A hágai NATO-csúcs, amely június 25-én ért véget, a pózoló gesztusok és félmegoldások komor látványossága volt, inkább a geopolitikai hanyatlás színháza, mint a kollektív elhatározás világítótornya. A 32 tagállam, valamint néhány indo-csendes-óceá­ni partner egy megosztott és elbizonytalanodott szövetségi sátor árnyékában gyűlt össze, és olyan vérszegény zárónyilatkozatot adott ki – mindössze 400 szóban –, hogy az egy kocsmai tolóspofonnak tűnt a pillanat súlyát tekintve. Hogy mi adja a pillanat súlyát? Az a tény, hogy a kor egyre szaporodó háborúi immár nem a geopolitikai kispályások, hanem az atomklubhoz tartozó globális és regionális hatalmak között folynak. Hogy mi volt az, amit a NATO-csúcson láttunk? Az üres gesztusok parádéját.

Ez kevésbé a stratégiai előrelátásról, mint inkább egy bizonyos amerikai elnök megbékítéséről szólt, aki frissen Irán nukleáris létesítményeinek bombázása és a közel-keleti tűzszünet kihirdetése után vonult be a csúcsra. Jelenléte rombológolyóként lebegett, és a NATO vezetői, a mindig engedelmes kórus, az ő taktusára énekeltek, úgy dicsérve az új kiadási célt, mintha az nem kényszerített kapituláció lett volna. De különben is, mibe kerül megígérni az öt százalékot, ha a tagállamok közel egyharmadának még a kétszázalékos limbóléc alatt is sikerül átcsúsznia?

Spanyolország feltűnően elutasította a 3,5 százalékos alapkötelezettséget, amiért Trump nyilvános fejmosásban részesítette, megfogadva, hogy kereskedelmi intézkedésekkel „a kétszeresét fizetteti meg velük”. A dolog iróniája, hogy az antihős az egyetlen pozitív hős ebben a játszmában, az egyetlen realista aktor, aki az üres gesztusok helyett a józan és konkrét cselekvést képviseli. A stílusát, a döntéseit lehet szeretni és lehet nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy komolyan gondolja a dolgot. A skála másik végén pedig a spanyol miniszterelnököt láttuk, illetve azt a szimulákrumot, akinek az szerepel a névjegykártyáján, hogy ő a spanyol miniszterelnök. De azt nem lehet elvenni tőle, hogy jó és megbízható progresszív káderrel van dolgunk, aki halált megvető bátorsággal néz szembe a klímaváltozással.

Helyette a „további támogatás” erőtlen ígérete és egy bólintás Ukrajna biztonságának a NATO saját biztonságával való homályos árukapcsolására. A csúcs hallgatása Oroszországgal kapcsolatban fülsiketítő volt, az eddigi nyílt elítélés helyett csak egy nyálkás utalás „az Oroszország által az euro­atlanti biztonságra jelentett hosszú távú fenyegetésre”. Ugyanez természetesen elmondható Kínával kapcsolatban is. Az egészet úgy is lehet értelmezni, mint egy hallgatólagos megegyezést az amerikaiak és az európaiak között. Engem nem érdekel a te ellenséged, téged meg nem érdekel az én ellenségem. Csak hát ezen az alapon katonai szövetséget fenntartani igen ingatag vállalkozás. A kellemetlen szájíz azt sugallja, hogy az atlanti egység erős vár a béke frontján, de csak addig, ameddig a valóban fontos dolgokról, a boszorkányokhoz hasonlóan, említés nem esik.

Közben az 5. cikkelyt, a szövetség szent tehenét, fanatikus buzgalommal erősítették meg, ami azt sugallja, hogy a NATO magától értetődő axiomatikus alapja egyre kevésbé magától értetődő és egyre kevésbé axiomatikus. Különösen, miután az amerikai elnök egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy az eddig a Szent Grál ligájában játszó 5. cikkelynek többféle értelmezése lehetséges. Mindeközben a szövetség úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az 5. cikkelynek alig-alig sikerült elhajolnia Tucker Carlson és Steve Bannon golyói elől. Ha az amerikai izolacionistáknak sikerült volna megakadályozni, hogy az USA néhány alkalmi bombát szórjon egy megvert, de még atomkodó közel-keleti latorállamra, akkor a valószínűsége annak, hogy katonákat tízezreit küldje meghalni Európa védelmében, a nulla felé gravitál.

