A luxemburgi bírák nem függetlenek

A szerződéseket meg kell tartani! Pacta sunt servanda! E Hugo Grotiustól, az 1600-as évek eleji holland jogtudóstól eredeztetett edictumon alapult a szuverén államok nemzetközi rendje az elmúlt háromszáz évben, és ez is az egyik alapja volt az államok közötti többé-kevésbé békés egymás mellett élésnek. Ha az állam kötött egy nemzetközi szerződést egy másik állammal, akkor a benne vállalt kötelezettségért helyt kellett állnia, és ennek megsértése esetén a nemzetközi szerződésben részes két vagy több állam felállított egy ad hoc bíróságot, hogy szemügyre vegye a szerződési kötelezettségeket, és döntsön. Így csak azt lehetett számon kérni a szerződő államtól, amit elvállalt és aláírt.

Hosszú ideig egyáltalán nem is volt állandó nemzetközi bíróság, és az csak az 1864-es genfi konvenció kezdeményezése után, az 1920-as évektől kezdett folyamatosan Hágában működni. De jó ideig az ottani bírók csak mint szerény választott bírák fogták fel feladatukat, és a felek egyikének hozzájuk fordulása esetén a szerződés szövegében búvárkodtak a döntésüknél. Az, hogy ezt kiegészítsék eseti döntésükből képzett pótlólagos joggal, ahogyan a belső főbíróságoknál lehetségessé vált már az 1900-as évektől, ott fel sem merült.

A nemzetközi szerződés urai az azt kötő felek, a szuverén államok voltak.

Ám az utóbbi évtizedekben a többoldalú, nagy nemzetközi szerződések esetében már beindult egy-egy állandó nemzetközi bíróság telepítése az adott szerződés mellé, és az ilyen bíróság úgy, ahogy az államon belüli főbíróságok is, a szerződést szélesen értelmezve egyre újabb kötelezettségeket előíró esetjogot hoz létre, és ezt úgy kéri számon a későbbi ítéleteiben egy-egy szerződő államtól, mintha az aláírta és vállalta volna a csak később, a bíróság által létrehozott kötelezettséget. Ilyen esetben az államon belül az a politikai elitcsoport, mely a leginkább a globális uralmi rend nyertese, és legszívesebben már magát a nemzetállamot is megszüntetné, a tömegmédiáján keresztül a leghangosabban hirdeti az otthoni kormányával szemben, hogy „a szerződéseket meg kell tartani”, hisz ősi, szent jogelv a „pacta sunt servanda”. Csak éppen az előbb jelzett változást hagyják a háttérben, pedig ez nagyon is problémát és dilemmát jelent.

Ennek ellenére a szerződéseket tényleg meg kell tartani, hiszen van baj így is a nemzetközi hatalmi rendben.

Csak éppen újra kellene gondolni, hogy az állandó nemzetközi bíróságok sokszorosára kiterjesztett esetjoga miképpen fésülhető össze a szuverén államok eszméjével!

Így például a strasbourgi emberi jogi apparátus – amely tulajdonképpen meghozza az ottani bírák helyett a döntéseket – az eredeti emberi jogi egyezményt a sokszorosára kibővítve, az államok belső joga feletti ellenőrzése közben egy egységes összeurópai állam alkotmánybíróságának a szerepét játssza, miközben ezen a szinten nincs sem ilyen állam, sem ilyen alkotmány.

Nagy-Britannia eredetileg épp a strasbourgi emberi jogászok ellen lázadt fel, és csak az emberi jogi egyezményből akart kilépni az apparátus terjeszkedő esetjoga miatt. Végül csak a belpolitikai forgandóság véletlenei vitték el a teljes uniós szakításig, ahogy az mindenki előtt ismert. A luxemburgi uniós főbíróság legendásan aktivista az EU-alapszerződések értelmezésénél, és a politikai értékdeklarációkból kiolvasztva a szabályok tömegét ő maga hozza létre: a tagállamok soha nem írták volna alá, ha azokat az alapszerződést létrehozó folyamatban valaki felvetette volna. A luxemburgi bírákban bízva aztán az EU föderalistái és globalistái nem sokat törődnek az alapszerződésekkel, hanem inkább az uniós főbírák esetjogára teszik a tétjeiket.

A szerződéseket tényleg be kell tartani, de ez nem egyoldalú kötelezettségük az államoknak, hanem az adott nemzetközi szerződés urává vált bíróságnak is be kellene ezt tartania.

Ennek ellenére én valahogy mindig csak azt láttam, hogy a részes tagállamoktól követelik meg a globális médiahíradásokban a „pacta sunt servanda” elvet, ha éppen egy államon számon kérnek valamit – de nem a szerződéseket kezelő strasbourgi vagy luxemburgi jogászapparátuson vagy más nemzetközi bírákon. Pedig az angol példa, a brexit figyelmeztető intés e téren. Tágabban pedig ez az Európai Unió alapproblémáját jelenti, mert az uniós főbíróságban a luxemburgi bírák állandó alapszerződés-bővítései az unió javára és a tagállamok kárára olyan kötelezettségeket rónak a tagállamokra, melyeket ezek nem vállaltak az alapszerződés aláírásával.

A szerző professor emeritus