A Hunyadi-filmsorozat nemcsak a jobboldali-konzervatív, illetve a kozmopolita-globalista tábor között indukált heves vitát, hanem a nemzeti oldalon belül is. Azt azonban aligha tagadhatja bárki, hogy a mű, akárcsak a nemzet legkedveltebb regényének választott Egri csillagok, egy olyan kérdést állít a középpontba, amely aktuálisabb, mint valaha.
Csaknem két évtized telt el azóta, hogy Moammer Kadhafi, Líbia akkori, pánarab és pániszlám eszméket valló vezetője sokat idézett beszédében rámutatott arra, hogy
„vannak jelek arra, hogy Allah győzelmet ad az iszlámnak Európában – kardok, fegyverek és hódítás nélkül –, és néhány évtizeden belül muszlim kontinenssé változtatja azt”.
De idézhetnénk más politikai vezetőket vagy a világhálón keringő videófelvételek sokaságát, amelyeken átlagos muszlim betolakodók fejtenek ki hasonló álláspontot, s akkor még nem szóltunk a saríát követelő tüntetések soráról.
Az unió kritikátlan rajongói imamalomként ismételgetik a maguk látszatérveit, miszerint már sokszor megjövendölték a Nyugat bukását, s mégis Kelet- és Közép-Európából emigrálnak milliók Nyugatra, nem fordítva, hogy megvannak az immunreakciók a woke ellen, hogy nem is akut veszély az iszlamizáció.
Nem veszik figyelembe azt, hogy a demográfia kérlelhetetlen, hogy Berlin, Brüsszel, Párizs, Malmö és további több tucatnyi nagyváros no-go zónái előrevetítik Nyugat-Európa jövőjét. Egyelőre még az európai keresztény, fehér civilizációhoz tartozó vezetők kezében van az irányítás, még lenne módja annak, hogy elkerüljük az európai kalifátus disztópiájának megvalósulását. Ehhez azonban elengedhetetlen lenne egy konszenzusközeli közmeggyőződés a probléma létezéséről, súlyosságáról, s a megoldás szükségességéről, továbbá a jelenlegi emberjogi és jogállami paradigma módosíthatóságáról.
Mindeközben az unió vezetése és az uralkodó véleményformáló fősodor még az „európai lakosságcsere” szóösszetételt is elfogadhatatlannak tartja, Borvendég Zsuzsanna EP-képviselő ellen eljárás is indult annak használata miatt. Az egri vár metaforájánál maradva: Nyugat-Európát Hegedüs hadnagynál is rosszabb vezetők irányítják, akik nem egyszerűen alkudoznak a vár feladásáról, hanem szabályosan betessékelik az ostromlókat, a védők élelmének jelentős részét köztük osztják szét, az elégedetlenkedőknek pedig azt magyarázzák, hogy a saját hagyományokhoz, valláshoz és kultúrához ragaszkodás, annak óvása a betolakodó agresszív, idomulásképtelen jövevényektől iszlamofóbia, idegenellenesség, európaiatlanság, keresztényietlenség. Tőlük aligha várható ebben a kérdésben paradigmaváltás.
Pokol Béla professzor, korunk egyik lényeglátója, akinek a közösségi médiában olvasható néhány soros szókimondó gyorselemzései messze informatívabbak a politológiai mainstream terjengős, álobjektív köntörfalazásainál, 2011-ben jelentette meg az Európa végnapjai című kötetét, amelyben könyvtárnyi nemzetközi irodalomra támaszkodva rajzolta meg a sötét jövőt. Foglalkozott a kelet-közép-európai cigánykérdéssel, az Egyesült Államok hispanizálódásával és a feketék problémáival is, de a kötet legnagyobb részét Nyugat-Európa demográfiájával kapcsolatos problémák taglalása teszi ki.
Végkövetkeztetése, hogy ha egybevetjük a keresztény fehér őshonos lakosságnak tragikus szaporodási rátáját az iszlám bevándorlókéval, s ehhez hozzáadjuk a családegyesítések révén érkezőket, elkerülhetetlennek tűnik, hogy a század végére muszlim többség alakuljon ki Nyugat-Európában Spanyolországtól Franciaországon, Németországon át Dániáig vagy Svédországig.