Maga az esemény logisztikai erődrendszer volt, Hágát az Orange Shield hadművelet keretében lezárták – drónok, F–35-ösök és tengeri járőrök biztosították, hogy egyetlen tiltakozó vagy kósza orosz szabotőr se zavarhassa meg a gondosan kimanikűrözött abszurd színházat. Párhuzamosan futott egy NATO-nyilvános fórum is, amely párbeszéd színtere volt akadémikusokkal és fiatalokkal, de ez alig volt több PR-mutatványnál, hogy elfedje a csúcs valódi nagy üzletét: a háttéralkukat és hatalmi játékokat. Hogy mi volt az, amit nem láttunk a NATO-csúcson? Bátorságot, világosságot és kohéziót.

Semmi említés a tagsági kilátásokról, semmi terv az égbolt védelmére az orosz rakétáktól, semmi szó expedíciós erőkről. Mindezt persze csak akkor érdemes felhánytorgatni, ha valamikor valaki valóban komolyan gondolta ezt a dolgot.

Ez persze nem figyelmetlenség volt, hanem szándékos jelzés, hogy a NATO Trump árnyékában lassú, de kiszámítható hátraarcot hajt végre Kijevvel kapcsolatban. Az amerikai nyomás, hogy a Moszkva és Kijev közötti tárgyalásokat helyezzék előtérbe a kézzelfogható támogatással szemben, az európai szövetségeseket a repedések betapasztására kényszerítette.

Az oroszországi stratégiát, amelyet a ­2024-es washingtoni csúcson ígértek, csendben félretették a gyorsan változó amerikai prioritások és az európai bénultság áldozataként. A növekvő orosz–kínai tengelyt, nem beszélve Irán és Észak-Korea szerepéről, alig ismerték el, annak ellenére, hogy árnyékuk minden vita fölött ott lebegett. A NATO kemény beszéde a hibrid fenyegetésekről – kibertámadások, dezinformáció, infrastruktúra-szabotázs – újrahasznosított retorikának tűnt.

És aztán ott van az európai pillér kérdése is, a régóta kergetett álom. Az erősebb, auto­nómabb Európáról a NATO-n belül szóló beszéd már az 1980-as évek óta tart, de ezen a téren a csúcs semmi előrelépést nem kínált. Mivel az Egyesült Államok visszavonulással fenyeget, az európai hadseregek pedig még mindig szörnyen alulfinanszírozottak – Lengyelország 4,7 százalékos GDP-arányos védelmi kiadása megszégyeníti Németországot és Franciaországot –, a NATO egysége csupán délibáb. Az indo-csendes-óceáni partnerek, mint Japán és Dél-Korea, bevonása a globális ambíciók felé tett bólintás volt, de korlátozott szerepük a NATO képtelenségét emelte ki, hogy világosan határozza meg céljait Európa határain túl.

Hogyan foglalná össze ezt a NATO-csúcsot a magamfajta offenzív-realista cinikus?

Ez a csúcs nem az erőről szólt hanem a túlélésről. A NATO példátlan gumiemberi képességeket tanúsított, hogy megbékítse a kiszámíthatatlan amerikai elnököt, akinek Kanadával és Dániával szembeni fenyegetései és a centrista európai kormányokkal szembeni, nem minden alapot nélkülöző megvetése leleplezi a szövetség törékenységét. Az ásítva bólintás az ötszázalékos kiadási célra kevésbé az elrettentésről, mint inkább Trump jóindulatának megvásárlásáról szól, egy tranzakciós alkuról, amelyet már a bólintás pillanatában sem vettek komolyan. Ukrajna elhessegetése komor igazságot tár fel: 

A csúcs megszállottsága az optikával – rövid napirendek, palotai vacsorák és Mark Rutte ügyes hízelgése – mélyebb rothadást takart: egy szövetséget, amely túl megosztott, túl óvatos és túl kiszolgáltatott egy ember szeszélyeinek ahhoz, hogy egy összefogott kollektívként nézzen szembe a közelgő viharral.

A NATO tragédiája, hogy az USA szövetségesei nem akarják elfogadni, hogy Trump teremtse újra a szabad világot a saját képmására, de ugyanakkor alternatívát sem képesek állítani.

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetbiztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa