Kezdetben volt az öröktől létező teremtett rend, amelyben az ember teremtményként pontosan tudta, hogy micsoda és kicsoda. E tudás az egyházi és világi elöljáróknak éppúgy biztos sajátja volt, mint a társadalom legszélesebb, legkevésbé iskolázott rétegeinek, legfeljebb másként fogalmazták volna meg ugyanazt, ha léteztek volna a középkorban és még előbb efféle felméréseket készítő szociológusok.
Az ember tehát, legalábbis a keresztény világ embere, pontosan tudta, hogy nem ő a létezés ura, hanem van egy – pontosabban egyetlen – igazodási pont, éspedig a Teremtő, akinek törvényei igazgatják a teremtett világot és a benne létezők egymáshoz való viszonyát.
A bűn ugyan végigkíséri az emberiség történetét, ám annak elkövetésével nem volt szokás büszkélkedni, különösen nem az égi törvények helyére erőszakolva mértékké emelni. Egyszerűbben fogalmazva létezett egykor a normális világ, amely a szakralitásban gyökerező fentről kormányzottsága által a legsúlyosabb életsértéseket is gyógyítani tudta, helyreállítva a rendet.
Ezt az anomáliáival együtt is biztonságot adó, szervezett világot dúlták fel a legkülönfélébb modern ideológiák, melyek őseredője és máig létező kerete a liberalizmus. E kifejezést gyakran fordítják szabadelvűségnek, holott pontosabb szabadságelvűségnek magyarítani. És értelmezni. Ha így teszünk, világossá válik, hogy
a liberalizmus gyökere a szabadság elvont, önmagában értelmetlen fogalma. Hiszen a szabadság vagy totális, és akkor mindenki azt tesz, amit akar, de ebben az esetben nincs norma, nincs korlát, nincs törvény, csak a puszta erő – vagy a szabadság nem is szabadság, csupán valamilyen újfajta rend, amit az eredeti, a hagyományos, a fizikai világnál magasabb rendű szakralitásban gyökerező valódi rend helyébe erőszakolnak az ideológiagyártó társadalommérnökök.
Itt keresendő az egész problémakör kulcsa. Visszaáshatnánk egészen a reneszánsz koráig, de most elégedjünk meg azzal, hogy liberalizmus kijegecesedett politikai ideológiává és gyakorlattá válásának kezdetét a racionalista őrület elhatalmasodásának, a hamis narratívával felvilágosodásnak nevezett elsötétedés idejére tesszük.
E ponton meg kell állapítanunk, hogy a racionalizmus mint ideológia és világnézeti magatartás éppenséggel teljesen irracionális. Az észelvűség tökéletesen észszerűtlen, egyszerűen azért, mert az univerzum teljességének megértését kizárólag az emberi elme értelmi képességeitől teszi függővé, és így eleve kizár a megismerhetők köréből mindent, ami nem illeszthető be az emberi ismeretek koordináta-rendszerébe logikus tudományos magyarázattal.
Ez az embert a megszámolhatóra, megmérhetőre, osztályozhatóra, közvetlenül hasznosíthatóra, a fizikálisra és kémiai folyamatokra redukáló felfogás szükségképpen jut el Isten tagadásáig, ennek tévtanok formájában történő megideologizálásáig, az embernek a teremtett rendből való kiszakításáig, végül az anyagvilág börtönébe záró materializmusig.
Az elsötétedés ideológusai Descartes-tól Kanton át Voltaire-ig és Rousseau-ig, még ha nem is feltétlenül mondták ki, de az egyén anyag mivoltának kizárólagos hangsúlyozásával szükségszerűen tagadták az embernek a teremtett lélek által meghatározott személy mivoltát. A felvilágosodásnak nevezett elsötétedés az egyént, az individuumot emelte mindenek fölé, és e hamis alapállásból a szabadság elvont fogalmából fakadó, önkényesen osztott jogokkal ruházta fel, amelyek által a liberális ideológusok elképzelései szerint megvalósul az egyenlőség.
