A vidékellenesség a baloldal régi eszmei alapvetése. Ez abból a felismerésből fakad, hogy – amint azt Hamvas Béla is pontosan megállapította Az öt géniusz földje című nemzetkarakterológiai esszéjében – a genius loci, a hely szelleme meghatározóan formálja az ott élő emberek lelkét, tudatát. A vidéki népesség nemzedékek óta erős kulturális gyökerekkel rendelkezik, tiszteli és ismeri őseit, a történelem során kikristályosodott éltető hagyományait. Önismerete önazonosságot szül, az önazonosság pedig két lábbal a földön álló, kóbor ideológiákkal meg nem szédíthető, önellátásra képes, tehát szabad társadalmi erőt. Pontosan és helyesen fogalmazott Nagy István agrárminiszter a Magyar Nemzet múlt pénteki számában: a vidék Magyarország lelke. Ha úgy tetszik, biztos iránytű az unatkozó belvárosi entellektüelecskék elmerohamainak viharaiban.
Ez pedig vörös posztó a nemzeteket a beteg ideológiai-gazdasági diktatúra igájába hajtani igyekvő baloldal szemében. Ezért dúlta fel a francia vidéket a jakobinus diktatúra, ezért trancsírozta szét féktelen brutalitással az önigazgató orosz faluközösségeket, az obscsinákat a szovjet bolsevizmus kolhozosítással, a termőföldek és a termények elrablásával.
De nem csak a legmilitánsabb szélsőbaloldali terrorrezsimek sajátossága ez. A magyarországi dualizmus szemellenzős, konok liberalizmusa ugyanúgy vak és süket volt a magyar vidék sorskérdéseire, így tette kisemmizett, nyomorúságában könnyen manipulálható ipari proletariátussá a jobbágyfelszabadítás után életképes földtulajdonhoz nem juttatott magyar parasztságot. Bernát István jogtudós, a magyar szövetkezeti mozgalom egyik atyja, a Magyar Gazdaszövetség elnöke Zálogba tett Magyarország című könyvében 1895-ben így írt erről:
az uzsora s a kereskedelmi leleményesség ellen védhette volna ugyan a törvényhozás a falusi népet, de ki mert gondolni erre az »állami beavatkozásra« a közgazdasági liberalizmus mézes heteiben?! […] a falu, mely 1848-ban felszabadult a jobbágyság alól és utolsó támaszát is elvesztette a földesurában, most az uzsora rabja lett.
Ez pedig azért történhetett meg, mert míg a földet korábban az ország és a nemzet létalapjának tekintette az egészségesebb korok felfogása, a liberalizmus eluralkodása nyomán ez a létalap szabadon adható-vehető, elzálogosítható és így elveszíthető vagyontárggyá vált. Így forgatta ki ősi jussából a törzsökös magyar földbirtokos réteg jelentős részét a spekuláns tőke. Ilyen állapotban zúdult rá hazánkra az 1919-es első magyarországi vörösterror, amelynek az országot halálvonattal járó tömeggyilkosai kéjjel akasztották a magyar parasztot.
A Horthy-korszak óvatos, korántsem elégséges földreformját elsodorta a második világháború. 1945 után föl sem merülhetett a magyar vidék megerősítése, helyette a kuláknak bélyegzett paraszti társadalmat előbb Rákosi és a padlássöprő Nagy Imre, majd a kolhozosítást kegyetlen terrorral beteljesítő Kádár ámokfutása,
később, a zsebkendőnyi kiskertekben cinikusan engedélyezett háztájizás – a drámai népegészségügyi és népesedési adatokban is megmutatkozó – járványszerű önkizsigerelése, önpusztítása tette tönkre. Az életlehetőségek megfojtásával tömegek hagyták el a falvakat, hogy a városokban próbáljanak könnyebbnek gondolt új életet kezdeni. Igen, a kommunizmus a gyökereket tépte-marta szét, ezt drámai erővel mutatták meg a kor legbátrabb szociográfusa, Kunszabó Ferenc tényfeltáró munkái.
Így érkeztünk el a rendszerváltozás időszakához, amikor a magyar paraszti társadalom maradékát is kiforgatták ősi jussából. Őszintén ki kell mondani, hogy
a kárpótlás rendszere történelmi bűn volt a nemzet, a magyar vidék ellen. A földjeiktől egykor megfosztottak ugyanis nem az elrabolt rögöt kapták vissza, hanem kárpótlási jegyekkel szúrták ki a szemüket, amelyek jelentős hányadát jól informált élelmesek vásárolták föl. A spekuláns tőke így jutott olcsón óriási ingatlan vagyonhoz. Könnyen tehette, hiszen abban az időben nem létezett olyan jogszabály Magyarországon, ami előírta volna, hogy csak földművesek szerezhetnek termőföldtulajdont.
Egyáltalán, semmiféle földtörvény nem volt a rendszerváltozás első éveiben, így az 1994. évi LV. törvény megszületéséig a tőkeerős külföldiek is akadálytalanul vásárolhattak magyar földet. Vitték is, mint a cukrot, és később is megtalálták a jogi kiskapukat az úgynevezett zsebszerződések formájában. Ezek semlegesítésére, illetve a helyben élő földművelőket előnybe hozó jogi szabályozásra egészen a 2010-es évek elejéig kellett várni.
Addig azonban vidékpusztító országdúlás zajlott hazánkban. Nagyon jellemző volt például az a gyakorlat, hogy állami tulajdonú földekre úgy írtak ki haszonbérleti pályázatot, hogy egy csomagban hirdettek meg az ország különböző, egymástól távoli pontjain található területeket, eleve kizárva ezzel a helyben élőket, biztosítva, hogy kizárólag a kommunista vörösbárók nagytőkés társaságai felelhessenek meg a feltételeknek. Mindemellett
gonosz következetességgel felszámolták a legkisebb településeket érintő tömegközlekedést, iskolákat, postahivatalokat, orvosi rendelőket, művelődési intézményeket, rendőrőrsöket zártak be, kiszolgáltatva az elöregedő falusi lakosságot a 2000-s évek elejére elviselhetetlenné váló brutális, sajátos szociokulturális jegyekkel leírható bűnözésnek. Földek sokasága hevert parlagon, drámaian visszaszorult a kisüzemi állattartás.
A liberálisok és a kommunisták egyszerűen el akarták tüntetni az éltető magyar vidéket. E felfogás jellemző képviselője Mihályi Péter SZDSZ-es közgazdász, a Gyurcsány-féle Államreform Bizottság egészségügyi szakmai munkacsoportjának egykori vezetője, aki épp a Magyar Nemzet 2006. május 20-i számának hétvégi Magazinjában Faluvég címmel megjelent kerekasztal-beszélgetésben odáig ment, hogy a faluról szólva kijelentette:
középkori hagyomány, miért kéne fenntartani? Egész Nyugat-Európában nincs falu. A magyar települések többsége háromszáz fősnél kisebb, életképtelen.
A vidéki lakosságnak ebből következően azt javasolta: „költözzön el!”
Mihályi persze hazudott, Nyugat-Európában ma is tömegével találni tüneményes falucskákat. Ám ami SZDSZ-es cinizmusában igazán ijesztő és felháborító, az a szenvtelen kegyetlenség, amellyel a maga részéről eltüntetné a magyar vidék falvait.
Régi, talán százötven éves gyűlölet ez. Az egész életében ideológiától ideológiáig szédelgő Tamás Gáspár Miklós már 1990-ben úgy nyilatkozott, hogy az első szabad választás tétje:
Lábszag és Mucsa, vagy szabad demokrata többség.
Azóta sem igen telik el úgy egy hét, hogy a kommunista-liberális baloldal valamely képviselője ne törölné bele a lábát vidék-Magyarországba.
A fájdalmas ideológiáktól gyötört önhitt pesti értelmiség univerzális utópiáik megvalósításának átkos, visszamaradott akadályát látják a vidék népében, amelyet ezért – bár az általa megtermelt kenyeret eszik – engesztelhetetlenül gyűlölnek, és ha tehetnék, a maradékát is eltüntetnék a föld színéről.
Istennek hála, másfél évtizede épp a vidék bölcs lényeglátásának köszönhetően nem tehetik. E bölcs lényeglátásra lesz szükség ezután is a megtévesztő médiazajongásban.
