Ám néhányunk számára nem is a fegyver volt ezeknek az 1956 november végi, december elei napoknak az igazi kincse, hanem a kincskereső. Mármint a Kincskereső kisködmön Móra Ferenctől. Ez az író gyermekkorának tündéri realizmusú megörökítése, no meg a Dióbél királyfi, amelyben Móra nagyapja mesél a közel egy évszázaddal korábban levert magyar forradalom és szabadságharcot követő évek mindennapjairól.

Móra e két remekét akkori magyartanárnőnk, a hozzánk, ­13-14 éves kamaszokhoz képest kis termetű, csinos, kétgyermekes B.-né illesztette be tanrendünkbe. Bevallom, az osztályból néhányan gyanakodva vettük kezünkbe ezt a dedósoknak valót. Mi akkor jócskán túl voltunk Victor Hugo A nyomorultakján, Tolsztojt olvastunk, s bizony Thomas Mann A Buddenbrook házába is bele-belekaptunk. Eric Knight Légy hű magadhoz hősével azonosultunk és fejezeteket szavaltunk, adtunk elő Rostand Cyrano de Bergeracjából. Mondom néhányan, mert nem egy olyan sráccal jártam, aki akkor és ott kapott először a kezébe valódi szépirodalmat. Ők többször felemlegették, hogy a Kincskeresővel és a Dióbéllel gyermekeiket, unokáikat is megajándékozták.

Közel húsz éve éppen ez vitt rá, hogy megkeressem B. tanárnőt, aki – emlékeim szerint – ezekkel a szavakkal fogadott minket azon az 1956. november végi első magyarórán: – „Fiúk, amíg nincs új és hivatalos tankönyv, vegyétek ki a könyvtárból Móra Ferenctől a Kincskeresőt és a Dióbélt! Ennek a történeteit elemezzük, ebből választunk példamondatokat a nyelvtanórák anyagához.”

B. tanárnő akkor, közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, meglepődve fogadott. Osztályfotót is vittem, így frissítve emlékezetét, amelyet – köztünk szólva – nem is igen kellett frissíteni, mert memóriája Móra Ferenc-i hasonlattal élve ma is éles, mint a beretva.

– Nemcsak meglepődött, de megilletődött is vagyok – kezdte egykori kedves tanárnőnk.  – Egyrészt a jóérzésű emlékekért, másrészt megilletődött azért is, mert a mai világban, ha az ember nyugalomba vonul, nyugdíjasnak szólítják. Most meg egyszerre csak azt hallani, hogy „Tanárnő” hogy „Kedves tanárnő” – ez kifejezetten jólesik. Mert olyan foglalkozás, hogy nyugdíjas, az nincs. Van nyugdíjas orvos, tanár vagy éppen asztalos. Így illendő, így illik.

Beszélgettünk. A tanárnő elmondta, akkor, 1956 szeptemberé­ben nem is igen volt tisztában azzal, hogy mekkora szabálytalanságot követett el. Ám az életben mindig úgy cselekedett, ahogy jónak tartotta. Hitvallását egy történettel toldotta meg. Még 1956 kora őszén felkereste őt az egyik iskolatársunk édesanyja. Hiába invitálta a nőt a tanáriba, az ragaszkodott a lépcsőházi beszélgetéshez. E beszélgetés meglehetősen egyoldalúan indult. Az asszony közölte, hogy nincsenek megelégedve a fiának a magyarból elért közepes érdemjegyével. A tanárnő vegye tudomásul, hogy a miniszteriális férj meg fogja látogatni a tanárnő egyik óráját.

Nem így B. tanárnő! A törvényes előírásra hivatkozva azt válaszolta, hogy óralátogatáshoz az iskola igazgatójának az engedélye szükséges. „– De nem az én férjemnek! – replikázott az asszony. – Tudja mit, ha engedély nélkül jön az órámra a férje, hiá­ba teszi, mert amint belép az osztályba, én kimegyek az ajtón. Nem tartom meg az órát.”

B. tanárnő kissé elgondolkozva hozzátette: „Utólag visszatekintve azt kell mondjam, hogy abban a dermedt világban mégiscsak kellett ehhez egy kis kurázsi. Igaz, ezt akkor nem éreztem annak.” Megfogalmazása, ez a „dermedt világ” megfogott. Mi nem szeretnénk, hogy ismét beledermedjen a világ egy másféle, nemzetközi mainstream terjesztette alternatívák nélküli világba. Az ezzel való küzdelemhez kurázsi kell – és nem is kicsi!

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró