vételének igénye húzódott meg, a dokumentum sok tekintetben a mai demokráciánk körvonalait megrajzoló programadó politikai röpirat.
Október 23-án a szovjet terrort lerázva állt ki a magyarság a függetlenség, a nemzeti szabadság és állami szuverenitás mellett. Hatvannyolc évvel ezelőtt „egy nép az mondta: Elég volt!”, amint azt Márai Sándor megfogalmazta megrázó versében 1956 karácsonyán.
Az író, akinek elképesztően gazdag életművét a népiek és urbánusok egyaránt tisztelik, a tizenkét esztendő után megismételt szovjet pusztítás és brutális terror dacára arra is rámutatott, hogy „mindig új élet lesz a vérből”, és a hajnalhasadást is megjövendölte. Igaz, hogy arra több mint harminc évet kellett várni.
S az a hajnalhasadás sem biztos, hogy olyan volt, ahogy ő elképzelte. Nemcsak Márai, de minden nemzeti nagyságunk, aki a magyar szabadságért emelt szót valaha, megdöbbenéssel és felháborodással vegyes borzadállyal láthatná, ha feltámadna, hogy azok beszélnek 1956 örökségéről, akik a forradalom eltipróinak jogutódjai vagy akár vér szerinti leszármazottai.
Azok, akiknek köszönhetően, Mező Gábor megfogalmazásával élve, „egy nemzet tanult meg hazudni” a túlélés érdekében. Adná magát a párhuzam a kiegyezés utáni kollektív tudatállapottal, hiszen megkoronázott királyként kellett elfogadni az 1849-es véres megtorlásért felelős Ferencz Józsefet, de a helyzet az 1956-os forradalom után sokkal rosszabb volt. 1867-et követően a nemzeti öntudat reneszánszát élte meg a magyarság, amibe beletartozhatott a forradalom kultusza is, 1956 után nemcsak magát a forradalmat mocskolták, nemcsak annak vezetőit és hőseit próbálták hitelteleníteni, de a nemzeti öntudat teljes felszámolására, a nemzeti büszkeség önlebecsüléssé alakítására tettek kísérletet az idegenszívű kommunista vezetők, nem teljesen sikertelenül.
S láss csodát, most megint ők ágálnak, ők gyalázkodnak, ők hazaárulóznak.
Ők, akiknek hatalma hazaárulásban fogant, ők, akiknek ismeretlen, átélhetetlen fogalom a nemzeti önállóság, a nemzetszolgálat, akik a rendszerváltás idején csak iránytűt cseréltek, de továbbra is komprádorstátusban maradtak, ők, akik most is feláldoznák a még megmaradt magyar szuverenitást egy korrupt, gonosz, perverz és embertelen, európainak nevezett, de valójában globalista birodalom oltárán.
S ugyanazok, akik szélesre tárnák az ország kapuit az Európát élhetetlenné tevő iszlám betolakodók előtt, uszítottak húsz éve a kettős népszavazás idején és uszítanak ma is a magyar szabadságért 1956-ban is kiálló elszakított nemzettestvéreink ellen. Kevés szó esik erről, de a forradalom szele még Erdélybe is elért, a diákság körében szolidaritási megmozdulások voltak Temesváron, Kolozsváron, Brassóban, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon, sőt még a bukaresti magyar diákok is megmozdultak. A román hatalom reakciója hasonló volt az anyaországiéhoz, a megtorlás brutalitásával és aránytalanságával nyilvánvaló módon az elrettentést célozta. 1957 és 1963 között harmincezer embert tartóztattak le, több mint tízezret elítéltek, koncepciós perek is indultak, 1957 és 1959 között 45 halálos ítéletet hajtottak végre.
A nemrégiben az Európai Parlamentben a globalista mainstream George Orwell 1984 című disztópiájában érzékletesen leírt gyűlöletötpercekre emlékeztető gyűlöletórákat rendezett Magyarország ellen, amit a hazai lerakatuk, az imént körbeírt magyargyűlölő társaság igyekezett hathatósan támogatni. Az egyik visszatérő vád az, hogy a kormány felszámolta a demokráciát és diktatúrát épített ki. Feszül némi ellentmondás abban, hogy egy diktatúra miképpen buktatható meg szabad választáson – erre biztatják ugyanis a magyar polgárokat, kijelölve azt a két erőt, melyeket ők szívesen látnának Magyarország élén –, de hát az arisztotelészi logika sosem volt az erősségük. Hogy a hangulatkeltő fröcsögés és a toporzékoló hisztéria során előadott szövegek milyen viszonyban álltak a valósággal, azt tökéletesen összefoglalta a rágalmakat porrá zúzó magyar miniszterelnöki válasz.
A valóság az, hogy 1989 óta egyetlen alkalommal volt valóban veszélyben a magyar demokrácia. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján, 2006. október 23. után, amikor egy illegitim, hatalmát ezer trükkel és hazugsággal megszerző hatalmi elit erőszak-apparátusa szabályos hajtóvadászatot rendezett ártatlan emberek ellen Budapest utcáin, azonosító jel nélküli, emberi mivoltukból kivetkőzött egyenruhások csontokat törtek szadista kéjjel, szemeket lőttek ki, embereket aláztak és kínoztak meg tömegesen, majd a bíróság az áldozatokat ítélte el gyorsított eljárásban, a média nagy része pedig falazott ennek a vérlázító hatalmi visszaélésnek.
Akkor úgy tűnt, hogy a demokrácia teljességgel csődöt mondott.
Az akkori miniszterelnök, a rendőrterror fő felelőse, akinek nevével nem szennyezem be a kezemet, szerencsére olyan katasztrofális kormányzati teljesítményt nyújtott, hogy hiába volt masszív médiatámogatottsága és erős nyugati hátszele, a 2010-es választás elseperte vele s ideiglenes utódjával együtt az egész baloldalt. Nemcsak az MSZP került olyan lejtőre, ahol nem volt már kapaszkodó, de megszűnt a hitehagyott, a saját alapítóját is kizáró MDF s a globalista akarat első számú hazai képviselője, az SZDSZ is.
Most e levitézlett társaság, kiegészülve egy mondanivalóját nemzeti mázba burkoló, jövőkép és koncepció nélküli politikai ámokfutóval, továbbra is globalista zsoldban igyekszik megbuktatni a szuverenitáspárti magyar kormányt. Most nem a szovjet tankok állnak mögöttük, hanem a teljes uniós apparátus, a nemzetközi fősodratú média és politika, a rafináltan, nagyon tudatosan cenzúrázott közösségi platformok, a hollywoodi tudatipar, a woke-őrültek, a halálpropagátorok és az abnormalitás prófétái.
S mi áll a nemzeti erők oldalán?
Az igazság.
A hit a magyar jövőben, a megmaradás és gyarapodás lehetősége, az 1848-as és 1956-os álmok beteljesítésének esélye. Ennek tudatosítása a fő feladat. Nem sok, nem kevés.
