No de a lényeg az, hogy az állítólag nagyon híres Alex popénekes hazudik és csúsztat, hiszen senki nem rekeszti ki azokat, akiknek bio­lógiai okból vagy valamilyen egyéb szerencsétlen körülmény miatt sajnálatosan nem lehet gyerekük. A felelősségvállalásra való képtelenség más tészta, ez általános társadalmi probléma, ugyanakkor nem olyasmi, amit a felelősséget nem vállalókat is hátukon hordozó felelősségvállalóknak hamis empátiából faka­dóan mélységesen tisztelni kellene. 

Alex híresség valamilyen furcsa feminista indíttatásból azt is hozzáfűzte a kismama-szépségversenyt átkozó szövegébe, hogy „valljuk be, a férfi bármikor lelép a p…ba, ha úgy akarja… és akkor ott marad egyedül a karrierjét, az egzisztenciáját feláldozó nő.” Nos, ilyen valóban megesik, bár aligha nevezhető férfinak az, aki megszökik a felelősség elől (lásd a felelősséget vállalók és az alól kibújók közti nyilvánvaló különbséget), másrészt ez a jelenség nem ok arra, hogy az anyaság nagyszerűségéről ne essék szó. Épp ellenkezőleg, a gyermekvállalás jelentőségét hangsúlyozó kampány bár a várandós nőkre fókuszál, de nemcsak nekik szól, hanem éppenséggel a férfiaknak is. Ki tudja, talán egyszer a nagyon híres Alex is elérkezik a felelősségvállaláshoz.

Aminek bizony híján van beteg korunk. Nagyon jellemző például, hogy miközben a részben korlátolt, részben gonosz életellenes liberálisok felhorgadnak az anyaság és egyébként az apaság, sőt egyáltalán, a normális család intézménye ellen, egyetlen szavuk sincs a tudatos gyermektelenség szemérmetlenül nyílt propagálásáról. Igen, már ilyen is van, a gyermek-, tehát jövőellenesség mára része lett a normalitást minden szinten pusztító liberális kánonnak.

Félreértés ne essék, a gyermektelenségnek valóban számos oka lehet, biológiai éppúgy, mint valamely fájdalmas élethelyzet. Megbélyegzésnek ilyen esetekben nincs helye, keresztényként egyébként is alapvető tulajdonságunk kell legyen az együttérző, tapintatos odafordulás. A gyermekáldás tudatos elutasítása azonban nem ide tartozik. 

Az anyaság nagyszerűségének megmutatását célzó kezdeményezést zsigerből támadóknak azonban a gyermekellenes propagandával szemlátomást az égvilágon semmi bajuk sincs. Ugyanígy nem emelnek szót a valóságshow fedőnéven zajló nyílt színi prostitúciófolyamok ellen, és az olyan, egyre inkább elterjedő reklámok sem zavarják felettébb híres mivoltukat, amelyekben kifejezetten csúnya férfias, heges bőrű, eltorzult nőkkel és taszítóan feminin férfiakkal reklámoznak különféle termékeket. Egy plakáton két fiatal lány kapaszkodik össze félreérthetetlenül bizalmasan, egy reklámfilmben egy szőkére hidrogénezett hajú fiú körmét lakkozza egy nő, néhány jelenettel később pedig egy idős asszony csókolgatja egy másik idős nő nyakát, ráadásul az efféle arcátlan LMBTQ-propagandát az esetek jelentős hányadában az erőltetett, ideológiailag kívánatosnak tartott etnikai keveredést célzó multikulti érzékenyítéssel színesítik. Szó szerint.

Ha valami, hát ez szégyenteljes „triggerelés”. Erről azonban szavuk sincs azoknak, akik a magyarság egyik legfőbb sorskérdésében, a népesedésben a maguk eszközeivel fordulatot elérni kívánó embereket bárgyú liberális toposzokkal gyalázzák, megpróbálva ugyan titkolni, de végső soron mégis leleplezve magyarellenes, keresztényellenes, tehát életellenes létszemléletüket.

Hogy ők így tesznek, azon persze nincs semmi csodálkoznivaló. Nem adhatnak mást, csak mi lényegük. Mi viszont joggal tesszük föl a kérdést, hogy hol van ilyenkor a liberális médiából ömlő gátlástalan, kártékony LMBTQ-propagandát a jogszabályok, így az alaptörvény betartatásával elfojtani hivatott Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság. Sokszor leírtuk már, hogy minden jogszabály annyit ér, amennyit betartatnak belőle.