Soros agytrösztje abban is nagyon sikeresnek bizonyult, hogy más hálózatok számára képezzen emberanyagot, így többé-kevésbé minden konkurens, elvileg az elvbarátaiból álló hálózatot egy kicsit a sajátjává is tudott tenni. Míg a szorosan vett Soros-projekt egy szinte teljesen uralt folyamat, addig a kiterjesztései az általa átszőtt szervezetek, hálózatok annyira nem irányíthatók, jelentős önmozgásokat képesek produkálni, ami például az amerikai Demokrata Párt esetében a választási vereségben meghatározó diszfunkciót is eredményezett.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy sok más hasonló erejű és irányultságú, de rejtőzködő hálózat is van az országban, és azok sokat tanultak Sorostól, illetve a méretükből adódóan nem tarthatók jól kézben. A bonyolultság egy pontján túl pedig a megszállt forrásokkal rendelkező struktúrákban komoly küzdelem zajlik a paraziták között. A nagyvállalatok sokkal erősebbek például, mint a Demokrata Párt vagy Amerika kormányszervei, láthatólag sokkal kevesebb pénzt lehet belőlük ideológiai célokra kicsatornázni. Ők közvetlen megvesztegetésre költenek inkább többet, de ez nem jelenti azt, hogy a progresszív projekt érdekében a vezetésükbe beépült haladók nem mennek szembe adott esetben a részvényesek érdekeivel is.

A hálózatok beépülnek egymásba is és az általuk létrehozott mesterséges környezetekben szocializált (ilyen környezetek például a direkt erre a célra létrehozott, megszállt civil szervezetek, az elfoglalt egyetemi tanszékek, sőt egész egyetemek, az okkupált állami intézmények, színházak stb.) emberek előtt nem is kell titkolni a szervezet valódi céljait, mert azokat a beteg célokat már réges-rég természetesnek tartják. Ha folyamatosan gyengítenek egy akár jól megtervezett szervezetet a gyarapodó számú ideológiai célokat követő munkavállalók, aktivisták, akkor annak eredeti célja formálissá válik és elvezet ahhoz a káoszhoz, valóságtagadáshoz, amit például az amerikai külpolitikában rendszeresen tapasztalunk. 

Általában az ilyen hálózatok alapvető gyengesége az is, hogy tömegesen vannak bennük jelen önálló véleményalkotásra képtelen, egyszerűen csak haladóra, woke-ra formált emberek, illetve olyan tehetségesebb figurák, akik azonnal a maguk hasznára is fordítják a „forráselcsatornázási” képességüket. Ezeknek a gátlástalansága teljesen azonos a mi kommunista impexeseink által mutatottal, az ideológiához formálisan hűségesek, de valójában a saját gazdagodásuk és karrierjük a fő projektjük. 

A USAID története és működése a mélyállamosodás tankönyvi példája, érdemes definíciószerűen végigtekinteni, hogy miről is van szó valójában a szervezet forrásait biztosító kormányzat szempontjából. Amerika kormánya évi 60-70 milliárd dollárral finanszírozta ezt a szervezetet úgy, hogy az összeg elköltéséről a formális stratégiai döntések szintje alatt a szervezet bürokráciája döntött. Az új kormányzat beavatkozását úgy inter­pretálja az amerikai haladó sajtó, hogy olyan pénzek elköltését akarja ellenőrizni, amihez nincs semmi köze. És miért nincs semmi köze? Mert ezt a pénzt ez a kiváló bürokrácia eleve csak jó célra akarja elkölteni, így egy rossz, republikánus kormányzatnak ehhez a jó célra szánt pénzhez elvi alapon nem lehet már semmi köze. Másképp fogalmazva olyan értelmezési környezetet állítanak elő, hogy ha az amerikai kormány nem adna pénzt a USAID korábbi programjaira, akkor tulajdonképpen jó ügyektől vesznek el pénzt (ez a megközelítés lényege!), amely azoknak ugye elvből és vita nélkül jár. Persze, hiszen a balos média és az értelmiség ugyanennek a hálózatnak a része.

Eredetileg a USAID egy olyan szervezet volt, amely humanitárius válságokat kezelt amerikai állami pénzből szerte a világon. Ez akkor sem jelentett mást, mint hogy olyan helyeken igyekezett stabilizálni a viszonyokat, ahol erre az amerikai külpolitikának szüksége volt. De ez a két cél létezhetett egymás mellett elvileg minden gond nélkül. 

A republikánusok a kilencvenes évektől hátráltak ideológiai értelemben, pontosan úgy, mint például Németországban a CDU–CSU, csak nem olyan gyorsan. Az amerikai külügyet és a külföldi amerikai szervezeteket annyira átszőtték a demokratákhoz kötődő hálózatok, hogy aki velük tárgyalt, vagy annak hivatalos szervezeteivel lépett kapcsolatba, már sok éve nem az Egyesült Államokkal, hanem tulajdonképpen a Demokrata Párttal és a progresszív hálózatokkal találkozott.

Az EU vezetése és bürokráciája sem Amerika szövetségese volt, ahogy ez az elmúlt két hónapban kiderült, hanem az amerikai mélyállamé, a Demokrata Párté. Vagyis az amerikai kormányzat egyes alrendszereit gyakorlatilag teljesen képes volt elfoglalni egy ideológiai alapú hálózat. A USAID-botrány és a magyar baloldali sajtó és média amerikai, demokrata párti finanszírozása ennek csak egy kicsiny része, miközben évtizedek óta mérgezi itt az életünket.

A szerző szociológus