A másik oldal, a hódító felől tekintve: a leigázás sikeréhez és a tartós hódoltatáshoz elengedhetetlen, hogy a leendő provincia önbizalma, büszkesége minél alacsonyabb szinten mozogjon. Lehetőleg a bányászbéka ülepe táján. Nincs ebben semmi ördögtől való, ellenben logikus és észszerű. Így gyorsabb, olcsóbb és kisebb véráldozattal jár majd a hatalomátvétel. 

És közben persze elnyomtak és tömeggyilkoltak másokat. Mindezek alapján pedig jogos, igazságos és elkerülhetetlen végzet számukra, hogy betagozódjanak az éppen aktuá­lis (Oszmán, Habsburg, náci, szovjet, brüsszelita) birodalom keretei közé, átvegyék annak nyelvét, szokásait, hitét, törvényeit, a magukéit pedig mint szégyellnivalót a történelem szemétdombjára hajítsák. Újabban mindezeken túl azt is mondogatják: aki a klubba akar tartozni, annak pofa be!

És így jutunk el székelykapus szép hazánkhoz. Tágabb értelemben a török hódoltság óta tart a kerékbe töretésünk, szűkebben véve kétszáz éve. A török legalább még nem akarta megmondani, honnan jöttünk – a német már igen. Utóbbiak a nyelvrokonság trójai falovába rejtve betolták a magyarok várába és elméjébe, hogy nemcsak a nyelvünk, hanem valójában a fajtánk is finnugor. Mit számít a néphagyomány, a mesekincs, a krónikák – higgyünk inkább a nyakunkra ültetett „tudósoknak”. Vegyük tudomásul, hogy távoli rokonai sem lehetünk a fél világot leigázó hunoknak, közünk nincs „Isten ostorához”, mert még kinyílik a csipánk, s többet gondolunk magunkról, mint ildomos lenne. Még a végén lázadozni kezdenénk a hátunkon épp fát vágó Habsburg-hódítók ellen. Törődjünk csak bele, hogy halászó, vadászgató finnugorok vagyunk. Gyarmati sors, cselédlét. Ennek különböző stációit járjuk azóta is.

Túl nagy az önbecsülésünk, játsszuk itt a függetlent. S minthogy nem hajtjuk végre a ránk kiporciózott feladatokat, a napi bólogatáspenzumot, ez birodalmi olvasatban annyit tesz: rebelliskedünk. Már megint. (Fél évezrede.) A büntetés a nekünk járó pénzek lenyúlásának formájában érkezik. Illetve kormánypuccsokat szervezgetnek. Hol Fidesz-székházostrommal, hol „Zsolti bácsizós” rágalomhadjárat formájában. Lőni még nem lőnek az ügynökeik, mint a Majdanon, de viszkető tenyerű sameszaik már csőre töltött stukkerral járnak lakossági fórumokra.

Hogy a palotaforradalom elmaradt, az annak is köszönhető, hogy a magyarok nem hülyék. Aki egyszer fölemelte a fejét, jobban érzi magát, messzebbre lát, s nem szívesen hajtja le újra. 

Megint jönnének a megszorítások, a Bokros- és Bajnai-csomagok, a többséget megsarcoló többkulcsos adó. Egy másik birodalmi segédcsinovnyik, valami Gerzsenyi nevű azt mondja: „Az a baj a rezsicsökkentéssel, hogy az embereknek túl olcsó az energia.” Aha. És ez kinek baj, tessék mondani? Merthogy az itt élő embereknek nem, az elég nyilvánvaló. A birodalomnak lehet, de ők meg tehetnek egy szívességet. A küldönceikkel egyetemben.

Mit követelnek még a birodalom bábjai? Ahogy Vonnegutnál olvastuk: az önbecsülésünk föladását. Például azt, hogy felejtsük el Paks 2-t, továbbá váljunk le az orosz energiahordozókról. Értsd: tegyük magunkat teljesen tönkre. Jöjjön csak az ezerforintos benzin, a négyszeres fűtésszámla. Nyilvánvaló, hogy a leválás gajra vágná a magyar gazdaságot. Aki ilyenre készül, az vagy komplett pszichopata, vagy szimpla áruló. Esetleg a kettő ötvözete.

Valamit valamiért. Kapcarongyként is lehet élni, de minek?