A szerződéseket meg kell tartani! Pacta sunt servanda! E Hugo Grotiustól, az 1600-as évek eleji holland jogtudóstól eredeztetett edictumon alapult a szuverén államok nemzetközi rendje az elmúlt háromszáz évben, és ez is az egyik alapja volt az államok közötti többé-kevésbé békés egymás mellett élésnek. Ha az állam kötött egy nemzetközi szerződést egy másik állammal, akkor a benne vállalt kötelezettségért helyt kellett állnia, és ennek megsértése esetén a nemzetközi szerződésben részes két vagy több állam felállított egy ad hoc bíróságot, hogy szemügyre vegye a szerződési kötelezettségeket, és döntsön. Így csak azt lehetett számon kérni a szerződő államtól, amit elvállalt és aláírt.

Hosszú ideig egyáltalán nem is volt állandó nemzetközi bíróság, és az csak az 1864-es genfi konvenció kezdeményezése után, az 1920-as évektől kezdett folyamatosan Hágában működni. De jó ideig az ottani bírók csak mint szerény választott bírák fogták fel feladatukat, és a felek egyikének hozzájuk fordulása esetén a szerződés szövegében búvárkodtak a döntésüknél. Az, hogy ezt kiegészítsék eseti döntésükből képzett pótlólagos joggal, ahogyan a belső főbíróságoknál lehetségessé vált már az 1900-as évektől, ott fel sem merült. 

Ám az utóbbi évtizedekben a többoldalú, nagy nemzetközi szerződések esetében már beindult egy-egy állandó nemzetközi bíróság telepítése az adott szerződés mellé, és az ilyen bíróság úgy, ahogy az államon belüli főbíróságok is, a szerződést szélesen értelmezve egyre újabb kötelezettségeket előíró esetjogot hoz létre, és ezt úgy kéri számon a későbbi ítéleteiben egy-egy szerződő államtól, mintha az aláírta és vállalta volna a csak később, a bíróság által létrehozott kötelezettséget. Ilyen esetben az államon belül az a politikai elitcsoport, mely a leginkább a globális uralmi rend nyertese, és legszívesebben már magát a nemzetállamot is megszüntetné, a tömegmédiáján keresztül a leghangosabban hirdeti az otthoni kormányával szemben, hogy „a szerződéseket meg kell tartani”, hisz ősi, szent jogelv a „pacta sunt servanda”. Csak éppen az előbb jelzett változást hagyják a háttérben, pedig ez nagyon is problémát és dilemmát jelent.

Ennek ellenére a szerződéseket tényleg meg kell tartani, hiszen van baj így is a nemzetközi hatalmi rendben. 

Így például a strasbourgi emberi jogi apparátus – amely tulajdonképpen meghozza az ottani bírák helyett a döntéseket – az eredeti emberi jogi egyezményt a sokszorosára kibővítve, az államok belső joga feletti ellenőrzése közben egy egységes összeurópai állam alkotmánybíróságának a szerepét játssza, miközben ezen a szinten nincs sem ilyen állam, sem ilyen alkotmány.

Nagy-Britannia eredetileg épp a strasbourgi emberi jogászok ellen lázadt fel, és csak az emberi jogi egyezményből akart kilépni az apparátus terjeszkedő esetjoga miatt. Végül csak a belpolitikai forgandóság véletlenei vitték el a teljes uniós szakításig, ahogy az mindenki előtt ismert. A luxemburgi uniós főbíróság legendásan aktivista az EU-alapszerződések értelmezésénél, és a politikai értékdeklarációkból kiolvasztva a szabályok tömegét ő maga hozza létre: a tagállamok soha nem írták volna alá, ha azokat az alapszerződést létrehozó folyamatban valaki felvetette volna. A luxemburgi bírákban bízva aztán az EU föderalistái és globalistái nem sokat törődnek az alapszerződésekkel, hanem inkább az uniós főbírák esetjogára teszik a tétjeiket.

Ennek ellenére én valahogy mindig csak azt láttam, hogy a részes tagállamoktól követelik meg a globális médiahíradásokban a „pacta sunt servanda” elvet, ha éppen egy államon számon kérnek valamit – de nem a szerződéseket kezelő strasbourgi vagy luxemburgi jogászapparátuson vagy más nemzetközi bírákon. Pedig az angol példa, a brexit figyelmeztető intés e téren. Tágabban pedig ez az Európai Unió alapproblémáját jelenti, mert az uniós főbíróságban a luxemburgi bírák állandó alapszerződés-bővítései az unió javára és a tagállamok kárára olyan kötelezettségeket rónak a tagállamokra, melyeket ezek nem vállaltak az alapszerződés aláírásával.

A szerző professor emeritus