Moszkva reakciója persze nem maradt el, és a Kreml szóvivője „veszélyes eszkalációnak” nevezte az állítólagos új politikát, amely szerinte élesen ellentétes a háború lezárását hirdető új szelekkel. A válsághangulat visszhangkamrájaként a kancellár nyilatkozatával egyidejűleg jelentették be az új német–ukrán közös fegyvergyártási megállapodást, amivel egy fenntarthatóbb alternatívát kívánnak képezni a jövőre a közvetlen fegyverszállítások fokozatos leépítésére. A diplomáciai ködfüggöny mögött azonban egy sokkal mélyebb és straté­giaibb dilemma bontakozik ki.

Tényleg az ukrán és a nyugati szövetségesek érdekeit szolgálja a hatótávolsági korlátozások feloldása, vagy csupán a történelem jól ismert, ám rendre lebecsült eszkalációs spiráljának nyitótaktusát halljuk ismét? Egy olyan dallamot, amely mindig reményteljes szólóval indul, de végül rendszerint katasztrófával zárul. 

Vietnámban a Rolling Thunder hadművelet – az amerikai stratégiai öncsalás egyik mintapéldája – 1965 és 1968 között az észak-vietnámi katonai infrastruktúra sebészi pontosságú megsemmisítését tűzte ki célul. A valóság azonban gyorsan kirántotta a műtőasztalt a Pentagon alól: az észak-vietnámi logisztikai rendszer nemhogy összeomlott volna, de kiderült róla, hogy reziliensebb, mint a washingtoni döntéshozók idegrendszere.

A válaszul elrendelt átfogóbb támadások során mintegy 864 ezer tonna bombát dobtak le. Ez a mennyiség meghaladta a második világháború csendes-óceáni hadszínterén bevetett bombák össztömegét is. Az eredmény: több mint 52 ezer vietnámi civil halála és mintegy 70 ezer sebesült.

Az 1943 és 1945 közötti Egyesített Bombázóhadjárat Németország ellen hasonló sémát követett. A szövetségesek eredetileg a hadiipari központokat célozták, de a célpont-azonosítás pontatlansága és a stratégiai eredményesség hiánya miatt hamar áttértek a területbombázásokra. Hamburgban 1943-ban egyetlen éjszaka alatt 42 ezer civil halt meg, Drezdában 1945-ben további 25-30 ezer. A kampány végeredménye: 600 ezer német civil halott egy olyan légi háború során, amely elvileg a hadiipart célozta. 

A német válasz sem volt másmilyen. A Királyi Haditengerészet helyett Coventry, a brit légibázisok helyett London került célkeresztbe. A történelmi tanulság: ha a háborús célpontlista nem képes stratégiai áttörést hozni, a „civil nyomásgyakorlás” logikája átveszi az irányítást.

A koreai háború bombázási kampányai is ebbe az irányba sodródtak. Phenjan 85 százaléka romokban, 2,5 millió civil halott, tömeges napalmhasználat. A hadjárat célja már nem a koreai hadsereg megroppantása, hanem az északi társadalom ellenálló képességének szétzúzása volt. 

A stratégiai minta mindenütt ugyanaz: a szakmai optimizmus és a precizitás illúziója után jön az elégedetlenség, az eszkalációs kényszer, majd a civil célpontok. A határok elmosódnak, a célpontok köre kibővül, a politikai vezetés pedig úgy tesz, mintha ez nem előre látható következmény volna, hanem külső kényszer. A szomszédunkban zajló háborúban is ennek a mintának a körvonalai rajzolódnak ki.

Moszkva ezzel szemben már rég túljutott azon a lejtőn. A 2022-es kercsi hídrobbantás után válaszul rendszeres támadások érték Ukrajna energia-infrastruktúráját. Az orosz stratégia nyíltan törekszik a társadalmi morál megtörésére: villany, víz, hő, kommunikáció. A katonai célpontok bombázása továbbra is zajlik, de a kettős célú infrastruktúrák – mint a vasúti csomópontok vagy ipari létesítmények – mostanra alapszintű célpontokká váltak.
A jelenlegi állapotban egyik fél sem vallja be, hogy a történelemkönyvekből jól ismert értékellenes stratégiát tette a magáévá. De a gyakorlatban már mindkét oldal „vegyes” hadjáratot folytat. 

Friedrich Merz kijelentése ezért nem csupán egy nyilatkozatháború újabb epizódja volt, hanem egy figyelmeztetés arra, hogy milyen gyorsan válik egy politikai manőver stratégiai kockázattá. És milyen gyorsan tanul felejteni az, akinek történelmi tapasztalatai csak díszletként szolgálnak a jelenhez.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa