A nagy ünnepkörök minden vallásfelekezetben alkalmat adnak az elmélyülésre, önmagunkhoz, közösségünkhöz és általában az embertársainkhoz való viszonyulásunk átgondolására. Különösen igaz lehet ez háborúk idején. A statisztikák szerint történetileg csökkent a világban a háborúk száma, az emberiség – miközben a számát tekintve növekszik – egyre kevésbé fegyverrel rendezi a konfliktusait. Ám az elmúlt években két háború is a világ vezető válsággócaiban tört ki. A csaknem három éve tartó ukrajnai háborúban mindkét oldalon százezrek vesztették már életüket, illetve rokkantak meg és váltak harcképtelenné. Ez és a tízezrek halálához vezető közel-keleti konfliktus most közvetve a szíriai rendszer bukását is előidézte, felcsillantva a béke és a nyugalom reményét ebben az Európa számára is kulcsfontosságú országban. De nyitva hagyva annak a lehetőségét is, hogy Aszad elnök uralmának megdöntésével még jobban eldurvul a helyzet.
Magyarország ma éppen nyolcvan éve különösen szomorú napra ébredt. „Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. A harc állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folyik. Budapesten, mely – szintén állítólag – az ország szíve. Jaj, de beteg ez a szív! Talán romlott is… A fák némán és csendben állnak az ablakom alatt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, miként marcangolják egymást az emberek. Karácsony napja van. »Békesség a földön a jóakaratú embereknek.« Jóakaratú ember? Van ilyen is? Hiszen jót akar ez mind – önmagának…” E keserű sorokat 1944 karácsonyán vetette papírra Fekete István író. Világháborús veszteségek, sőt a már akkorra biztosnak látszó végső vereség, benyomuló szovjetek, nyilas rémuralom. Pár hétre rá felrobbantják a budapesti Duna-hidakat. Az ikonikus felvétel, amelyen Szálasi Ferenc a Duna-parton a távolba néz, a háttérben pedig a folyóba roskadt Lánchíd látható, valójában 1946 februájában készült. Összetett jelképeivel mégis 1944–45 telét idézi.
Egy 1944-es magyar tábori postai levelezőlapon karácsonyfa áll, rajta gyertyákkal, a háttérben szuronyos-sisakos katona. A fa előtt térdeplő kislány imádkozik. A budapestiek talán soha nem érezték még annyira a bőrükön az anyagi és erkölcsi pusztítást, amit egy háború magával hoz.
A mélypontot az jelenti, amikor már nem katonák esnek egymásnak, hanem milicista a civilnek, civil a civilnek. A háború az embert áldozatként és elkövetőként is lealacsonyítja. Bajcsy-Zsilinszky Endrét nyilasok szenteste akasztják fel Sopronkőhidán. Pesti párttársaik egy napra „enyhítenek” a terroron: előfordul, hogy zsidókat a szent ünnep okán nem lőnek a Dunába, „csak” a hídról a folyóba dobnak.
– Karácsonyra való tekintettel elengednek – reméli valaki Zoltán Gábor Orgia című regényében, amely a városmajori nyilasterrortól szól. – Ezek? Inkább felakasztanak a fára dísznek – így a társa.
1944 utolsó hónapjaiban rájár a rúd a vajdasági magyar plébánosokra is. A kétszer is gazdát cserélt, nemzetiségi feszültségtől terhelt szerbiai területen nyolcvan éve embert nyúztak, karóba is húztak. Köves Istvánt a szerbek rostélyon elevenen megsütik, Petrányi Ferencet partizánlányok (!) meztelenül deszkára kötözik, majd asztalról ráugrálva szó szerint kitapossák a belét. Werner Mihálynak suhancok harapófogóval marcangolják a nemi szervét, Varga Lajost összeverik, majd ugyancsak forró fogóval mind a húsz körmét letépik. Ezeket a délvidéki borzalmakat – amelyek Matuska Márton, Cseres Tibor, legutóbb pedig Mező Gábor tollából maradtak ránk – nem katonák követték el. A háborúban a civil is kivetkőzik magából.
