Azt hiszem, a tumor mostanra teljesen fölzabálta korunk erkölcsi érzékét, túlélési ösztönét. Mással aligha magyarázható, hogy tájékunkon olyasmik válnak napi rutinná, bizonyos körökben ünnepelt hőstettekké, amelyeket korábban tűzzel-vassal irtott az emberiség. Irtott, mert szellemi, lelki talapzatát, létét veszélyeztetőnek gondolta – jó okkal –, ha azok netán elburjánoznának. Hát mostanra elburjánoztak.
Anno aki embert ölt, számolhatott vele, hogy cserébe őt is föl fogják lógatni. A rend, a társadalmi igazságosság és az elrettentés jegyében: aki szándékosan elveszi más életét, az idelent nem érdemel irgalmat, gondolták eleink évezredekig. Ma meg öt-tíz évnyi wellnessbörtönnel jutalmazunk egy gyilkosságot.
A „felvilágosodás”, a „humanizmus”, a „liberalizmus” gondoskodott róla, hogy tömeggyilkosságért is legfeljebb életfogytiglan szabható ki. (Amúgy ennek eltörlését már jó ideje pedzegetik a „civil jogvédők”, mondván, csúnya dolog elvenni a szabadulás reményét a tömegbe hajtó terroristáktól vagy a géppisztollyal járókelőket ritkító „igazhitűektől”.)
Sőt e gyilkos szörnyek nemcsak élhetnek, hanem kártérítési pereket indíthatnak és nyerhetnek az őket etető állam ellen, ha nem elég melegen szervírozzák nekik a reggeli szójalattét vagy ha penészfoltot vélnek fölfedezni a cellafalon.
Régebben nem jutott eszébe senkinek, hogy közterületi parádéval ünnepelje a szexuális ferdülést, a személyiségzavart, a magukat nőnek képzelő férfiakat, férfinak képzelő nőket. Ha mégis eszébe jutott volna, az illetőt rövid úton a sárga házba viszik élethossziglani beutalóval. Arról sem folyhatott volna nyílt színi eszmecsere, hogy szabad-e kisgyermekeket megbotránkoztatni bőrtangás férfiak vonaglásával, üzekedést imitáló szakállas nők vergődésével. Aki a legkisebbeket ilyesmivel akarta volna sokkolni vagy akár csak lehetőség szintjén fölveti a dolgot, azt minden bizonnyal szívlapáttal kínálja meg az első szemközt jövő.
Ma meg?
Elmeroggyantak százezrei hirdetik bőszen, hogy a gyermekeknek jót tesz az idejekorán (lehetőleg már az óvodában) történő szexualizálás „drag queenek” bevonásával, és a szivárványos vonulás is kedvezően hat rájuk. Némelyik LMBTQ-s oda is viszi a magáét, már ha van neki (ami persze nem jellemző). És a Csipke Józsika című „mesekönyvből” olvas föl neki lefekvés előtt. Aztán hőbörögve kivonul hidat lezárni, amiért a kormány alaptörvénybe foglalta a gyermekvédelmet, és a kicsik jogait előbbre valónak tartja a genderőrületnél.
Szebb korokban az sem fordulhatott volna elő, hogy pedofil szörnyek következmény nélkül fajtalankodhassanak árvaházi kisfiúkkal, például – mint egy napokban kelt rendőrségi dokumentum bizonyítja – egy tizenhárom évessel. Rögvest agyoncsapták volna az elkövetőket. Most viszont még tanúként sem hallgatják ki őket, mert állítólag elévült a gaztett. „Elévülés”? Ez is már ennek az átkozott, pusztulásra érett kornak a terméke, amely a bűnt, a bűnözőt, a sátánt mentegeti, nehogy igazság tétessen. Mit számít, mikor rontották meg azt a gyermeket? Ha huszonkét éve, attól még ugyanúgy meg kell (kellene) büntetni a pedofilokat, akár kasztrálással. Ám a szent jogállam miatt ilyesmire nincs lehetőség. Meg hát közismert balliberális celebecskék lehetnek ezek a Lakatos Márkék, akik jól fekszenek valakinél ott a jogszolgáltatási vonalon. Hányinger.
