Kismartoni gondolatok

Jártam én már Kismartonban, valamikor huszonévesen: arra ma már nem emlékszem, miért nem jutottam el akkor az Esterházy-kastélyba. Manapság azonban már nemcsak belebotlunk, hanem egyenesen oda tartunk szombat délután, amikor pár szabad órát töltünk a határ túloldalán. Ott állunk tehát Ausztria – és Magyarország – egyik legszebb barokk kastélyának bejáratánál, majd beljebb jutunk, a tágas udvaron lépegetünk. Mindenfelé csend és nyugalom honol, errefelé talán mindig ilyesfajta szokás járta. Valamikor a kastéllyal szembeni lovardában simogatták kedvenceiket az Esterházy család tagjai és látogatóik, ahogyan mondani szokás, az ember előbb találkozott itt lovakkal, mint emberekkel, de aligha bánta. Ma a lovarda helyére épített vendéglőben, nagy limonádék és bécsi sütemények társaságában sütkéreznek az áprilisi délutánon ide látogatók.

Mit is vártunk tulajdonképpen a kismartoni látogatástól? Mindenekelőtt azt, hogy kissé jobban megértsük a hajdani magyar arisztokráciát. Nem könnyű persze, hiszen őket 1945 után elsőként radírozták ki a történelemkönyvekből és a nemzet emlékezetéből.

Az Esterházyak Habsburg-hű, labanc, katolikus, díszpompás világát eleinte idegenkedve nézi a protestáns, kuruc, alföldi újságíró, hogy aztán rövid idő múltán magától feloldódjon a görcs: micsoda szamárság ennek a mondatnak az első fele, most, amikor leírtam, persze, már pontosan tudom, utólag szégyellem is magam érte.

A hajdani arisztokraták – Esterházy, Széchenyi, Festetics, Zichy és hadd ne soroljuk tovább – hajdani ékkövek, a nemzet védelmezői, alkotmányunk, törvényeink, szokásaink őrei évszázadokon át. Akkor is, ha 2025-ben jobbára csak ostoba jelszavak bukkannak ki emlékezetünkből. Járjuk a kismartoni kastély szobáit, hosszasan, egy órán át, és annyi mindent látunk, valóságos élettörténetek mozaikjait rakosgatjuk. Egyfelől ott a felfoghatatlan gazdagság és pompa, a kínai tapéták, a korai orientalizmus megannyi emléke, csodálatos bútorok, „arisztokrata feng shui”, vagyis a szobák, mellékhelyiségek szakszerűen eligazgatott rendje, és persze a díszterem, olasz mesterek káprázatos freskóival, valamint a fából készült padlózat, amelyet a hosszú évekig itt muzsikáló Joseph Haydn követelt ki, mondván, így tökéletesebb az akusztika (nyilván igaza is volt).

Másfelől rendkívül fontos az Esterházyak forró dinasztikus hűsége, őszinte keresztény hite (ennek bizonysága a család által gyakran látogatott szép kápolna) és persze magyar tudata, hivatása, amely természetesen akkor is igaz, ha az anyanyelv ismeretében nyilván nem vetekedhettek egy debreceni tógás diákkal.

De tényleg nem is ez a lényeg, ők mást tudtak, máshoz értettek, másképp voltak példaképek, hősök.

A kismartoni kastélyban döbbenetes erővel tárul fel az utolsó tulajdonos, Esterházy Pál fordulatos élete. A hét nyelven beszélő herceget valósággal letaglózta a véres XX. század, pedig soha nem tett mást, mint szíve, esze és hivatása szerint cselekedett. Megszerette és feleségül vette Ottrubay Melinda balett-táncost, az Operaház csillagát, pedig környezete óvta a rangon aluli házasságtól.

