Akár hiszik, akár nem, nem beszéltem össze a Montágh Testülettel, amely a hit szót választotta a 2024-es év szavának. A szép magyar beszéd felett őrködő, az MTVA szervezetéhez tartozó tanácsadó, véleményező, javaslattevő és ellenőrző testület tagjai minden évben kiválasztják azt az egy szót, amely szerintük a legkifejezőbben utal az adott év történéseire, valamint a változó körülmények és világszintű kihívások között a legfontosabb értékre hívja fel a figyelmet. A testület minap közzétett indoklása szerint napjainkban
kiváltképpen szükségünk van az Istenbe és egymásba vetett hitünkre.
A választás többek között azért is fontos jel(zés), mert például a tekintélyes Oxford University Press szerint a 2024-es év szava a „brain rot”, magyarul „agyrohadás” vagy „agyrohasztás” lett, a Collins Dictionary szerint pedig a „brat”, azaz „rossz kölyök” vagy „rosszcsont”.
Ha rajtam múlik, én is a hitet javasoltam volna az év szavának. Azért is, mert mint egy hónappal ezelőtt, a Protestáns Újságírók Szövetsége Megörökített hűség című jubileumi könyvének bemutatóján (az egyik társszerkesztőként) elmondtam, a nagy magyar költő és nyelvzseni, Kosztolányi a következő tíz magyar szót nevezte a legszebbnek: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír, amivel magam is jórészt egyetértek, ugyanakkor én bevennék közéjük még kettőt: a hitet és a hűséget. Ez a két szép szó egyébként valójában egy; a két fogalmat több nyelvben is ugyanaz a szó fejezi ki – gondoljunk csak a latin fides vagy az angol faith szóra. S ha jobban meggondoljuk,
a két szó eredetileg a magyar nyelvben is egy volt: mindkettőnek a hisz ige „hi-” tőváltozata az alapja. Ebből alakult ki a hit, illetve a hites és a hű, hűség szavunk is. Hogy a két szó/fogalom szemantikailag is szoros kapcsolatban áll egymással, azt Vörösmarty Szózata is példázza – a „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar” fel- és megszólítás azt jelenti, hogy legyél hű a hazádhoz, és egyben azt is, hogy higgyél benne.
Közhelynek számít, hogy ember hit nélkül nem tud élni. A kérdés „csak” az, kiben, illetve miben hiszünk.
Csíkszentmihályi Mihály, a három éve elhunyt világhírű magyar származású amerikai pszichológus szerint korunkat az erkölcsi normák elutasítása és a felfokozott anyagiasság elfogadása jellemzi, a mai fogyasztói társadalom tömegemberének hite a narcisztikus énközpontúság és a gátlástalan élvhajhászás. Másfelől nézve – mint már Simone Weil is megírta – az ember csak Isten és a bálványimádás között választhat.
A bálvány istenhamisítvány, istenített személy, tárgy vagy érzés, élvezet, kívánság. Ahol bálvány van, ott nincs igazi érték, legfeljebb csak praktika, technika, hogy mit s miként kell a bálványnak adnunk, mennyi időt, észt, pénzt stb. áldoznunk neki, hogy cserébe adjon nekünk valami látszatjót, valami talmit. Ha az ember elfordul, eltávolodik, elhidegül a teremtő, megváltó és megszentelő Istentől, akkor óhatatlanul bálványok – pénz, vagyon, fogyasztás, szex, szórakozás, önimádat, hírnév, hatalom, technológia, és újabban a mesterséges intelligencia – rabjává válik. Ezek hamis és veszélyes, gyenge és bizonytalan istenpótlékok, a balgaság és boldogtalanság alapjai.
Honnan tudjuk, hogy ki Isten- és ki bálványhívő? A francia polihisztor zseni, Pascal – akiről Egon Friedell szerint
jól érezte Nietzsche, hogy aki a keresztény eszmevilágot le akarja győzni, annak legelsőként őt kell legyőznie
– ismert tipizálása szerint csak háromféle ember van: az egyik, aki megtalálta Istent és szolgálja, a másik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg, végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi Istent és nem is találta meg. Az első csoportba tartozók értelmesek és boldogok, a közbülsők értelmesek és boldogtalanok, az utóbbiak pedig balgák és boldogtalanok. Az emberek kisebbik része az első, nagyobbik része alighanem a második típusba tartozik, amelynek egyik legtalálóbb költői kifejezését Adynál találjuk:
Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott.
De a posztmodern, neoprimitív, deszakralizált, nihilista, kaotikus Európában a jelek szerint már jó ideje a harmadik emberfajta van abszolút többségben. Aki nem hisz Istenben és nem is tűri meg azt, aki (még mindig) hisz. Ezért a keresztény hit megvallása, vállalása, képviselete, hirdetése és terjesztése ma (hasonlóan ahhoz, mint kétezer éve a pogány, keresztényüldöző Római Birodalomban) bátorságot, erőt és bölcsességet – a bölcsesség szeretetét és a szeretet bölcsességét – kíván minden élő hitű kereszténytől.
Márai Sándor a múlt század közepén írta naplójába: a mi korunk nagy pere az istenhívő és az istentagadó ember között fog eldőlni. Hét évtizeddel később úgy látjuk, hogy ez a per még mindig nem dőlt el. Hitünk szerint még mindig tart a kegyelmi idő.
Meddig még? Nem tudjuk. A Szentírás azonban ebben is útmutatást ad, például amikor Jézus Jeruzsálemben, nem sokkal a kereszthalála előtt azt mondja a sokaságnak:
Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket.
A keresztények dolga nem latolgatni, méricskélni, mennyi időnk van még ezen a földön, hanem hinni abban, hogy „a világ világossága” erősebb a sötétségnél, a gonosz minden hatalmánál. Ezért a hit ne csak az elmúlt év szava legyen, hanem az utolsó szó, az utolsó szalmaszál – minden időben!
