Pokol Béla professzor, korunk egyik lényeglátója, akinek a közösségi médiában olvasható néhány soros szókimondó gyorselemzései messze informatívabbak a politológiai mainstream terjengős, álobjektív köntörfalazásainál, 2011-ben jelentette meg az Európa végnapjai című kötetét, amelyben könyvtárnyi nemzetközi irodalomra támaszkodva rajzolta meg a sötét jövőt. Foglalkozott a kelet-közép-európai cigánykérdéssel, az Egyesült Államok hispanizálódásával és a feketék problémáival is, de a kötet legnagyobb részét Nyugat-Európa demográfiájával kapcsolatos problémák taglalása teszi ki. 

Végkövetkeztetése, hogy ha egybevetjük a keresztény fehér őshonos lakosságnak tragikus szaporodási rátáját az iszlám bevándorlókéval, s ehhez hozzáadjuk a családegyesítések révén érkezőket, elkerülhetetlennek tűnik, hogy a század végére muszlim többség alakuljon ki Nyugat-Európában Spanyolországtól Franciaországon, Németországon át Dániáig vagy Svédországig.

S mindez évekkel azelőtt, hogy 2015-ben felgyorsították volna a kevert fajú Európának a Coudenhove-Kalergi-terv szerinti megteremtését. (A Soros-terv szellemi előképe, az uniós vezetők által oly sokra tartott említett gróf Gyakorlati idealizmus – Praktischer idealismus című műve a minap jelent meg A Kalergi-terv: Európa jövője – Európa halála címmel a Kárpátia Stúdió gondozásában. Kötelező irodalom mindenkinek, aki a piros pirulát választja, nem a kéket, azaz a félelmetes valóság ismeretét a megnyugtató látszatvilág, az öncsalás helyett.)

Három és fél évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy a német újraegyesítésnek Helmut Kohl nevéhez köthető diplomáciai bravúrja egyszerre szolgálja Európa és Németország érdekeit. Most úgy tűnik, hogy ezzel sikerült Németország azon keleti tartományait is az iszlamizáció kényszerpályájára állítani, mely megmaradhatott volna a keresztény-fehér kultúra hordozójának. 

Annak dacára, hogy egyértelmű a korreláció a muszlim bevándorlás, valamint az antiszemita támadások növekedése, a nemi erőszak terjedése, a mindennapos késelések, teljes városrészek élhetetlenné válása között, hogy a terrorizmust ne is említsük.

Magyarországon még ma is sokan álproblémának gondolják e kérdést az ellenzéki oldalon, holott ennél nagyobb, fenyegetőbb veszély nincs, leszámítva persze az atomháború apokalipszisét, amit egyébként szintén ők szoktak nemlétezőnek beállítani. Ennek fő oka, hogy nem érzékelik, milyen élni egy olyan városban, ahol egy nő nem mehet ki egyedül az utcára kockázat nélkül, ahol a gyermekeinket arab galerik fenyegetik az iskolában, ahol nincs karácsony, csak téli ünnep, ahol felgyújtják a templomokat, ahol leveszik a keresztet mindenhonnan, nehogy sértse a betolakodók érzékenységét.

Pedig az általuk annyira tisztelt Kertész Imre is megírta, hogy 

 Nekik fontosabb volt ebben a kérésben is kontrázni a nemzeti kormány törekvéseit.

Az óellenzéknek minden jel szerint vége, de várhatjuk-e a migráció ellen semmit nem tevő, a háborús retorikába belemerevedett áljobboldali Európai Néppárt elvárásait zsinórmértéknek tekintő új ellenzéki messiástól, hogy e kérdésben majd a sarkára áll? Még a felvetés is tragikomikus, hisz a globalista brüsszeliták nyíltan vállalt és reklámozott jelöltje előre megmondta, hogy egy kicsi szuverenitásról kell lemondani. Amennyiben Isten ne adja, de hatalomra kerülne, az a kicsi mindig annyi lesz, amennyit a brüsszeli nyomás miatt éppen engedni kellene.

Miközben épp ez az a kérdés, amiben arra a sziklaszilárdságra és tántoríthatatlanságra van szükség, amit az másfél évtizede kormányzó nemzeti koalíció tanúsít, dacolva a globális háttérhatalom látható intézményeivel, vállalva az égbekiáltóan igazságtalan pénzügyi szankciót is. 

A migráció kérdésében elég egyszer hibázni, ahhoz, hogy százéves távlatban búcsút inthessünk az európai szellemfejlődés vívmányainak az állam és egyház elválasztásától a vallásszabadságon át minden ember egyenlő méltóságáig, a közbiztonságnak, s végső soron a magyar haza magyar jellegének.

Némi vállalt patetizmussal úgy is fogalmazhatunk a Nemzeti dalt idézve, hogy a kérdés ismét az, hogy rabok legyünk vagy szabadok. Rabok saját hazánkban vagy a magunk sorsát irányító nemzet több mint ezeréves szállásterületünkön?