S persze, ha már ennyire gyorsan lehet haladni ezen az estén, és itt vagyok, közel a nyugati határszélhez, nagy a kísértés, hogy átugorjak, az „Óperenciás-tengeren is túlra” – de nem teszem.

Mert ott hivalkodóak a fények, lenyűgöző a külcsín, de már félnek. És kételkednek és kétségbe vonnak és magyaráznak és meg akarnak felelni a semminek, az ürességnek, a hazugságnak.

Az Óperenciás-tengeren túl nincsen már karácsony. Téli ünnep van. És a legrettenetesebb helyen már rád szólnak, ne is kívánj boldog karácsonyt, mert megsértesz másokat.

Az Óperenciás-tengeren túl nincsen meghittség, nincsen csöndesség, az Óperenciás-tengeren túl a semmi van, ami felfújta magát, mint a béka, mikor ökörnek akart látszani.

Az lesz a vége is.

Nem megyek oda. Szenteste végképp nem.

Inkább benézek a Délvidéken Sagmeister uramékhoz Magyarkanizsán, ott kapok egy pohár bort s egy kézszorítást. S ha már ott vagyok, Magyarkanizsán, benézek Bicskei Zoliékhoz is, leültetnek egy pillanatra, csak hogy összenézzünk, s biztos legyen: mi egy vérből valók vagyunk.

Karácsony van. Szenteste. Itthon vagyok. Csodálatos asszonyom kezét fogom, s jönnek a gyerekek. Együtt leszünk. Szülők, nagyszülők, gyerekek.

Mennyből az angyal…

A pásztorok is velünk vannak.

Semmi fenyőünnep, semmi télapó, semmi téli ünnepek, semmi önfeladás.

Csak karácsony.

Istennek fia, aki született jászolban, jászolban, Ő lesz tenéktek üdvözítőtök valóban, valóban.

Valóban.

Áldott, békés karácsonyt minden magyarnak. És minden jóakaratú embernek itt a földön. Leginkább azoknak, akiknek már nem engedik meg, hogy saját kultúrájuk, saját hagyományuk legyen. Mert ők a legelesettebbek, akkor is, ha ők a leggazdagabbak.