Amikor még volt immunrendszerünk, az árulókat is irtottuk. A Hegedűs hadnagyokat, Zichy Ödönöket. Hiszen: „Az árulás veszedelmes gyomnövény. Ki kell tépni szárastul, gyökerestül és magostul, máskülönben új árulók nőnek ki az út mellett.” Ehhez képest
ma Magyarországon szinte a teljes ellenzéknek, cselédsajtójának és „civil” holdudvarának vezérlőcsillaga a hazaárulás. Nem havonta, nem naponta, hanem másodpercenként, a lélegzetvétel természetességével és könnyedségével árulják a hont, adják át a hazánkra törő, maradék függetlenségünk elvételét követelő ellenségnek a várkapu kulcsát. Nyíltan az ellenség pénzeli őket – Soros, USAID, Brüsszel. Nyíltan az ellenség programját hirdetik, A-tól Z-ig – nincs egyetlen saját, önálló gondolatuk, csak a megküldött sorvezetők. Migráció, gender, háború, Ukrajna.
És a korábbi sunnyogás helyett immár nyíltan, büszkén bevallják, mennyire jó nekik, hogy Brüsszel elveszi a magyaroknak jog szerint járó pénzt, mennyire klafa, hogy emiatt romlik a magyarok életszínvonala, ötven kórház felújítását el kellett halasztani, a vasút-korszerűsítés éveket csúszik. Szuper és még szuperebb. És nem szakad rá a födémzet arra, aki ezt kimondja.
Minap a volt SZDSZ-es Fodor Gábor is megmondta, nemzeti minimum kellene legyen, hogy a magyar európai parlamenti képviselők a hazájukért dolgozzanak odakint, ne a nekünk járó pénzek elvételéért. Ám mégis ez történik. Ráadásul egyre szenvtelenebbül, egyre aljasabban. Mint minden bűnnél, a saját közösséged ellen elkövetettnél sincs a lejtőn megállás, egyre gyorsulsz.
2015-ben Ujhelyi István szocialista EP-képviselő még dacosan megveregette saját vállát egy brüsszeli szavazás után: „Sem korábban, sem a jövőben nem fogok megszavazni olyan javaslatot, amely a 7-es cikkely alkalmazását szorgalmazza vagy amely legalábbis megnyitja a lehetőségét az állampolgárokat is érdemben sújtó szankcióknak.” Hogy aztán ugyanő 2018-ban kokárdával a kezében már megszavazza a válogatott mocskolódásokkal teli Sargentini-jelentést, amely a 7-es cikkely beindításával megfoszthatja Magyarországot az uniós szavazati jogától.
Mondom, a lejtőn nincs megállás.
Cseh Katalin, míg a népharag ki nem lódította az EP-ből, olyan javaslatot jegyzett, amely megzsarolta az Európai Bizottságot: ha további pénzt mer folyósítani Magyarországnak, bizalmatlansági indítványt nyújtanak be ellene. És természetesen ez a kanadai születésű nő is büszke volt magára a hazaárulás előtt, alatt és után is. Ahogyan a magyarok olimpiai álmának szétverésekor is.
Apró-Gyurcsány Klára szintén büszkén közölte két éve: „Ha az lenne a feladatom, hogy ezeket a pénzeket [mármint az uniós forrásokat] hazahozzam Magyarország számára, egy hónap alatt haza tudnám hozni.” Hát persze, „ha az lenne” a feladata. De hát nem az. Olyasféle ígéret ez, mint amilyet az ÁVH-s „körmös” Bauer tehetett a már félholtra vert Ries István szocdem exminiszternek: ha vallasz, nem ütlek tovább.
Dobrevnek, Magyar Péternek, Kollár Kingának és a többi brüsszeli kesztyűbábnak lenne lehetősége a hazájáért dolgozni, a nekünk járó pénzek átadását követelni, ám eszük ágában sincs. Inkább ütnek-vernek minket. A hazaárulás a szakmájuk, a vérükben van, Dobrevnek éppenséggel szó szerint: a szovjet rémuralmat kiszolgáló Apró Antal nyilván büszkén gondol unokájára odalent, a privát üstjében.
A magyarországi baloldal azt képzeli: ha a Brüsszel által elsikkasztott pénzünk visszaadásával hitegetnek – zsarolnak – minket, mi majd lelkes kutyaként megcsóváljuk a farkunkat, és hatalomra emeljük őket. Továbbra sem ismerik a magyarokat. Nekik továbbra is csak térkép e táj. A 2022-esnél is katasztrofálisabb vereség felé masíroznak.
