2025. május 26-án Friedrich Merz, a német politikai élet egyik örök túlélője bejelentette, hogy „nincs többé hatótávolsági korlátozás az Ukrajnának szállított nyugati fegyverekre”. A világ, mindkét világ egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Ha a kijelentés mögött valóban kormányzati konszenzus állt volna, az a nyugati stratégiai önkorlátozás korszakának végét jelentheti, új minőséget víve a konfliktusba – a „szponzorált önvédelem” helyett a „delegált büntetőexpedíció” logikáját.
Merz szavaiból egy olyan új doktrína körvonalai sejlettek fel, amely immár nem ismer földrajzi vagy politikai tabukat: a Storm Shadow, ATACMS vagy akár a Taurus cirkálórakéták mostantól elérhetik Kurszkot, Belgorodot, sőt – egy napon talán – Moszkva külső kerületeit is.
Csakhogy a valóság – mint a történelem során annyiszor – ezúttal is józanítóan szürkének bizonyult. Lars Klingbeil, a kormánykoalíció második embere villámgyorsan visszavonta Merz kijelentését, leszögezve: semmiféle új döntés nem született, és Berlin nem változtatott eddigi politikáján. A NATO többi fővárosából szintén néma csend hallatszott – ami diplomáciában általában nem a beleegyezés, hanem a zavarodottság jele. Az éles ellentmondások, a koalíciós partnerek pánikja és a külpolitikai szövetségesek zavart hallgatása egyetlen kérdést vetett fel: Merz véletlenül szaladt meg vagy tudatosan választotta a stratégiai dezinformáció eszközét?
Ha az előbbi, az súlyos dilettantizmust jelez egy olyan időszakban, amikor minden nyilatkozat célkoordinátákkal és veszteségkalkulusokkal fonódik össze. Ha az utóbbi, az még súlyosabb: mert egy NATO-tagország vezetője szándékosan árnyékbokszolt a nyilvánosság előtt egy nukleáris hatalommal való konfrontáció peremén.
A Merz-féle kijelentés, legyen az naivitásból fakadó elszólás vagy cinikus politikai taktika, egyaránt alkalmas arra, hogy stratégiai szintű félreértésekhez, diplomáciai disszonanciához és – ha a dolgok elég szerencsétlenül alakulnak – véletlenszerű eszkalációhoz vezessen. Más szóval: ha valaki politikai előnyt keres a háborús ködben, ne lepődjön meg, ha egyszer csak szirénák kezdenek üvölteni – nem a kamerák, hanem a rakétavédelmi rendszerek hangján.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy Németország mindmáig nem hozott világos és végleges döntést a nagy hatótávolságú Taurus cirkálórakéták ukrajnai átadásáról. Mindez úgy történt, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság már jóval korábban engedélyezte saját, hasonló kategóriájú eszközeik – a SCALP és a Storm Shadow rakéták – használatát oroszországi célpontok ellen. Ezeket az eszközöket Kijev már aktívan alkalmazza, jellemzően mélyen az orosz logisztikai infrastruktúra, lőszerutánpótlás és légierő célpontjai ellen. Az eltérő nemzeti álláspontok és az időben elcsúszó politikai döntések súlyos ellentmondásokat rajzolnak ki a nyugati szövetségi rendszer belső koordinációjában, és tovább erősítik azt a gyanút, hogy Friedrich Merz bejelentése nem egy valós, kidolgozott stratégiai váltás előszobája volt, hanem egyfajta ad hoc kommunikációs manőver.
Moszkva reakciója persze nem maradt el, és a Kreml szóvivője „veszélyes eszkalációnak” nevezte az állítólagos új politikát, amely szerinte élesen ellentétes a háború lezárását hirdető új szelekkel. A válsághangulat visszhangkamrájaként a kancellár nyilatkozatával egyidejűleg jelentették be az új német–ukrán közös fegyvergyártási megállapodást, amivel egy fenntarthatóbb alternatívát kívánnak képezni a jövőre a közvetlen fegyverszállítások fokozatos leépítésére. A diplomáciai ködfüggöny mögött azonban egy sokkal mélyebb és stratégiaibb dilemma bontakozik ki.
Tényleg az ukrán és a nyugati szövetségesek érdekeit szolgálja a hatótávolsági korlátozások feloldása, vagy csupán a történelem jól ismert, ám rendre lebecsült eszkalációs spiráljának nyitótaktusát halljuk ismét? Egy olyan dallamot, amely mindig reményteljes szólóval indul, de végül rendszerint katasztrófával zárul.
