Békésen merengve az élet dolgai felett, ülve a szőlőkkel körbeölelt teraszon, távol a pénz, a politika és a blogok világától, öt évtizedes tájrendezői, településtervezői múlttal eljátszottam a gondolattal, hogy milyen választ adtam volna arra a kérdésre, hogy mit kellett volna még a magyar EU-s elnökség prioritásai közé felvenni?
Én az idegenhonos (invazív) élőlények elleni védelem tudatosabb megszervezésének témakörét javasoltam volna. Az invazív fajok – növények, állatok, kórokozók – nem őshonosak az adott területen, az adott ökoszisztémában, és betelepítésük, behurcolásuk kárt okozhat. Képesek a természetes elterjedési területükön kívül is megtelepedni, tömegesen elszaporodni, jelentős károkat okozva mind a természetben, mind a gazdaságban.
Számos szakértő szerint a biológiai környezetszennyezés a XXI. században már nagyobb gazdasági károkat okoz, mint az ipari termelés. Ha ezt az állítást komolyan vesszük, akkor egyértelmű, hogy a gazdasági versenyképességet is befolyásoló tényezőről van szó!
Többször éri kritika az EU szakpolitikáját, e témakörben azonban az európai közösség időben felismerte az idegenhonos inváziós fajok tájra, természetre, gazdaságra, társadalomra kifejtett káros hatásait. Az EU elődje, az EGK már 1979-ben elfogadta a vadon élő madarak védelméről szóló természetvédelmi irányelveket, és a kilencvenes évek elején tiltotta azon fajok betelepítését, amelyek az őshonos fajokat veszélyeztetik.
Jelentős előrelépés volt a bizottság Az invazív fajokra vonatkozó európai uniós stratégia felé című közleménye, amely tartalmazta, hogy vannak olyan idegenhonos fajok, amelyek megzavarják a helyi ökológiát, hatással vannak az emberi egészségre, és komoly gazdasági következményekhez vezetnek. A DAISIE projektre hivatkozva a közlemény 10 822 nem honos fajt említ Európában, amelynek 10-15 százaléka kedvezőtlen gazdasági vagy ökológiai hatást gyakorol.
Minősíti a közlemény az invazív fajok hatását az ökológiára: versengés a táplálékért és az élőhelyekért a honos fajokkal, az ökoszisztéma, azaz az élőközösség megváltoztatása, kereszteződés honos fajokkal (!), közvetlen mérgező (fertőző) hatás, kórokozók terjesztése.
A gazdasági tevékenységre való hatásuk eredményeként csökkentik a mezőgazdasági és erdészeti hozamokat. Elegendő a XIX. század végi filoxéra, a szőlőgyökértetű vészre utalni, amikor is az Amerikából behurcolt kártevő Európa termő szőlőinek hatvan százalékát, kötött talajú szőlőinek kilencven százalékát kipusztította. Napjainkban éppoly döbbenetes olvasni, látni a Xylella fastidiosa baktérium kártételét a spanyol és olasz olajfaültetvényekben, ahol több száz éves gyönyörű fák pusztulnak, száradnak el. Ez a kártevő is hatalmas gazdasági kárt okoz, elég ha Pugliára gondolunk, ahol, mint egykor nálunk a borvidékeken, már megindult a termelők elvándorlása is.
Az ökológiai, gazdasági hatásokon túl az emberi egészségre is lehetnek káros hatásai az idegenhonos fajoknak, itt is elég, ha csak a parlagfű okozta allergiára vagy a különböző járványokra utalunk.
Tanulságos tehát az az EU-s megállapítás, miszerint: „Ha az invazív faj helyi kolóniáját nem észlelik és nem semmisítik meg rövid időn belül, helyi szinten fenntartható populációt hoz létre, amely azután új területekre terjed tovább.” A végeredmény az, hogy néhány év vagy évtized alatt a faj, miután sikerrel létrehozta a helyi kolóniát, több országban is elterjedhet, és kiirtása gyakorlatilag lehetetlenné válik.
A közlemény az idegenhonos, invazív fajok kezelésére egy nemzetközileg elfogadott „háromlépcsős hierarchikus megközelítést” javasol: az első a megelőzés – mint költséghatékony és környezetvédelmi szempontból is kedvezőbb megoldás. A második a már betelepült fajok esetében a „korai észlelés és a gyors kiirtás”. A harmadik „ha az invazív fajok már megtelepedtek és el is terjedtek, a hangsúlyt az ellenük való küzdelemre és/vagy elszigetelésükre kell helyezni”.
