Mindezzel azt akarom mondani, teljesen természetes, hogy a magyar balliberális politikai és gazdasági, illetve kulturális és tudományos elit vonatkozó részei mint hálózatok és a Horn–Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok mögött álló csoportjai egysze­rűen nem is tekinthetők – már a keletkezésük módja alapján sem – hazai mélyállami struktúráknak, mert szinte sohasem képviseltek hazai gyökerű érdekeket, még részérdekeket is csak ritkán. Ezek inkább külföldi kijáró szerepet töltöttek be a gazdaságban és a kultúrában is, mint ideológiai közvetítők (liberalizmus, woke).

Tehát beavatkozó egységekről van szó, amelyeknek sok szörnyűséggel kellene elszámol­niuk – a rablóprivatizációval, a magyar pénzügyi rendszer 2010-ig tartó kiszipolyozásával, a liberális kultúrfölény fenntartásával és persze sok-sok választási beavatkozással. Közreműködésükért lopási lehetőséget kaptak. 

A mélyállam lényege az is, hogy minden törvényes változás idején képes megőrizni az integritását. A rendszerváltás során a diktatúra struktúrái minden apparátusban – a szakértelem álcája alatt – átmentették magukat, az egyetemi értelmiség és persze a sajtó lelkes támogatásával. Talán az sem nagy túlzás, ha azt mondjuk, hogy 

Az MSZP belső viszonyaiban ez úgy jelent meg, hogy a párt szinte sohasem volt képes az aktuális kihívásoknak megfelelő önálló politikát csinálni, nem hozott döntéseket, csak képviselte azt, amit parancsba kapott. Az MSZP, a baloldal csak a kommunikációs máz volt ezeken.

Húsz évvel ezelőtt még a baloldali szavazók sem fogadták volna el azt, tehát még be kellett őket csapni, de már elég, amit ma az ellenzék mond, miszerint nincs magyar érdek, csak az az érdek van, amit kívülről meghatároznak nekünk.

Talán úgy kell elképzelnünk a csak a diktatúra mélyállamának továbbélését szolgáló rendszer kudarcát, hogy egyrészt a generációváltások nem zajlottak zökkenőmentesen, továbbá nagyon rosszul kormányoztak, a minimális játékteret sem voltak képesek kihasználni. Aztán túl sok új részérdeket erőltettek be a rendszerbe, ami egyszerűen szétzilálta a korábbi megegyezéseket, nem voltak már képesek olyan kompromisszumokat kötni, amelyek megelőzték volna az olyan rájuk kényszerített hatalmi lépéseket, amelyek teljesen ellehetetlenítették a kormányzást. Káosz és szabadrablás vezetett el 2010-hez, az utolsó években a kormányzás már szempont sem volt.

Fontos megjegyezni, hogy 

Amikor egy állami finanszírozású egyetem oktatója, amely egyébként annyira híres ideológiai elköteleződéséről, mint mondjuk a Harvard Amerikában, egy kormányzati politikus tudományos tevékenységének adminisztratív akadályozását sürgeti, azt a meggyőződését teszi nyilvánvalóvá, hogy az állam végül is nem ura önmagának, a neki nem tetsző politikusok másodrendű állampolgárok, ahogy a szavazóik is. Nálunk is, mint Amerikában is, a rejtőzködő struktúrák alapvetően érdekorientált képviselői alaposan bevásárolnak ideológiai alapon minden más társadalmi alrendszerben is, és támadják az autonóm állam minden olyan képviselőjét, aki nem az ő emberük.

Az értelmiség nagy része eleve olyan közegben szocializálódik, amely ideológiailag és kapcsolatrendszerében teljesen egynemű, sok művész és értelmiségi nem is tudja, képtelen észrevenni, hogy a szélsőliberális soft power lelkes szakmunkása. Megvan ennek a pszichológiája, mint minden olyan érdekalapú elköteleződésnek, ami egyébként olyan ideológiai alapon áll, amely semmiféle valóságosba nem kapaszkodik.

Jogos kérdés, hogy a csak Gyurcsány fejé­ben létező fideszes árnyékállamból megvalósult-e valami?

Ebben a megközelítésben 

 A magyar ellenzék azért nem képes sikerrel politizálni, mert soha nem a magyar társadalomba, hanem mindig is a posztkommunista, internacionalista mélyállamba volt beágyazva, és azért éli meg „populizmusként” a nemzeti kormányzást, mert számára ezek az emberek tulajdonképpen nem is léteznek. Nincs mondanivalójuk az úgynevezett átlagember számára.

 Az egyensúlytalanságok irányát jól mutatja, hogy miközben a Fidesz nemzeti indíttatású struktúraépítése szinte teljesen nyilvános, a személyek szintjéig, addig a posztkommunista, internacionalista struktúrák máig jól rejtőzködnek a közvélemény, a választók elől.

A szerző szociológus