A vidékellenesség a baloldal régi eszmei alapvetése. Ez abból a felismerésből fakad, hogy – amint azt Hamvas Béla is pontosan megállapította Az öt géniusz földje című nemzetkarakterológiai esszéjében – a genius loci, a hely szelleme meghatározóan formálja az ott élő emberek lelkét, tudatát. A vidéki népesség nemzedékek óta erős kulturális gyökerekkel rendelkezik, tiszteli és ismeri őseit, a történelem során kikristályosodott éltető hagyományait. Önismerete önazonosságot szül, az önazonosság pedig két lábbal a földön álló, kóbor ideológiákkal meg nem szédíthető, önellátásra képes, tehát szabad társadalmi erőt. Pontosan és helyesen fogalmazott Nagy István agrárminiszter a Magyar Nemzet múlt pénteki számában: a vidék Magyarország lelke. Ha úgy tetszik, biztos iránytű az unatkozó belvárosi entellektüelecskék elmerohamainak viharaiban.
Ez pedig vörös posztó a nemzeteket a beteg ideológiai-gazdasági diktatúra igájába hajtani igyekvő baloldal szemében. Ezért dúlta fel a francia vidéket a jakobinus diktatúra, ezért trancsírozta szét féktelen brutalitással az önigazgató orosz faluközösségeket, az obscsinákat a szovjet bolsevizmus kolhozosítással, a termőföldek és a termények elrablásával.
De nem csak a legmilitánsabb szélsőbaloldali terrorrezsimek sajátossága ez. A magyarországi dualizmus szemellenzős, konok liberalizmusa ugyanúgy vak és süket volt a magyar vidék sorskérdéseire, így tette kisemmizett, nyomorúságában könnyen manipulálható ipari proletariátussá a jobbágyfelszabadítás után életképes földtulajdonhoz nem juttatott magyar parasztságot. Bernát István jogtudós, a magyar szövetkezeti mozgalom egyik atyja, a Magyar Gazdaszövetség elnöke Zálogba tett Magyarország című könyvében 1895-ben így írt erről:
az uzsora s a kereskedelmi leleményesség ellen védhette volna ugyan a törvényhozás a falusi népet, de ki mert gondolni erre az »állami beavatkozásra« a közgazdasági liberalizmus mézes heteiben?! […] a falu, mely 1848-ban felszabadult a jobbágyság alól és utolsó támaszát is elvesztette a földesurában, most az uzsora rabja lett.
Ez pedig azért történhetett meg, mert míg a földet korábban az ország és a nemzet létalapjának tekintette az egészségesebb korok felfogása, a liberalizmus eluralkodása nyomán ez a létalap szabadon adható-vehető, elzálogosítható és így elveszíthető vagyontárggyá vált. Így forgatta ki ősi jussából a törzsökös magyar földbirtokos réteg jelentős részét a spekuláns tőke. Ilyen állapotban zúdult rá hazánkra az 1919-es első magyarországi vörösterror, amelynek az országot halálvonattal járó tömeggyilkosai kéjjel akasztották a magyar parasztot.
A Horthy-korszak óvatos, korántsem elégséges földreformját elsodorta a második világháború. 1945 után föl sem merülhetett a magyar vidék megerősítése, helyette a kuláknak bélyegzett paraszti társadalmat előbb Rákosi és a padlássöprő Nagy Imre, majd a kolhozosítást kegyetlen terrorral beteljesítő Kádár ámokfutása,
később, a zsebkendőnyi kiskertekben cinikusan engedélyezett háztájizás – a drámai népegészségügyi és népesedési adatokban is megmutatkozó – járványszerű önkizsigerelése, önpusztítása tette tönkre. Az életlehetőségek megfojtásával tömegek hagyták el a falvakat, hogy a városokban próbáljanak könnyebbnek gondolt új életet kezdeni. Igen, a kommunizmus a gyökereket tépte-marta szét, ezt drámai erővel mutatták meg a kor legbátrabb szociográfusa, Kunszabó Ferenc tényfeltáró munkái.