A hágai NATO-csúcs, amely június 25-én ért véget, a pózoló gesztusok és félmegoldások komor látványossága volt, inkább a geopolitikai hanyatlás színháza, mint a kollektív elhatározás világítótornya. A 32 tagállam, valamint néhány indo-csendes-óceáni partner egy megosztott és elbizonytalanodott szövetségi sátor árnyékában gyűlt össze, és olyan vérszegény zárónyilatkozatot adott ki – mindössze 400 szóban –, hogy az egy kocsmai tolóspofonnak tűnt a pillanat súlyát tekintve. Hogy mi adja a pillanat súlyát? Az a tény, hogy a kor egyre szaporodó háborúi immár nem a geopolitikai kispályások, hanem az atomklubhoz tartozó globális és regionális hatalmak között folynak. Hogy mi volt az, amit a NATO-csúcson láttunk? Az üres gesztusok parádéját.
A fő szenzáció az volt, hogy 2035-re a GDP öt százalékára emelik a védelmi kiadásokat, ebből 3,5 százalékot az „alapvető” katonai költségvetésre szánnak, a többit pedig kiberbiztonsági, infrastrukturális és egyéb, a célszám eléréséhez fordítható tételekre.
Ez kevésbé a stratégiai előrelátásról, mint inkább egy bizonyos amerikai elnök megbékítéséről szólt, aki frissen Irán nukleáris létesítményeinek bombázása és a közel-keleti tűzszünet kihirdetése után vonult be a csúcsra. Jelenléte rombológolyóként lebegett, és a NATO vezetői, a mindig engedelmes kórus, az ő taktusára énekeltek, úgy dicsérve az új kiadási célt, mintha az nem kényszerített kapituláció lett volna. De különben is, mibe kerül megígérni az öt százalékot, ha a tagállamok közel egyharmadának még a kétszázalékos limbóléc alatt is sikerül átcsúsznia?
Spanyolország feltűnően elutasította a 3,5 százalékos alapkötelezettséget, amiért Trump nyilvános fejmosásban részesítette, megfogadva, hogy kereskedelmi intézkedésekkel „a kétszeresét fizetteti meg velük”. A dolog iróniája, hogy az antihős az egyetlen pozitív hős ebben a játszmában, az egyetlen realista aktor, aki az üres gesztusok helyett a józan és konkrét cselekvést képviseli. A stílusát, a döntéseit lehet szeretni és lehet nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy komolyan gondolja a dolgot. A skála másik végén pedig a spanyol miniszterelnököt láttuk, illetve azt a szimulákrumot, akinek az szerepel a névjegykártyáján, hogy ő a spanyol miniszterelnök. De azt nem lehet elvenni tőle, hogy jó és megbízható progresszív káderrel van dolgunk, aki halált megvető bátorsággal néz szembe a klímaváltozással.
Ukrajna, a NATO közelmúltbeli moralizálásának állítólagos lieblingje, lábjegyzetté degradálódott. Sem tagsági meghívás, sem konkrét segélycsomag, sem merész tervek Oroszország kíméletlen háborújának ellensúlyozására.
Helyette a „további támogatás” erőtlen ígérete és egy bólintás Ukrajna biztonságának a NATO saját biztonságával való homályos árukapcsolására. A csúcs hallgatása Oroszországgal kapcsolatban fülsiketítő volt, az eddigi nyílt elítélés helyett csak egy nyálkás utalás „az Oroszország által az euroatlanti biztonságra jelentett hosszú távú fenyegetésre”. Ugyanez természetesen elmondható Kínával kapcsolatban is. Az egészet úgy is lehet értelmezni, mint egy hallgatólagos megegyezést az amerikaiak és az európaiak között. Engem nem érdekel a te ellenséged, téged meg nem érdekel az én ellenségem. Csak hát ezen az alapon katonai szövetséget fenntartani igen ingatag vállalkozás. A kellemetlen szájíz azt sugallja, hogy az atlanti egység erős vár a béke frontján, de csak addig, ameddig a valóban fontos dolgokról, a boszorkányokhoz hasonlóan, említés nem esik.