A bizottság javasolta egy átfogó uniós jogi eszköz megalkotását, amelynek végrehajtása során „a tagállamoknak, a legkülső európai régiókat is beleértve, az invazív fajokra vonatkozó ellenőrzéseket kellene végezniük a határokon, és információcserét kellene folytatniuk e fajokra vonatkozóan”.
A 2003-as berni egyezményben fogadták el az invazív fajokra vonatkozó európai stratégiát, a 2014. október 22-én Strasbourgban elfogadott 1143/2014 EU-s rendelettel pedig megszületett az átfogó jogi eszköz az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről, amely teljes egészében kötelező, és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban.
Ez a rendelet a 2. cikk alapján valamennyi idegenhonos inváziós fajra vonatkozik, a 7. cikk pedig kimondja, hogy az unió számára veszélyt jelentő idegenhonos inváziós fajokat tilos szándékosan az unió területére/területén behozni, tartani, tenyészteni, szállítani, forgalomba hozni, felhasználni, szaporítani környezetbe kibocsátani.
Nos, rövidre fogva: már húsz éve, hogy az Európai Unióban kötelező a kisállatútlevél, az állatok mozgását lehetővé tevő útlevél formáját és tartalmát EU-s és azok alapján hazai rendeletek szabályozzák. Valamennyi ültetésre szánt növényre és azok távértékesítésére is kötelező a növényútlevél kiállítása, amelynek a vonatkozó összes növényegészségügyi követelménynek való megfelelést kell igazolnia.
A veszélyes idegenhonos fajokat hivatalos EU-s lista tartalmazza, amelyet immár harmadszor – legutóbb 2022 júliusában – bővítettek. Ebben 41 növény- és 47 állatfaj található. Ma tehát kötelező az állat- és a növényútlevél, a szigorú egészségügyi előírások betartása és mindezek ellenőrzése. Nem véletlenül rendezett idén márciusban a 2024. évi első féléves EU-s elnökséget adó Belgium nemzetközi konferenciát az idegenhonos, inváziós fajok határellenőrzéséről!
Lassan elérkeztünk mondanivalóm lényegéhez: mindezek az EU-s jogszabályok, az elrendelt intézkedések az élővilág védelme érdekében születtek, s véleményem szerint a különböző társadalmi, szervezeti rendszerek, keretek között élő ember szintén az élővilág része!
Az emberi közösségek a növényekhez, állatokhoz hasonlóan hosszú évszázadok, évezredek alatt alkalmazkodtak a környezethez, amelyben élnek, amely érzékeny a külső hatásokra, ezért az adott emberi közösségek fennmaradása szempontjából is létfontosságúak mindazok az intézkedések, amelyeket az EU az ökoszisztéma, az ökológia, a gazdaság, az élővilág védelmében megalkotott.
Gondoljunk csak a »versengés az élőhelyért a honos fajokkal« megállapításra, magunk elé idézve a nyugati nagyvárosok no-go zónáit, a honos népesség elvándorlását: Brüsszel 1,24 millió lakosából már kevesebb mint egynegyed, csak 290 ezer fő őshonos.
Idézzük fel a különféle járványok, betegségek, kártevők mind gyakoribbá válását. A mai EU-s jogszabályok még egy macska (!) esetében is megkövetelik az útlevelet és az előírt egészségügyi vizsgálatok ellenőrzését, ugyanakkor az EU migránspolitikája tudomásul sem veszi a tudományosan megalkotott, EU-s jogszabályokban létező, kötelező élővilág-védelmi intézkedéseket.
Azért ajánlottam volna a magyar elnökségnek az idegenhonos, invazív fajok elleni tudatos védekezés témakörét, mert akkor nem egy rövid cikk keretében vonhattunk volna párhuzamot az ember és az élővilág többi szereplője közötti nyilvánvaló hasonlóságról, hanem a meglévő tudományos eredményeket, adatokat, az egyértelműen szükséges intézkedéseket szakemberek tucatjai fogalmazhatták volna meg az Európában élő emberi közösségek védelme érdekében, bizonyítva a magyar migránspolitika tudományos megalapozottságát és megkérdőjelezhetetlenségét.
A szerző borász, tájrendező mérnök
