Szeretek utazni. Ritkán áll módomban, így aztán kifejlesztettem magamban a helyben utazás csodálatos képességét, és ennek segítségével már bejártam a fél világot. Ebből az évek során lassan kialakult a totális verzió, amit csak Johan Cruyff Barcelonájának játékához lehet hasonlítani, és már álmomban is utazom.

Jó, persze, mindenkivel előfordul, az utazás standard álomtéma, olyasmi, mint amikor zuhansz, vagy kiesnek a fogaid, de én akkor utazom, amikor csak akarok. Már arra is gondoltam, hogy erre a tudásra alapítok egy utazási irodát, természetesen Álomutazás néven, és elvinnék másokat is ezekre a kirándulásokra, lenne last minute, all inclusive meg minden, de ez már a mesterfokozat, és még nem jött el az ideje. Ezt onnan tudom, hogy egyszer megpróbáltam, de három órán keresztül rostokoltunk egy borzalmas, levegőtlen csőben mindenféle információ és ellátás nélkül, és nem engedtek senkit kiszállni a repülőgépből, végül alig tudtam felébredni a jogos népharag elől.

Szóval még szilveszter előtt történt, hogy erősen megkívántam Olaszországot, ahol mindig úgy zuhan rám a kultúra, a művészet ezernyi csodája, mint egy frissítő, ám mégis langyos zápor, és ahol biztonságban érzem magam éjjelente is, kihalt középkori városkák utcakövein, és legfeljebb attól kell tartanom, hogy egy sarkon elém toppan Dante Alig­hieri, és feltesz néhány kellemetlen kérdést. Összedobtam hát egy spagetti puttanescát, megittam két pohár Primitivót, elbóbiskoltam Al Pacino Sonny Boy című életrajzi kötete felett, nagyjából annál a résznél, amikor elmeséli, hogy rúgták ki majdnem A keresztapából néhány forgatási nap után, és vártam az indulást. Hamarosan úton voltam.

Ezúttal Rimini és Ravenna környéke volt a cél, arra még sosem jártam. Fellini nyomában mozaikokat nézegetni nem rossz vállalás, még akkor sem, ha a maestro gyerekkori világából mára vajmi kevés maradt, abból ugyan nem lehetne összeragasztani az Amarcordot, amire először kölyökként lógtam be a jegyszedő nénik megtévesztésével, mert korhatáros volt az a remekmű, hogy aztán később még sokszor szórakozzam rajta felhőtlenül, bár kissé azért szorongva, amivel a nagy Federico pont el is érte a célját. Nálam legalábbis. És itt, ezen a ponton történt egy aprócska, megmagyarázhatatlan törés a mátrixban, ugyanis az autópályáról letérve egy alsóbbrendű úton poroszkáltam álmomban a sebességkorlátozó táblák erdejében, némelyiket figyelmen kívül hagyva és az egyik kihágásról nem sokkal később egy csekk kíséretében kaptam is egy értesítést az olasz rendőrségtől. A valóságban.

Aztán irány Ravenna. A város volt a Római Birodalom székhelye az V. században és a bizánci Itália központja a VIII. előtt. Ókeresztény és bizánci épületek és mozaikok. Egy rendes álomban könnyedén lehet ugrálni az időben, a lehetőséget könyörtelenül ki is használom. A Római Birodalom éppen szétesik, zajos, zaklatott és zűrzavaros minden. Népvándorlás indul, új világrend alakul. A bomlás virágai nyílnak a mocsarakban, hanyatlásvég és új kultúra találkozik. Rómát elhagyják vezetői, színre lép Ravenna. Elhozza keletről a bizánci stílust, éppen jókor, mert a keleti császárságot elözönlő iszlám mindezt szisztematikusan elpusztítja, de legalábbis átalakítja. Vajon honnan olyan ismerős ez az egész, merül fel bennem, miközben az ariánusok keresztelőkápolnájának padlóján hanyatt fekve egy színházi látcsővel a meztelen Krisztust bámulom a kupolamozaikon.

Ravennát elhagyva megállok Villa Verucchióban. Szilveszter van, sokan sétálnak az utcákon. Egyszer csak feltűnik egy fiatal férfi, a kezében konyhakés. Válogatás nélkül esik neki a járókelőknek. Egy fiút hátba szúr. Aztán egy idősebb házaspár következik, majd egy lány. Sikoltozás, pánik. Lövés dörren. Figyelmeztető. A merénylő nem áll le. A második már célzott. Vége. A szállodában a tévében látom, a média gyorsan dolgozik. A tettes húszéves, egyiptomi származású. Öt sérült, halálos áldozat ezúttal nincs. Mint ahogyan a következő hírből kitűnik Berlinben is késeltek, Charlottenburgban. Nem tudom mostanában, hogy mennek ott a dolgok, majd egyszer odaálmodom magam, de mikor még állt a fal és angyalok vigyáztak az emberekre és a nyulakra, elegáns környéknek számított. Igaz, vödörrel vittem fel a szenet a negyedikre, a hideg termekbe.

Lassan belealszom az álmomba a tévé előtt, de még eszembe jut egy terapeuta, aki azt javasolta a pácienseinek, hogy ha netalántán terroristával álmodnának, tekintsenek metaforaként az álomra és gondolkodjanak el a terroristák érzelmi mozgatórugóján. Nagy a baj – gondoltam még, aztán elaludtam és felébredtem.