A Donald Trump ellen felkorbácsolt kritikacunami az utóbbi néhány napban megdöbbentő hullámmagasságot produkált. Az elnök ellenlábasai bibliai szépségű átkokat szórtak a narancsszínben pompázó fejre, ugyanakkor a bírálat szubsztantív értéke jobbára azon a szinten maradt, mint az, ami az óvodai tökfőzelék ellen irányul. A „pfuj, nem szeretem” emotív tartalmával együtt tudunk érezni, de az érzelmi hullámvasutazás nem a leghatékonyabb módja egy jelenség megértésének és kritikájának.
Annak a fajta kritikának sincs sok értelme, amely azt kéri számon az amerikai elnökön, hogy az értékei és a világnézete miért nem egyeznek meg a bírálói progresszív, a külpolitikában a liberális-internacionalista vívóiskolát követő hitvallásával. Legitim dolog filozófiai, illetve etikai vitát folytatni a különböző világnézetek felsőbbrendűségével kapcsolatban. Ami nem legitim, az egy adott világnézet szemszögéből értetlenséget mímelni olyan politikai döntésekkel kapcsolatban, amelyek egy teljesen más világnézetben fogantak.
Még ennél is kontraproduktívabb az intellektuális lustaságnak és nihilizmusnak az a foka, mikor már nem azt állítod a Trump-féle stratégiáról, hogy nem szereted, hanem azt, hogy nincs semmiféle stratégiája. Aki a szocializmusban volt óvodás, az tisztában van vele, hogy a tökfőzelék-tagadásnak ezzel a formájával nem jutsz messzire, mert a dadus akkor is lenyomja a torkodon, ha tagadod a tökfőzelék létezését.
Én úgy gondolom, hogy a jelenség megértése szempontjából sokkal hasznosabb, ha nem a külpolitikai döntések filozófiai és morális alapjait firtatjuk, hanem azokat félretéve megpróbáljuk a gyakorlati problémamegoldás eszközeiként tekinteni rájuk. A politikák és döntések mércéje nem az, hogy jók-e vagy gonoszak, hanem az, hogy célracionálisak és hatékonyak-e vagy sem.