Mielőtt bárki határozott ítéletet mondana, nem árt felidézni azt a baljós történelmi mintázatot, amely újra és újra kísért: az eredetileg szűk katonai célpontrendszerrel indított, úgynevezett „erőellenes” légi hadjáratok rendre átalakultak széles spektrumú, lakosságot és civil infrastruktúrát célzó „értékellenes” bombázókampányokká – nem szándékból, hanem logikájuknál fogva.
Vietnámban a Rolling Thunder hadművelet – az amerikai stratégiai öncsalás egyik mintapéldája – 1965 és 1968 között az észak-vietnámi katonai infrastruktúra sebészi pontosságú megsemmisítését tűzte ki célul. A valóság azonban gyorsan kirántotta a műtőasztalt a Pentagon alól: az észak-vietnámi logisztikai rendszer nemhogy összeomlott volna, de kiderült róla, hogy reziliensebb, mint a washingtoni döntéshozók idegrendszere.
A válaszul elrendelt átfogóbb támadások során mintegy 864 ezer tonna bombát dobtak le. Ez a mennyiség meghaladta a második világháború csendes-óceáni hadszínterén bevetett bombák össztömegét is. Az eredmény: több mint 52 ezer vietnámi civil halála és mintegy 70 ezer sebesült.
Az 1943 és 1945 közötti Egyesített Bombázóhadjárat Németország ellen hasonló sémát követett. A szövetségesek eredetileg a hadiipari központokat célozták, de a célpont-azonosítás pontatlansága és a stratégiai eredményesség hiánya miatt hamar áttértek a területbombázásokra. Hamburgban 1943-ban egyetlen éjszaka alatt 42 ezer civil halt meg, Drezdában 1945-ben további 25-30 ezer. A kampány végeredménye: 600 ezer német civil halott egy olyan légi háború során, amely elvileg a hadiipart célozta.
A német válasz sem volt másmilyen. A Királyi Haditengerészet helyett Coventry, a brit légibázisok helyett London került célkeresztbe. A történelmi tanulság: ha a háborús célpontlista nem képes stratégiai áttörést hozni, a „civil nyomásgyakorlás” logikája átveszi az irányítást.
A koreai háború bombázási kampányai is ebbe az irányba sodródtak. Phenjan 85 százaléka romokban, 2,5 millió civil halott, tömeges napalmhasználat. A hadjárat célja már nem a koreai hadsereg megroppantása, hanem az északi társadalom ellenálló képességének szétzúzása volt.
A stratégiai minta mindenütt ugyanaz: a szakmai optimizmus és a precizitás illúziója után jön az elégedetlenség, az eszkalációs kényszer, majd a civil célpontok. A határok elmosódnak, a célpontok köre kibővül, a politikai vezetés pedig úgy tesz, mintha ez nem előre látható következmény volna, hanem külső kényszer. A szomszédunkban zajló háborúban is ennek a mintának a körvonalai rajzolódnak ki.
Az ukrán légi hadjárat jelenleg még katonai, illetve félkatonai fókuszú: Engels légibázis, rjazanyi olajfinomító, hadiipari létesítmények. Zelenszkij elnök ugyanakkor nem titkolja, hogy a háborút „Oroszország területére” kívánja vinni pszichológiai hadviselésként. Bár a precíziós eszközök miatt az ukrán stratégia elvileg megmarad katonai célokon, a civil infrastruktúra sem mindig kerülhető el. És a hátország támadása mindig hordoz magában egy igen síkos lejtőt.
Moszkva ezzel szemben már rég túljutott azon a lejtőn. A 2022-es kercsi hídrobbantás után válaszul rendszeres támadások érték Ukrajna energia-infrastruktúráját. Az orosz stratégia nyíltan törekszik a társadalmi morál megtörésére: villany, víz, hő, kommunikáció. A katonai célpontok bombázása továbbra is zajlik, de a kettős célú infrastruktúrák – mint a vasúti csomópontok vagy ipari létesítmények – mostanra alapszintű célpontokká váltak.
A jelenlegi állapotban egyik fél sem vallja be, hogy a történelemkönyvekből jól ismert értékellenes stratégiát tette a magáévá. De a gyakorlatban már mindkét oldal „vegyes” hadjáratot folytat.
A kettős célpontok támadása pedig nem más, mint egy stratégiai önfelmentés – és az eszkaláció előszobája.
Friedrich Merz kijelentése ezért nem csupán egy nyilatkozatháború újabb epizódja volt, hanem egy figyelmeztetés arra, hogy milyen gyorsan válik egy politikai manőver stratégiai kockázattá. És milyen gyorsan tanul felejteni az, akinek történelmi tapasztalatai csak díszletként szolgálnak a jelenhez.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