Nagyon mélyre ereszkedtünk. Emelkedjünk feljebb! Az ünnepkör magyarázhatja, hogy a valóságalapú háborús filmekben keressük ilyenkor a jót, az örök emberit, az igazat, a reményt. Futunk az emberbe vetett hitünk után. Andrzej Sewerynnel a címszerepben a köztévében nemrég magyarul is láthattuk Robert Glinski Zieja című filmjét. Jan Zieja, a magas kort megért katolikus pap (1897–1991) a lengyel ellenállás jelképes alakja volt. Mindenféle ellenállásé. Tábori káplánként részt vett a szovjetekkel vívott háborúban, majd a második világégéskor a németekkel szembeni ellenállásban. (Sokkal később pedig az antikommunista lengyel ellenzék munkájában; ebből az időszakból való a film egyik kulcsmondata is. Kihallgatója megkérdezi Zieja atyát: ki biztatta fel, hogy a Lengyel Népköztársasággal szemben tevékenykedjen? – Jézus Krisztus. A názáreti – így a válasz.) – Ölni bűn. Tartsátok ezt észben, amikor fegyver van a kezetekben! – hirdette Jan Zieja már fiatal káplánként, az ellenségben is meglátva az embert. (Katolikus hadifoglyoknak parancsnoki engedéllyel misézhetett.)
Ne ölj! – Mózes második könyvében olvassuk az egyik legrövidebb, mégis talán legtöbbet vitatott parancsolatot. Vannak, akik úgy értelmezik, soha senkinek az életét nem olthatjuk ki, még talán állatokét sem. Ez egyfajta pacifista értelmezés, amelyet a fegyveres szolgálat megtagadói is osztanak. De vallásmagyarázók már igen régen felhívták a figyelmet arra, hogy
az eredeti héber kifejezés (lo tircáh) valójában azt jelenti, ne gyilkolj! Tehát nem okozhatjuk embertársunk megindokolhatatlan, értelmetlen vagy kegyetlen halálát. A zsidó–keresztény kultúrkörben ez az erkölcsi alapja az önvédelemre épülő hadseregeknek.
Zieja káplán legalább egy alkalommal maga akadályozta meg, hogy forrófejű katonatársa értelmetlenül meggyilkoljon egy ellenséges németet. (A XX. század folyamán kikoptak a használatból a háborús vagy hadügyminisztérium kifejezések is. Ma általában védelmi vagy honvédelmi minisztériumnak hívják őket, de Izraelben például biztonsági minisztériumnak.)
A nemrég a magyar mozikban is bemutatott Comandante – A parancsnok című olasz háborús filmdráma (rendezte: Edoardo De Angelis) szintén igaz történetre épül. Salvatore Todaro 1940-ben a Cappellini olasz tengeralattjáró parancsnoka az Atlanti-óceánon. Utasítást ad egy belga kereskedelmi hajó elsüllyesztésére, amely tüzet nyitott rájuk, majd saját életük kockáztatásával – a tengerfelszínen ugyanis brit légitámadásoknak voltak kitéve – kétszer is megmenti annak hajótöröttjeit. Gyanúja utóbb beigazolódik: a belgák az ellenségnek szállítottak hadianyagot. (A film komikusan szép jelenetsora, amikor Todaro a kevés megmaradt élelmiszerkészletükből elkészítteti a belgák kedvenc ételét az Itália minden finomságát jól ismerő szakáccsal. Kiderül, az nem más, mint a sült krumpli...) Mindezt miért? Az olasz legénység sem érti.
– Háborúban állunk – méltatlankodik a parancsnokhelyettes.
– De még mindig emberek vagyunk – feleli Todaro, a meghatottan hitetlenkedő belga kapitánynak is megadva a választ: – Másoknak, velem ellentétben, nincs kétezer év civilizáció a hátuk mögött.
Már a trójai háborút is bosszúból indították a görögök, miután a hagyomány szerint Parisz Trójába rabolta Szép Heléna spártai királylányt. Chris Hedges amerikai háborús szakíró és presbiteriánus lelkész, volt haditudósító azt állítja egyik könyvében: az emberiség elmúlt 3400 évében mindössze 268 esztendőn át honolt teljes béke a Földön. Csak a XX. században 108 millió fő veszítette életét háborúkban, mindösszesen pedig 150 millió és egymilliárd közöttire becsülik az áldozatok számát.
