Azon a korán sötétedő vasárnapon a Kacsamesék rajzfilmsorozat egyik epizódját adta a televízió. Késő délután volt, apróbb gyermek, ha tehette, ott ámult a képernyő előtt, vajon mi kerekedik ki a történetből. El lehet képzelni az országos lármát, sikítozást, amikor 18 óra 8 perckor egyszer csak megszakadt az adás, a monitor a monoszkópra váltott, alatta Chopin Gyászindulójával. Percekkel később Boross Péter belügyminiszter jelent meg a képernyőn, és azt mondta: gyászolunk, mert meghalt Antall József, Magyarország miniszterelnöke. Ma is előttem, ahogyan az én szipogó kis Zsófim fölnéz rám: – Mi történt, papus? Az apróságok megérzik a nagyok bánatát.
1993. december 12-ét, advent harmadik vasárnapját írtuk. Az Országház lépcsőjénél már kora este gyülekezni kezdett a spontán tömeg. Csak jöttek, egyre jöttek, este kilencre teljesen megtelt a tér, a lépcsőfokokon mécsek, gyertyák ezrei lobogtak. Nagy sóhajú, szomorú csönd lepett be mindent.
Három évtized távolából ugyanazt érzem, amit akkor: Antall József halála mélyen és őszintén megrendítette az országot. Igaz, számolni lehetett ezzel, hiszen akkor már bő esztendeje tudta mindenki, hogy a miniszterelnök élete ki van porciózva, jegyben jár a halállal. És mégis.
Ha a rákövetkező napokban rendezték volna az esedékes választásokat, biztosan jobban szerepel a pártja, a szétzilált Magyar Demokrata Fórum, sokan visszaszerettek volna a régi kedvesbe… Pedig akkor már nemcsak a párt, minden romokban hevert, ami a kormányt körülvette. Persze aligha lehetett volna másképpen akkora ellenszélben, ellendrukkerekkel, ügynökökkel, jó szándékú kétbalkezesekkel. A rendszerváltás romantikája gyorsan eltűnt, az eszmények legtöbbje zátonyra futott, a lelkesedés tüzéből már csak parázs hunyorgott… Igaz, Antall már a legelső kormányülésen megmondta: „Uraim, önök egy kamikázekormányban vesznek részt.” Azzal nem számolt, hogy saját pártjának lázadói mellett a betegség is rátámad.
Azokban az években a frissen (újra)alapított Új Magyarország napilapnál dolgoztam. Kormánypárti újság voltunk, tele nemzeti érzelmű kollégával (pár rutinos újságíróval, rengeteg lelkes amatőrrel), hatalmas ellenszélben. Nem volt igazán jó a lap, indulatos cikkeket írtunk, a nemzet minden régi fájdalmát egyszerre és azonnal akartuk közreadni. Egyébként is nehezen indult be az újság. Döcögött a szerkesztés, előfizető alig akadt, a terjesztést sokszor tudatosan nehezítették. Itt döbbentem rá, amit addig sosem akartam elhinni: a sajtó zöme tényleg balra húz… (Persze hová is húzott volna negyvenévnyi kommunista agylágyítás után? Bekerülhetett-e a pályára „másképpen gondolkodó” íróember? Mesebeszéd. Csak elvétve, kevesen.) Meg aztán Antall József nem fektetett igazán súlyt a médiára. Talán távol állt tőle az indulatos hang? Lehet. Pedig egészen biztos, hogy tudta: a negyedik – nem hivatalos – hatalmi ág mi vagyunk, a sajtó. Ezen a fronton súlyos csatákat veszítettünk, a pályát a liberálisok uralták.
A hite szerinti a legtöbbet adta magából ez a szomorú sorsú, nagy formátumú ember, akit rendkívüli időkben állított nemzete élére a sors. Felelősen megítélni őt csak akkor lehetne, ha több időt kapott volna a Teremtőtől. Így csupán egy torzó körül állva mondunk róla jót, rosszat, igazat és féligazságokat.
Bennem az a mondata maradt meg legmélyebben, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni.
