E ponton meg kell állapítanunk, hogy a racionalizmus mint ideológia és világnézeti magatartás éppenséggel teljesen irracionális. Az észelvűség tökéletesen észszerűtlen, egyszerűen azért, mert az univerzum teljességének megértését kizárólag az emberi elme értelmi képességeitől teszi függővé, és így eleve kizár a megismerhetők köréből mindent, ami nem illeszthető be az emberi ismeretek koordináta-rendszerébe logikus tudományos magyarázattal. 

Az elsötétedés ideológusai Descartes-tól Kanton át Voltaire-ig és Rousseau-ig, még ha nem is feltétlenül mondták ki, de az egyén anyag mivoltának kizárólagos hangsúlyozásával szükségszerűen tagadták az embernek a teremtett lélek által meghatározott személy mivoltát. A felvilágosodásnak nevezett elsötétedés az egyént, az individuumot emelte mindenek fölé, és e hamis alapállásból a szabadság elvont fogalmából fakadó, önkényesen osztott jogokkal ruházta fel, amelyek által a liberális ideológusok elképzelései szerint megvalósul az egyenlőség.

Ez józan ésszel persze nyilvánvaló képtelenség, hiszen egyenlőség nincs, nem volt és soha nem is lesz, annak legfeljebb a látszatát lehet kikényszeríteni – diktatórikus, akár terrorisztikus módszerekkel, ahogy azt a francia jakobinus diktatúra tette. Ha ugyanis adminisztratív jogászkodással az érdemtelenebbnek ugyanannyi „jár”, mint az érdemesebbnek, akkor világos, hogy ez nem szabadság, hanem elnyomás, az érdemesebb megbéklyózása. 

 – ámde a liberalizmus testvériségfogalma méltatlan bratyizást, a kiválóbbak „Hívj meg egy rundóra, szakikám!” típusú hátba veregető lefokozását jelenti.

„Hovatovább oda jutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már ijesztően nevetséges önértéktudatra ne érezné feljogosítva önmagát”, írja a bolsevizmus által ausztráliai száműzetésbe kényszerített nagy történészünk, Padányi Viktor A nagy tragédia című munkájában. Ez pedig törvényszerűen vezet ahhoz, hogy például XVI. Lajos királyt egyszer csak nem felségnek szólították alattvalói, hanem „Capet Lajos polgártársnak”, és a szabadságdúlás jegyében vérpadra küldték.

 így tehát a liberalizmus a korlátlan szabadság jegyében mindjárt ki is zár a megismerés lehetőségéből tömegeket. Ellentmondás? Az bizony. Ahogy ellentmond a szabadság ködös eszméjének a liberalizmusból törvényszerűen következő szociáldarwinista békétlenség, a mindenáron való örök versenyre kényszerítés, az erősebb joga az elesettek eltiprására. A kizárólag erőszakkal kikényszeríthető egyenlőség természetellenes, nem más, mint a társadalmi egység brutális megbontása. Ahol az egyenlőség nevében a különbségeket likvidálni akarják – írja Hamvas Béla Patmosz II. című könyvében –, ott ezzel felfordulást teremtenek.

A liberalizmus ideológiai alapján, kizárólag anyagi értelemben kibontakozott modern nyugati civilizáció szükségképpen eredményezett rettenetes intellektuális hanyatlást, vallja a nagy szúfi szellemóriás, René Guénon Két mítosz: civilizáció és fejlődés című értekezésében. Ezért hat elemi erejű fölismerésként a jeles kolumbiai filozófus, Nicolás Gómez Dávila Széljegyzetek a töredékek katedrálisához című művében olvasható frappáns megállapítása: „A személyiség szabad kibontakozásának eszméje nagyszerűnek tűnik mindaddig, amíg nem találkozunk olyan egyénekkel, akiknek személye szabadon bontakozott ki.”

Igen, e zsákutcás kifejlődés végjátékának korában élünk ma. Ezen kétségbe is eshetnénk, de inkább örüljünk – minél közelebb a rendetlenség világrendszerének szükségszerű összeomlása, annál hamarabb foglalja vissza helyét a megújuló szakrális rend.