Esterházy Pál olyan sok jótéteményt hagyott hátra, hogy felsorolni is lehetetlen: hatalmas összegekkel támogatta a magyar felsőoktatást és tudományt, telkesítette a Hanságot, ezekből alkalmazottainak is juttatott, képzőművészeti alapítványt hozott létre, magyar művészektől vásárolt, magnemesítőt, sertéshizlaldákat, húsgyárat, malmokat építtetett Dombóvártól Badacsonyig, iparvállalatokat alapított,

és most tényleg befejezzük, oldalakon át sorolhatnánk tovább.

Aztán amikor zsidó honfitársainkat a nácik elkezdték összegyűjteni, Esterházy Pál elbujtatta, akit csak tudott. A kommunisták 1948-ban lecsaptak rá, rendkívül „nagyvonalúan” tizenöt év börtönre és vagyonelkobzásra ítélték – ez is milyen sokatmondó – állítólagos valutabűncselekmények miatt, igaz, a döntnökök közül hárman adtak börtönbüntetést, ketten azonnal kivégezték volna. Esterházy Pál 1956. október végén szabadult, és mielőtt az oroszok és a pufajkások lezárták a határt, éppen kicsusszantak a gyűrűből, átjutottak Ausztriába. Mondani is felesleges, hogy a szökésben hajdani szolgáik segítették a herceget és a nejét, azok, akiknek a marxista üdvtan szerint gyűlölniük kellett volna kizsákmányolójukat. Hát nem gyűlölték, hanem az életüket kockáztatták, csak hogy szabad országba jussanak…

Az osztrák baloldal persze nagyjából ugyanolyan aljas módon bánt a Habsburgokkal, valamint a magyar arisztokráciával, mint Rákosiék, így Esterházy Pálék végül Svájcba települtek, ahol békésen, csendesen éldegéltek a herceg 1989-es haláláig.

Elnézegetem a kastély egyik szobájában a balett-táncos feleségről szóló, falra vetített kisfilmet, látom, amint éppen a színpadon táncol. Fiatal és szép, művészete ma is magával ragadó. Férje a háború után fokozatosan bevonta a közös döntésekbe, megkérte, hogy üzleti tárgyalásain maradjon ott, mert tudta, hogy sokkal fiatalabb neje túléli őt, és ő felel majd a birtokért, a vagyonért, az örökségért. És ez a kemény és okos asszony így is tett. Amint tehette, az osztrák törvényekhez illesztette vagyonjogi elképzeléseit, alapítvány született, s bár időközben ő is eltávozott, ma, 2025-ben gondos örökös – persze rokon – őrzi az Esterházy család emlékét, felügyeli a kastélyok, ingatlanok sorsát.

Kastélylátogatás után sétálunk egyet Kismartonban. Új idők új szeleit érezzük: mexikói ételt fogyasztunk egy kisvendéglőben, ahol spanyolul is szabad évődni, cipőt vásárolunk a lelkes osztrák asszonytól, fagylaltozunk, padon üldögélünk, szobrokat nézegetünk. S hadd mondjak valamit, ami elsőre talán meglepő. Itt ma is minden az Esterházyaké.

Nem Ausztriában és nem Magyarországon vagyunk, hanem az Esterházy-birtokon. Ami itt évszázadokon át zajlott, békés együttélésre ítélt mindenkit a városban. A holt herceg talán ma is ott él a kastélyban, és az erkélyen – amelyből az egész épületben csak egy akad – figyelmesen elnézegeti Kismartont. Hogy éljen, virágozzon és soha ne hervadjon el mindaz, ami Isten akaratából és az emberek jóindulatából itt valaha szárba szökkent.

Ha valamiért érdemes élni, az ilyen teljes és boldog pillanatokért feltétlenül. Nem sznobságból, nem túlzott érzelmektől fűtötten, titokban mégis meghajlok a kis erkély felé. Hogy a herceg tudja és érezze, a magyar nemzet hálás azért, amit tett, ahogyan élt és példát mutatott mindannyiunknak egy olyan korban, ahol a jók talán véreztek, de végleg soha nem hanyatlottak le. Annyi megrendítő pillanat után ezzel az érzéssel térünk haza, és arra gondolunk, hogy a nagyság soha nem múlik el, ameddig saját emlékeink őrei lehetünk.