’56-os kincskeresők kurázsija

Ha szerteszét nem is, de felénk, a Várhegy oldalában itt-ott igenis hevert éleslőszer. Néhány beomlott épületben még eldobott vagy elrejtett fegyver is. Az utóbbi főként marokba való pisztoly – olajos rongyba csavarva. Azon a hatvannyolc évvel ezelőtti novembernek a végén, a szovjet tankok jelenlétében fegyvert nem, de lőszert igenis gyűjtöttünk. A kincset bérházunk pincéjének a fűtésvezetékei fölé kötöztettük, egy kenyérzsákba.

Az egyik éjszaka lépcsőházunkat pufajkások zaja verte fel. Becsöngettek a lakásokba, így hozzánk is. Mire első álmomból kibotorkáltam, a lépcsőház lakói már kint álltak a nyitott ajtók előtt. Az R-csoportos karhatalmisták fegyver és lőszer után kutattak a nagyobb fiúk családjánál. Valaki földobott minket az általunk puskapor kinyerésére gyűjtött éleslőszer rejtegetéséért. Játéknak kellett a lőpor. Hosszan hintve az udvaron, az utcán és meggyújtva az egyik végén gyors csillagszóróként égett sisteregve végig. Ijesztő volt annak, aki nem számított rá. Aztán csak kiderült, hogy nem a lakásokban, hanem a pincében kell a lőszereket keresni. Lekísértek minket, kamasz fiúkat a pincébe, és kiszedették velünk a rejtett kincset.

Ám most, a hatvannyolcadik őszön mégsem csak erről a kincsről szólnék. Nem is arról a géppisztolyokból, golyószórókból, hadi puskákból emelt halomról, amely iskolába menet tornyosult utunkban a Széna tér és az Ostrom utca sarkán.

Iskolánk, az Attila pár száz méternyire volt a legendás Szabó bácsiék Széna téri – akkor már szétlőtt – teherkocsi-barikádjától. Ezeket a vasúti kocsikat a Déli pályaudvarról és a közeli Ganz Villamossági Művek gyártelepéről tolták ki a villamossínekre a szovjet tankok elé. A tanítás szinte egész novemberben szünetelt, de a hónap vége felé szállingózni kezdtünk az iskolába.

Az egyik szünetben a fiúosztályból valaki – mert akkor még el volt választva egymástól az Attila Fiú és az Attila Leány – kincset emelt elő a nálunk egy-két évvel idősebb, már 15-16 éves osztálytársunk fogasra akasztott télikabátjának a belső zsebéből. Egy hadipisztolyt. Az eseményt titokban tartottuk, mert kiderült, a fegyvertulajdonos H. a november eleji harcokban ott szolgált Szabó bácsi mellett a Széna téren.

Ám néhányunk számára nem is a fegyver volt ezeknek az 1956 november végi, december elei napoknak az igazi kincse, hanem a kincskereső. Mármint a Kincskereső kisködmön Móra Ferenctől. Ez az író gyermekkorának tündéri realizmusú megörökítése, no meg a Dióbél királyfi, amelyben Móra nagyapja mesél a közel egy évszázaddal korábban levert magyar forradalom és szabadságharcot követő évek mindennapjairól.

Móra e két remekét akkori magyartanárnőnk, a hozzánk, 13-14 éves kamaszokhoz képest kis termetű, csinos, kétgyermekes B.-né illesztette be tanrendünkbe. Bevallom, az osztályból néhányan gyanakodva vettük kezünkbe ezt a dedósoknak valót. Mi akkor jócskán túl voltunk Victor Hugo A nyomorultakján, Tolsztojt olvastunk, s bizony Thomas Mann A Buddenbrook házába is bele-belekaptunk. Eric Knight Légy hű magadhoz hősével azonosultunk és fejezeteket szavaltunk, adtunk elő Rostand Cyrano de Bergeracjából. Mondom néhányan, mert nem egy olyan sráccal jártam, aki akkor és ott kapott először a kezébe valódi szépirodalmat. Ők többször felemlegették, hogy a Kincskeresővel és a Dióbéllel gyermekeiket, unokáikat is megajándékozták.

Közel húsz éve éppen ez vitt rá, hogy megkeressem B. tanárnőt, aki – emlékeim szerint – ezekkel a szavakkal fogadott minket azon az 1956. november végi első magyarórán: – „Fiúk, amíg nincs új és hivatalos tankönyv, vegyétek ki a könyvtárból Móra Ferenctől a Kincskeresőt és a Dióbélt! Ennek a történeteit elemezzük, ebből választunk példamondatokat a nyelvtanórák anyagához.”

B. tanárnő akkor, közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, meglepődve fogadott. Osztályfotót is vittem, így frissítve emlékezetét, amelyet – köztünk szólva – nem is igen kellett frissíteni, mert memóriája Móra Ferenc-i hasonlattal élve ma is éles, mint a beretva.

– Nemcsak meglepődött, de megilletődött is vagyok – kezdte egykori kedves tanárnőnk. – Egyrészt a jóérzésű emlékekért, másrészt megilletődött azért is, mert a mai világban, ha az ember nyugalomba vonul, nyugdíjasnak szólítják. Most meg egyszerre csak azt hallani, hogy „Tanárnő” hogy „Kedves tanárnő” – ez kifejezetten jólesik. Mert olyan foglalkozás, hogy nyugdíjas, az nincs. Van nyugdíjas orvos, tanár vagy éppen asztalos. Így illendő, így illik.

Beszélgettünk. A tanárnő elmondta, akkor, 1956 szeptemberében nem is igen volt tisztában azzal, hogy mekkora szabálytalanságot követett el. Ám az életben mindig úgy cselekedett, ahogy jónak tartotta. Hitvallását egy történettel toldotta meg. Még 1956 kora őszén felkereste őt az egyik iskolatársunk édesanyja. Hiába invitálta a nőt a tanáriba, az ragaszkodott a lépcsőházi beszélgetéshez. E beszélgetés meglehetősen egyoldalúan indult. Az asszony közölte, hogy nincsenek megelégedve a fiának a magyarból elért közepes érdemjegyével. A tanárnő vegye tudomásul, hogy a miniszteriális férj meg fogja látogatni a tanárnő egyik óráját.

Történetesen a férjet, az orosz nyelv országos főfelügyelőjét valóban politikai potentátként tartották számon.

Nem így B. tanárnő! A törvényes előírásra hivatkozva azt válaszolta, hogy óralátogatáshoz az iskola igazgatójának az engedélye szükséges. „– De nem az én férjemnek! – replikázott az asszony. – Tudja mit, ha engedély nélkül jön az órámra a férje, hiába teszi, mert amint belép az osztályba, én kimegyek az ajtón. Nem tartom meg az órát.”

B. tanárnő kissé elgondolkozva hozzátette: „Utólag visszatekintve azt kell mondjam, hogy abban a dermedt világban mégiscsak kellett ehhez egy kis kurázsi. Igaz, ezt akkor nem éreztem annak.” Megfogalmazása, ez a „dermedt világ” megfogott. Mi nem szeretnénk, hogy ismét beledermedjen a világ egy másféle, nemzetközi mainstream terjesztette alternatívák nélküli világba. Az ezzel való küzdelemhez kurázsi kell – és nem is kicsi!

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró