Amikor először életem során elkezdtem azon gondolkodni, hogy mivel foglalkoznék felnőtt koromban, sokféle pálya volt vonzó. Szinte meditatív hatással voltak rám a 90-es években használt óriási, temérdek gombbal működő pénztárgépek, ahogy pittyegtek, és lenyűgözött, hogy akik kezelik, milyen pontosan tudják, hogy mikor melyiket kell megnyomni. Szóval volt pár év, amikor biztosra vettem, hogy pénztáros leszek vagy ruhaboltban eladó.
Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább vonzódtam a művészetekhez, színésznő is akartam lenni egészen sokáig, egészen komolyan, bábkészítő, sőt az orvosi pályát is fontolóra vettem. Nagyon sokáig nem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni, így megpróbáltam inkább kizárni azokat a foglalkozásokat, amik biztosan nem érdekelnek, és semmi szín alatt nem mennék még a közelükbe sem. Egyetlen ilyen foglalkozás volt, amiről egész kiskorom óta szilárdan tudtam, hogy nem szeretném űzni, ez pedig az újságírás volt, azon belül is a politikai újságírás. Olyannyira biztosan tudtam ezt, hogy már gyerekkoromban, ha valaki megkérdezte tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, hogy nem tudom, de újságíró biztosan nem.
Arra is emlékszem, hogy apa nagyon sokat írt. Sokszor láttam ülni otthon az asztalnál és a gondolataiban elmerülve jegyzeteket készíteni. Akkor még fogalmam sem volt a munkásságáról, gyerekként csak annyit láttam, hogy ilyenkor körbeveszi őt valamilyen titokzatos buborék, egy világ, amiben el lehet veszni, és ennek az egésznek a kulcsa az írás. Mert ez mindig akkor kezdődik el. Úgyhogy egyik nap leültem mellé, és bár akkor még sem olvasni, sem írni nem tudtam, elkezdtem oldalakon át másolni az írásképét. Én is írtam. Sokszor ültünk így, egymás mellett a nappaliban, a nagy asztalnál.
Sok idő telt el azóta. És bár az életem első fele az apámmal való ellenkezésről szólt, mostanra azt hiszem, valódi mintaként szolgál a világlátása, az életbölcsességei, a hitrendszere, a döntései. És például a konzervatív életszemlélete, az, hogy jobboldali, értelmiségi, gondolkodó ember.
Persze joggal merül fel a kérdés, hogy kit érdekel, milyen tudalatti és érzelmi hatások vezettek az újságírói pálya felé, nyugodtan lehetnék pénztáros is, bár most már sokkal kevesebb gomb van, amit nyomkodni lehet.
A lényeg, hogy ennek oka van, az isteni gondviselés által akkurátusan és mérnöki pontossággal végigkövezett útja, érzelmekkel átszőtt, örökségül kapott, a zsigereimben élő és lüktető bizonyosság.
Célja van, és felelősség is jár vele, nem kevés. Így folyamatos tanulás és fejlődés is: minden könyv és annak minden sora és gondolata, hexameterek és pentameterek, minden jambikus és disztichon, Arany, Petőfi, Illyés, Pilinszky, de még Balassi is, Fekete István soha véget nem érő naplementéi, az Egri csillagok az égen, János vitéz Iluskája, Szegény Dzsoni Árnikája, Wass Albert hegyei, Ady mélységesen hitetlen hite Istenben, Fanni a rőt sövény előtt, Márai minden egyes papírra vetett betűje, minden, amit valaha elolvastam, valamilyen formában ott van azokban a betűkben és szavakban, amiket ma is papírra vetek. És ennek sosincs vége, mert az írás és az olvasás egész egyszerűen a génjeimbe kódolt, csak jön, amikor jönnie kell, és akkor megállíthatatlan.
Csak azért írtam ezt le, mert vagyunk még így páran. Azt hiszem, a jobboldali újságíró-közösségnek az egyik közös nevezője éppen ez: nem csak egy hirtelen ötlet, amit az ember behúz utolsónak a felvételi lapján, nem kényszerpálya, mert csak ide vettek fel. Sokkal inkább identitás, meggyőződés, örökölt sors és szív, amivel mindig a jó ügyért kell harcolni. Persze jó toll is kell hozzá, anélkül szinte semmi nem megy.
Szóval itt van egy közösség, aminek még a finisében, az írott és nyomtatott sajtó halálra ítélésének előestéjén én is így vagy úgy, de részese lehetek. És ennyi mindennel a hátunk mögött, személyes és kollektív sorsokkal és életutakkal a hátunkon jön egy Magyar Péter, aki önmagát az egyetlen potens helikopternek képzeli az égen, és bűnözőnek nevez, propagandistának, rogáni gépezetnek meg bértollnoknak. Sőt… A Dunába is belökne!
Egyébként megértem, hogy így érez. És még rajta kívül néhányan ott az ellenzéki oldalon, akik annyiszor próbáltak azzal szakmai fölénybe kerülni, hogy a másik oldalt elértéktelenítették. Lenézően, mintha konzervatívan gondolkodni valamilyen fertőző betegség lenne, arról nem is beszélve, ha valakinek a világlátását is átszövi ez a kórság. Kereszténységről, életvédelemről, klasszikus családmodellről beszélni például az ilyen emberek szemében egyenesen főbenjáró bűn, mert ezek avíttak, lejárt lemezek, röghöz kötnek, korlátoznak és visszatartják a fejlődést.
Az ellenzék és az ellenzéki média egy része mindig ezzel érvelt, ha szorult helyzetbe került: mi propagandisták vagyunk, ezért a mi szavunk eleve érvénytelen és senkit nem érdekel. Ők így látják. Mi másként.
Visszatérve Magyar Péterre, elég sok van mostanra a lajstromán, de azt hiszem, hogy az újságírók, azon belül is a jobboldali újságíró-közösség ilyen szintű vegzálásával és verbális bántalmazásával elég komoly határt lépett át. Sőt, szintet is ugrott, mert míg például a Gyurcsány vezette DK valóban csak a jobboldali médiumok iránt fejezi ki mélyről jövő undorát, addig Magyar Péter ezt a teljes sajtópalettával megteszi. Nem igazán kifizetődő, legfőképpen azért nem, mert ha a médiára mint a negyedik hatalmi ágra tekintünk, annyival elintézni ilyen konfliktusokat, hogy „akkor majd a saját csatornáimon kommunikálok”, nem igazán lehet. Legalábbis szerintem, de mit tudhatok én erről?
Hiszen nekem például nem csak a kérdéseim rosszak meg nem témába vágóak – az is elég nagy baj, kedves Telex –, engem, mint propagandistát ab ovo számításba sem kell venni, mert inkompetens vagyok, és ugye, mint tudjuk, Rogán.
A Dunába lökésről pedig csak annyit, hogy sajnos a XX. században sokakkal történt hasonló. Akik a ma élő emberek anyukái, apukái, nagymamái, nagypapái voltak, akiket meghurcoltak, Dunába lőttek és löktek, börtönben zártak, kínoztak, akasztottak, ellehetetlenítettek, kivégeztek, eltüntettek a színről, elnémítottak, megfigyeltek, lehallgattak, megnyomorítottak.
Olyan emberek tették ezt, akiknek nem tetszett, amit gondolnak, amit kérdeznek, amit írnak, amiben hisznek. És bár sokan ezekről már csak a felmenőink elmondásából tudunk, a genetikánkba van kódolva, hogy mindenképpen küzdjünk ellene.
Hogy ne jöhessen el még egyszer az az idő Magyarországon, hogy nem lehet kérdezni, nem lehet mást gondolni és nem lehet másról írni. Mondom még egyszer, zsigeri szinten működik. És ha valaki Dunába lökéssel fenyeget, olyan sebeket és érzelmeket tép fel, ami egyben katalizál is. Nem csak újságírókat, jóformán a teljes magyar társadalmat.
Sötét történelmi időket idéz.
A lényeg, hogy sokan, sokféleképpen próbálták már szétverni ezt a közösséget, megszüntetni, elnémítani. Magyar Péternél jóval nagyobb befolyású és komolyabb figurák is. Nem sikerült! Neki sem fog.
Borítókép: Cipők a Duna parton (Forrás: Magyar Nemzet)