Ez józan ésszel persze nyilvánvaló képtelenség, hiszen egyenlőség nincs, nem volt és soha nem is lesz, annak legfeljebb a látszatát lehet kikényszeríteni – diktatórikus, akár terrorisztikus módszerekkel, ahogy azt a francia jakobinus diktatúra tette. Ha ugyanis adminisztratív jogászkodással az érdemtelenebbnek ugyanannyi „jár”, mint az érdemesebbnek, akkor világos, hogy ez nem szabadság, hanem elnyomás, az érdemesebb megbéklyózása.
Szabadság és egyenlőség kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, „az egyenlőség természettudományi abszurdum”, mondja Kultúra és terror című művében Prohászka Ottokár püspök. A testvériség pedig kedves utópia, ami addig nem okoz bajt, amíg az isteni törvények tudatában embertársaink elidegeníthetetlen méltóságának jóindulatú elvi és gyakorlati elismerését jelenti
– ámde a liberalizmus testvériségfogalma méltatlan bratyizást, a kiválóbbak „Hívj meg egy rundóra, szakikám!” típusú hátba veregető lefokozását jelenti.
„Hovatovább oda jutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már ijesztően nevetséges önértéktudatra ne érezné feljogosítva önmagát”, írja a bolsevizmus által ausztráliai száműzetésbe kényszerített nagy történészünk, Padányi Viktor A nagy tragédia című munkájában. Ez pedig törvényszerűen vezet ahhoz, hogy például XVI. Lajos királyt egyszer csak nem felségnek szólították alattvalói, hanem „Capet Lajos polgártársnak”, és a szabadságdúlás jegyében vérpadra küldték.
Az individuum korlátlan szabadságát hirdető liberalizmus ily módon totális háborút indított az uralkodói tekintély és a vallás, az egyházi tekintély, képszerűen fogalmazva a trón és az oltár ellen, a lét csúcsára tolva az egyént, amelynek érdekeit minden egyéb szempont elé és fölé helyezte, a világ megismerésének kizárólagos eszközéül pedig az észt jelölte meg – amiből persze soha nem jut mindenkinek ugyanannyi,
így tehát a liberalizmus a korlátlan szabadság jegyében mindjárt ki is zár a megismerés lehetőségéből tömegeket. Ellentmondás? Az bizony. Ahogy ellentmond a szabadság ködös eszméjének a liberalizmusból törvényszerűen következő szociáldarwinista békétlenség, a mindenáron való örök versenyre kényszerítés, az erősebb joga az elesettek eltiprására. A kizárólag erőszakkal kikényszeríthető egyenlőség természetellenes, nem más, mint a társadalmi egység brutális megbontása. Ahol az egyenlőség nevében a különbségeket likvidálni akarják – írja Hamvas Béla Patmosz II. című könyvében –, ott ezzel felfordulást teremtenek.
A liberalizmus ideológiai alapján, kizárólag anyagi értelemben kibontakozott modern nyugati civilizáció szükségképpen eredményezett rettenetes intellektuális hanyatlást, vallja a nagy szúfi szellemóriás, René Guénon Két mítosz: civilizáció és fejlődés című értekezésében. Ezért hat elemi erejű fölismerésként a jeles kolumbiai filozófus, Nicolás Gómez Dávila Széljegyzetek a töredékek katedrálisához című művében olvasható frappáns megállapítása: „A személyiség szabad kibontakozásának eszméje nagyszerűnek tűnik mindaddig, amíg nem találkozunk olyan egyénekkel, akiknek személye szabadon bontakozott ki.”
Ilyen szabadon kibontakozott egyéneket látunk ma kutyaálarcban LMBTQ-provokációkon vonaglani, nagyszerű műalkotásokat festékkel leönteni a klímahisztéria jegyében, meghökkentő ostobaságokat harsogni a fővárosi hidakon ágálva, füstbombákkal rendbontani az Országházban. Ilyenek árasztják el a nyilvánosság legkülönbözőbb tereit.
Igen, e zsákutcás kifejlődés végjátékának korában élünk ma. Ezen kétségbe is eshetnénk, de inkább örüljünk – minél közelebb a rendetlenség világrendszerének szükségszerű összeomlása, annál hamarabb foglalja vissza helyét a megújuló szakrális rend.
