Közben az 5. cikkelyt, a szövetség szent tehenét, fanatikus buzgalommal erősítették meg, ami azt sugallja, hogy a NATO magától értetődő axiomatikus alapja egyre kevésbé magától értetődő és egyre kevésbé axiomatikus. Különösen, miután az amerikai elnök egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy az eddig a Szent Grál ligájában játszó 5. cikkelynek többféle értelmezése lehetséges. Mindeközben a szövetség úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az 5. cikkelynek alig-alig sikerült elhajolnia Tucker Carlson és Steve Bannon golyói elől. Ha az amerikai izolacionistáknak sikerült volna megakadályozni, hogy az USA néhány alkalmi bombát szórjon egy megvert, de még atomkodó közel-keleti latorállamra, akkor a valószínűsége annak, hogy katonákat tízezreit küldje meghalni Európa védelmében, a nulla felé gravitál.

Maga az esemény logisztikai erődrendszer volt, Hágát az Orange Shield hadművelet keretében lezárták – drónok, F–35-ösök és tengeri járőrök biztosították, hogy egyetlen tiltakozó vagy kósza orosz szabotőr se zavarhassa meg a gondosan kimanikűrözött abszurd színházat. Párhuzamosan futott egy NATO-nyilvános fórum is, amely párbeszéd színtere volt akadémikusokkal és fiatalokkal, de ez alig volt több PR-mutatványnál, hogy elfedje a csúcs valódi nagy üzletét: a háttéralkukat és hatalmi játékokat. Hogy mi volt az, amit nem láttunk a NATO-csúcson? Bátorságot, világosságot és kohéziót.

Semmi említés a tagsági kilátásokról, semmi terv az égbolt védelmére az orosz rakétáktól, semmi szó expedíciós erőkről. Mindezt persze csak akkor érdemes felhánytorgatni, ha valamikor valaki valóban komolyan gondolta ezt a dolgot.

Ez persze nem figyelmetlenség volt, hanem szándékos jelzés, hogy a NATO Trump árnyékában lassú, de kiszámítható hátraarcot hajt végre Kijevvel kapcsolatban. Az amerikai nyomás, hogy a Moszkva és Kijev közötti tárgyalásokat helyezzék előtérbe a kézzelfogható támogatással szemben, az európai szövetségeseket a repedések betapasztására kényszerítette.

Az oroszországi stratégiát, amelyet a ­2024-es washingtoni csúcson ígértek, csendben félretették a gyorsan változó amerikai prioritások és az európai bénultság áldozataként. A növekvő orosz–kínai tengelyt, nem beszélve Irán és Észak-Korea szerepéről, alig ismerték el, annak ellenére, hogy árnyékuk minden vita fölött ott lebegett. A NATO kemény beszéde a hibrid fenyegetésekről – kibertámadások, dezinformáció, infrastruktúra-szabotázs – újrahasznosított retorikának tűnt.

És aztán ott van az európai pillér kérdése is, a régóta kergetett álom. Az erősebb, auto­nómabb Európáról a NATO-n belül szóló beszéd már az 1980-as évek óta tart, de ezen a téren a csúcs semmi előrelépést nem kínált. Mivel az Egyesült Államok visszavonulással fenyeget, az európai hadseregek pedig még mindig szörnyen alulfinanszírozottak – Lengyelország 4,7 százalékos GDP-arányos védelmi kiadása megszégyeníti Németországot és Franciaországot –, a NATO egysége csupán délibáb. Az indo-csendes-óceáni partnerek, mint Japán és Dél-Korea, bevonása a globális ambíciók felé tett bólintás volt, de korlátozott szerepük a NATO képtelenségét emelte ki, hogy világosan határozza meg céljait Európa határain túl.

Hogyan foglalná össze ezt a NATO-csúcsot a magamfajta offenzív-realista cinikus?

Ez a csúcs nem az erőről szólt hanem a túlélésről. A NATO példátlan gumiemberi képességeket tanúsított, hogy megbékítse a kiszámíthatatlan amerikai elnököt, akinek Kanadával és Dániával szembeni fenyegetései és a centrista európai kormányokkal szembeni, nem minden alapot nélkülöző megvetése leleplezi a szövetség törékenységét. Az ásítva bólintás az ötszázalékos kiadási célra kevésbé az elrettentésről, mint inkább Trump jóindulatának megvásárlásáról szól, egy tranzakciós alkuról, amelyet már a bólintás pillanatában sem vettek komolyan. Ukrajna elhessegetése komor igazságot tár fel: 

A csúcs megszállottsága az optikával – rövid napirendek, palotai vacsorák és Mark Rutte ügyes hízelgése – mélyebb rothadást takart: egy szövetséget, amely túl megosztott, túl óvatos és túl kiszolgáltatott egy ember szeszélyeinek ahhoz, hogy egy összefogott kollektívként nézzen szembe a közelgő viharral.

A NATO tragédiája, hogy az USA szövetségesei nem akarják elfogadni, hogy Trump teremtse újra a szabad világot a saját képmására, de ugyanakkor alternatívát sem képesek állítani.

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetbiztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa