A nagy ünnepkörök minden vallásfelekezetben alkalmat adnak az elmélyülésre, önmagunkhoz, közösségünkhöz és általában az embertársainkhoz való viszonyulásunk átgondolására. Különösen igaz lehet ez háborúk idején. A statisztikák szerint történetileg csökkent a világban a háborúk száma, az emberiség – miközben a számát tekintve növekszik – egyre kevésbé fegyverrel rendezi a konfliktusait. Ám az elmúlt években két háború is a világ vezető válsággócaiban tört ki. A csaknem három éve tartó ukrajnai háborúban mindkét oldalon százezrek vesztették már életüket, illetve rokkantak meg és váltak harcképtelenné. Ez és a tízezrek halálához vezető közel-keleti konfliktus most közvetve a szíriai rendszer bukását is előidézte, felcsillantva a béke és a nyugalom reményét ebben az Európa számára is kulcsfontosságú országban. De nyitva hagyva annak a lehetőségét is, hogy Aszad elnök uralmának megdöntésével még jobban eldurvul a helyzet.
Magyarország ma éppen nyolcvan éve különösen szomorú napra ébredt. „Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. A harc állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folyik. Budapesten, mely – szintén állítólag – az ország szíve. Jaj, de beteg ez a szív! Talán romlott is… A fák némán és csendben állnak az ablakom alatt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, miként marcangolják egymást az emberek. Karácsony napja van. »Békesség a földön a jóakaratú embereknek.« Jóakaratú ember? Van ilyen is? Hiszen jót akar ez mind – önmagának…” E keserű sorokat 1944 karácsonyán vetette papírra Fekete István író. Világháborús veszteségek, sőt a már akkorra biztosnak látszó végső vereség, benyomuló szovjetek, nyilas rémuralom. Pár hétre rá felrobbantják a budapesti Duna-hidakat. Az ikonikus felvétel, amelyen Szálasi Ferenc a Duna-parton a távolba néz, a háttérben pedig a folyóba roskadt Lánchíd látható, valójában 1946 februájában készült. Összetett jelképeivel mégis 1944–45 telét idézi.
Egy 1944-es magyar tábori postai levelezőlapon karácsonyfa áll, rajta gyertyákkal, a háttérben szuronyos-sisakos katona. A fa előtt térdeplő kislány imádkozik. A budapestiek talán soha nem érezték még annyira a bőrükön az anyagi és erkölcsi pusztítást, amit egy háború magával hoz.
A mélypontot az jelenti, amikor már nem katonák esnek egymásnak, hanem milicista a civilnek, civil a civilnek. A háború az embert áldozatként és elkövetőként is lealacsonyítja. Bajcsy-Zsilinszky Endrét nyilasok szenteste akasztják fel Sopronkőhidán. Pesti párttársaik egy napra „enyhítenek” a terroron: előfordul, hogy zsidókat a szent ünnep okán nem lőnek a Dunába, „csak” a hídról a folyóba dobnak.