S mindez évekkel azelőtt, hogy 2015-ben felgyorsították volna a kevert fajú Európának a Coudenhove-Kalergi-terv szerinti megteremtését. (A Soros-terv szellemi előképe, az uniós vezetők által oly sokra tartott említett gróf Gyakorlati idealizmus – Praktischer idealismus című műve a minap jelent meg A Kalergi-terv: Európa jövője – Európa halála címmel a Kárpátia Stúdió gondozásában. Kötelező irodalom mindenkinek, aki a piros pirulát választja, nem a kéket, azaz a félelmetes valóság ismeretét a megnyugtató látszatvilág, az öncsalás helyett.)
Három és fél évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy a német újraegyesítésnek Helmut Kohl nevéhez köthető diplomáciai bravúrja egyszerre szolgálja Európa és Németország érdekeit. Most úgy tűnik, hogy ezzel sikerült Németország azon keleti tartományait is az iszlamizáció kényszerpályájára állítani, mely megmaradhatott volna a keresztény-fehér kultúra hordozójának.
Az AfD minap történt, minden alap nélküli szélsőségessé nyilvánítása azt jelzi, hogy a német baloldali és az áljobboldali globalista elit nemhogy felvenné a harcot az illegális migrációval és az iszlamizációval szemben, de megsemmisíteni igyekszik azt az egyetlen ütőképes politikai erőt, amely e problémákról beszélni mer, és megoldásokat fogalmaz meg.
Annak dacára, hogy egyértelmű a korreláció a muszlim bevándorlás, valamint az antiszemita támadások növekedése, a nemi erőszak terjedése, a mindennapos késelések, teljes városrészek élhetetlenné válása között, hogy a terrorizmust ne is említsük.
Magyarországon még ma is sokan álproblémának gondolják e kérdést az ellenzéki oldalon, holott ennél nagyobb, fenyegetőbb veszély nincs, leszámítva persze az atomháború apokalipszisét, amit egyébként szintén ők szoktak nemlétezőnek beállítani. Ennek fő oka, hogy nem érzékelik, milyen élni egy olyan városban, ahol egy nő nem mehet ki egyedül az utcára kockázat nélkül, ahol a gyermekeinket arab galerik fenyegetik az iskolában, ahol nincs karácsony, csak téli ünnep, ahol felgyújtják a templomokat, ahol leveszik a keresztet mindenhonnan, nehogy sértse a betolakodók érzékenységét.
Pedig az általuk annyira tisztelt Kertész Imre is megírta, hogy
„a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát”, hogy az öngyilkos liberalizmus vége az, hogy „a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak, hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja”.
Nekik fontosabb volt ebben a kérésben is kontrázni a nemzeti kormány törekvéseit.
Az óellenzéknek minden jel szerint vége, de várhatjuk-e a migráció ellen semmit nem tevő, a háborús retorikába belemerevedett áljobboldali Európai Néppárt elvárásait zsinórmértéknek tekintő új ellenzéki messiástól, hogy e kérdésben majd a sarkára áll? Még a felvetés is tragikomikus, hisz a globalista brüsszeliták nyíltan vállalt és reklámozott jelöltje előre megmondta, hogy egy kicsi szuverenitásról kell lemondani. Amennyiben Isten ne adja, de hatalomra kerülne, az a kicsi mindig annyi lesz, amennyit a brüsszeli nyomás miatt éppen engedni kellene.
Miközben épp ez az a kérdés, amiben arra a sziklaszilárdságra és tántoríthatatlanságra van szükség, amit az másfél évtizede kormányzó nemzeti koalíció tanúsít, dacolva a globális háttérhatalom látható intézményeivel, vállalva az égbekiáltóan igazságtalan pénzügyi szankciót is.
Önmagában ez az egy téma is elég ahhoz, hogy belássuk, a 2026-os megméretés a magyar jövő szempontjából nem egy egyszerű választás, hanem létkérdés.
A migráció kérdésében elég egyszer hibázni, ahhoz, hogy százéves távlatban búcsút inthessünk az európai szellemfejlődés vívmányainak az állam és egyház elválasztásától a vallásszabadságon át minden ember egyenlő méltóságáig, a közbiztonságnak, s végső soron a magyar haza magyar jellegének.
Némi vállalt patetizmussal úgy is fogalmazhatunk a Nemzeti dalt idézve, hogy a kérdés ismét az, hogy rabok legyünk vagy szabadok. Rabok saját hazánkban vagy a magunk sorsát irányító nemzet több mint ezeréves szállásterületünkön?
