Ez az írás ma, két nappal karácsony előtt a várakozásról szólt volna. Annak a lelkiállapotnak a tökéletességéről, amit már Pilinszky János is megfogalmazott: aki a szívében jól váltja ki az idő monotonitását, lassú haladását, aki el tud mélyülni abban a gondolatban, hogy az ajándék nem az, amit adunk vagy kapunk, hanem az átadásig bejárt lelki út, a készülődés, annak lesz igazi öröm az, amire vár. Ilyenformán pedig, ahogy ő írja, „az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel”.
Ez az egy gondolat tűpontosan fogalmazza meg, mit jelent advent, mi a veleje a szentestét megelőző négy hétnek, és tulajdonképpen a keresztény ember hitrendszerét is jól írja körül: a hit egyik fontos tétele a várakozás, ami nem lehet tétlen egyhelyben ülés. Az igazi hitnek a szürke hétköznapok egyhangúságában kell kezdődnie, átlagos január hetedikéken és március nyolcadikákon, amikor nincs karácsony, nincs húsvét, nincsen pirosbetűs ünnep, nincs szentmise és roráte, nem tudjuk mutogatni, hogy mi többet és jobban imádkozunk, és a körmeneten is az első sorban állunk.
A hit és a várakozás átlagos napokon kezdődik el, a legfontosabb krisztusi tanítás gyakorlásával: szeresd felebarátodat, ahogy tenmagad szereted. Erről pedig a templomból kijövet szeretünk megfeledkezni. Mert igen, akit könnyű szeretni, és jó szeretni, azt szeretjük, persze. De ez nem mindig van így. Akkor is jószándékkal fordulni az emberek felé, amikor kiszámíthatatlanok, barátságtalanok, elutasítóak, nem úgy működnek, ahogy szoktak, nem azt csinálják, amit elvárnánk tőlük, nem azt a választ adják, amire számítunk, elmennek, pedig maradniuk kellene, kiabálnak, nem értenek egyet, nem hajlanak a kompromisszumra – Krisztus tanítása ilyenkor kezdődik el igazán. Nem a bejgliillatban, nem az ajándékvásárláskor. A január hetedikék és március nyolcadikák a keresztény ember örök adventjének apró építőkockái.
Így érkezünk el, egyesével lépdelve 2024. december huszadikához. Amikor már szinte mindenki letette a lantot és átadta magát az ünnepi készülődés mámoros zűrzavarának, ki-ki a maga ízlése szerint. Amikor már majdnem elhittük, hogy idén karácsonykor kicsit megnyugszik a világ, halkul a puskaropogás, akkor Madgeburgban megtörténik a borzalom, és mindannyiunk gyomra összeszorul.
A németországi város karácsonyi vásárán egy szaúdi férfi – aki egyébként orvos, pszichoterápiás szakember – autóval a tömegbe hajtott. A helyi rendőrség már négy halálos áldozatról beszél és közel nyolcvan sérültről, akiket jelenleg is kórházban ápolnak. A beszámolók szerint Simone Borris polgármester a sírás szélén állt a támadást követően, amely megrázta mind a német várost, mind az egész országot.
Azt hiszem, nemcsak őket, hanem egész Európát, már sokadszor. A történtekre azonnal reagált a politika, Kocsis Máté például a következő posztot tette közzé: „Bár az első hírek szír elkövetőről szóltak, a tiszás kommentelők számára – beleértve Magyar Pétert is – jelzem, velük ellentétben nekem nem okoz nagy megkönnyebbülést, ha a magdeburgi karácsonyi vásárban mészároló, bevándorló hátterű emberről kiderül, hogy nem szír, hanem szaúdi, és már régóta Németországban él. Ez csak erősíti azt a tényt, hogy a csodafegyverként emlegetett integráció minimum nyikorog. Az sem nyűgöz le különösebben, hogy a hatóságok nem tudják (vagy nem merik) megmondani, pontosan hány halott van. A lényeg ugyanaz: európaiak a halottak, bevándorló a gyilkos. Sokadjára. Ezért ellenezzük mindenáron a brüsszeli migrációs politikát!”
Bármennyire is nehéz egyeseknek kimondani, az Európát lassan egy évtizede fogvatartó terrorveszély gyökere abban a nyilvánvalóan hibás migrációs politikában keresendő, amiről már annyiszor elmondtuk, hogy nem működik.
Lehet kvótát erőltetni, paktumokat aláíratni, büntetést kiszabni, páriaként kezelni, mert kerítést építünk és védjük a határainkat, zsarolni, fenyegetni, hátbaszúrni: az Európai Unió képtelen az illegális migráció okozta helyzetet kezelni a kontinensen, amit maga idézett elő.
Ez mostanra az élet minden szintjén érzékelhető: az Európában tartott választások mindegyikén azok a pártok nyertek váratlan befutóként, amely elsődleges célként az illegális bevándorlás szabályozását tűzték zászlajukra. A tagállamok sorban lépnek ki az unió által erőltetett megállapodásokból és inkább maguk oldják meg a problémáikat. Annak pedig, hogy az, ahogy most van, nagyon nincs rendben a legfájdalmasabb jele az, ami Madgeburgban történt, és előtte már annyiszor, számtalan nagyvárosban Európában.
A keresztény emberekkel és jelképekkel való tudatos leszámolás. A szívekben elültetett félelem, hogy ne csak kereszt ne legyen a templomok tetején vagy a közintézményekben, ne csak a betlehem és a fa tűnjön el, ne csak a katolikus hittant szorítsa ki az iszlám hitoktatás az iskolákból, hanem féljünk kimenni a karácsonyi vásárba is. Féljünk adventben, és féljünk karácsony estéjén.
A magdeburgi támadó indítékára egyelőre nem derült fény. Nem lehet tudni, miért tette, amit tett, ám mindannak, ami történt, újfent súlyos üzenete van. Az illegális migráció okozta fenyegetettség csaknem egy évtizeddel a nagy Merkel-féle nyitott kapuk politikáját követően is jelen van Európában, minden egyes nap settenkedik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken csaphasson le. Ennek kockázatát pedig az Európai Unió vezetése minden egyes nappal vállalja egészen addig, amíg nem tesz valamit annak érdekében, hogy rendezze a helyzetet.
Mert itt az ideje kimondani: veszélyben vagyunk.
A magyar kormány álláspontja ezzel szemben 2015 óta változatlanul az, hogy „amíg nem tudunk egyetérteni abban, hogy aki be akar jönni az unió területére, annak meg kell állnia az unió határainál, a bejutási kérést be kell adnia, és amíg azt nem bírálták el pozitívan, addig nem léphet be az unió területére. Ha ezt nem tudjuk elérni, sose fogjuk tudni megállítani a migrációt. Ez az egyetlen lehetőség. Magyarországot ma éppen azért büntetik, mert ezt teszi”.
A kereszténység felett a történelem során sokszor kongattak már vészharangot. Ez a mostani pillanat is ilyen.
Vajon még hány karácsonyi vásárban történik mészárlás? Hány robbantásos merénylet szedi áldozatait? Hány ember élete múlik még azon, hogy az unió vezetése végre belássa: nincs más út, csak a radikális hátraarc?
Advent a várakozás megszentelése – mondja Pilinszky. Ezek a sorok pedig mindig, ahogyan ma is, igazak és érvényesek. A keresztény emberek igazi hite és várakozása pedig olyan december huszadikákon kezdődik el, mint, amilyen az idei volt. Vészterhes, semmi jót nem ígérő napokon. Amikor úgy tűnik, a legszentebb öröm és ünnep is tragédiává válik, olyankor kell csak igazán hinni abban, hogy valóban megszületett a Megváltó. Betlehemben, és a szívünkben is!
