Függetlenség és önbecsülés

A földi mogyoróvajevők arra készülnek, hogy leigázzák egy másik bolygó – úgynevezett – sazzvajevőit – meséli Kurt Vonnegut amerikai író a Bajnokok reggelijében. Addigra a Föld-lakók (ők már csak ilyenek) nem csupán Nyugat-Virginiát és Délkelet-Ázsiát pusztították el, hanem minden mást is. Vagyis készen állnak új területek letarolására. Elektronikus kémkedéssel kiderítik, hogy a másik bolygó sazzvajevő lakói számosabbak, büszkébbek és életrevalóbbak annál, mint hogy csak úgy hagyják magukat leigázni. Ezért a földiek cselt eszelnek ki: beszivárognak a másik bolygón a sazzvajat hirdető reklámirodába, és meghamisítják a hirdetések statisztikáit. A diverzánsok olyan magas átlagértékeket állítanak be, hogy

a bolygón mindenki minden tekintetben alacsonyabb rendűnek kezdi érezni magát a nagy többségnél. Így, amikor a földi mogyoróvajevők seregei megindítják a nyílt támadást, a másik bolygó sazzvajevői „csak szórványos, tessék-lássék ellenállást tanúsítanak, mert annyira átlagon alulinak érzik magukat”. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, végül behódolnak.

Idáig a történet, ami egyben tanmese. (Fölteszem, Vonnegut mindehhez még hozzátenné: „És így tovább.”)

A kedves Olvasó talán joggal kérdezheti, mi ez az egész hablaty. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy bizonyos értelemben e fenti történet és annak tanulsága körül forog a magyar és oly sok más ország közélete. Itt húzódik a legfőbb törésvonal az egyes politikai pártok között. Tudniillik az önbecsülésnél. Van vagy nincs? Az önbecsülés adja a hitet ahhoz, hogy megálljunk a magunk lábán, és hogy tudatosítsuk magunkban: nem szorulunk korbácsos-mézesmadzagos idegenek gyámolítására, tanácsaira, pláne utasításaira, kioktatására. Legkevésbé pedig torz ideológiáikra, beteg társadalomképükre, elfuserált törvényeikre.

Az önbecsülés a legfőbb különbség egy hazafi meg egy birodalmi ember, egy patrióta és egy uniórajongó, egy szuverenista meg egy globalista között. Ha nem becsülöd, ami a tiéd, aligha szeretheted. Onnan pedig már csak egy lépés, hogy elkezdj ájuldozni a szebbnek, nagyobbnak vélt másétól.

Az önbecsülésfosztott emberek örök mottója: „A szomszéd kertje mindig zöldebb.” Vallásuk pedig a „mindensz…rizmus” (természetesen az LMBTQ mellett).

A másik oldal, a hódító felől tekintve: a leigázás sikeréhez és a tartós hódoltatáshoz elengedhetetlen, hogy a leendő provincia önbizalma, büszkesége minél alacsonyabb szinten mozogjon. Lehetőleg a bányászbéka ülepe táján. Nincs ebben semmi ördögtől való, ellenben logikus és észszerű. Így gyorsabb, olcsóbb és kisebb véráldozattal jár majd a hatalomátvétel.

Hogyan törhető meg a büszkeség? Például úgy, hogy átírod a kiszemelt áldozat történelmét. Meghamisítod. Csinálsz neki olyat, amelyre nehéz büszkének lenni. Amelytől folytonosan az ökleit rágja szégyenében. Gyerekkorától azt sulykolod neki az iskolában, hogy az ősei közönséges rablók voltak, kalandozók, fosztogatók, bőgatyás bunkók. Később klerikális, babonás félkegyelműek. Csupa vesztes csata a történelmük: Augsburg, Muhi, Mohács, Világos, Don-kanyar.

És közben persze elnyomtak és tömeggyilkoltak másokat. Mindezek alapján pedig jogos, igazságos és elkerülhetetlen végzet számukra, hogy betagozódjanak az éppen aktuális (Oszmán, Habsburg, náci, szovjet, brüsszelita) birodalom keretei közé, átvegyék annak nyelvét, szokásait, hitét, törvényeit, a magukéit pedig mint szégyellnivalót a történelem szemétdombjára hajítsák. Újabban mindezeken túl azt is mondogatják: aki a klubba akar tartozni, annak pofa be!

És így jutunk el székelykapus szép hazánkhoz. Tágabb értelemben a török hódoltság óta tart a kerékbe töretésünk, szűkebben véve kétszáz éve. A török legalább még nem akarta megmondani, honnan jöttünk – a német már igen. Utóbbiak a nyelvrokonság trójai falovába rejtve betolták a magyarok várába és elméjébe, hogy nemcsak a nyelvünk, hanem valójában a fajtánk is finnugor. Mit számít a néphagyomány, a mesekincs, a krónikák – higgyünk inkább a nyakunkra ültetett „tudósoknak”. Vegyük tudomásul, hogy távoli rokonai sem lehetünk a fél világot leigázó hunoknak, közünk nincs „Isten ostorához”, mert még kinyílik a csipánk, s többet gondolunk magunkról, mint ildomos lenne. Még a végén lázadozni kezdenénk a hátunkon épp fát vágó Habsburg-hódítók ellen. Törődjünk csak bele, hogy halászó, vadászgató finnugorok vagyunk. Gyarmati sors, cselédlét. Ennek különböző stációit járjuk azóta is.

Magyarország most éppen fölegyenesedett szakaszban van. Talpra álltunk, kihúztuk magunkat. Ami az aktuális birodalomnak nem tetszik. Úgy vélik, nem vagyunk „szolidárisak”. Mert követelőzésük dacára nem nyitjuk meg a határainkat a muszlim honfoglalók (agysebészek) előtt, illetve nem vesszük át tőlük mindazokat, akikre nekik nincs szükségük (migránskvóta). Továbbá nem térdelünk le a genderőrület előtt, nem küldünk fegyvert egy bukott-veszett latorállamnak, és nem engedjük be őket az Európai Unióba.

Túl nagy az önbecsülésünk, játsszuk itt a függetlent. S minthogy nem hajtjuk végre a ránk kiporciózott feladatokat, a napi bólogatáspenzumot, ez birodalmi olvasatban annyit tesz: rebelliskedünk. Már megint. (Fél évezrede.) A büntetés a nekünk járó pénzek lenyúlásának formájában érkezik. Illetve kormánypuccsokat szervezgetnek. Hol Fidesz-székházostrommal, hol „Zsolti bácsizós” rágalomhadjárat formájában. Lőni még nem lőnek az ügynökeik, mint a Majdanon, de viszkető tenyerű sameszaik már csőre töltött stukkerral járnak lakossági fórumokra.

Hogy a palotaforradalom elmaradt, az annak is köszönhető, hogy a magyarok nem hülyék. Aki egyszer fölemelte a fejét, jobban érzi magát, messzebbre lát, s nem szívesen hajtja le újra.

A magyar nyakas típus. Errefelé a többség sercint, mikor a birodalom helyi csinovnyikja azt javasolja: „Valóban, egy pici szuverenitásról le kell mondani.” Eszünk ágában sincs. Tudjuk, mert 2010 előtt megtapasztaltuk, mivel jár az. Megint turbóra kapcsolnák a multik pénzszivattyúit, újra külföldiek nyernék a közbeszerzéseinket, idegeneknek játszanák át a közművagyont, a stratégiai vállalatokat, ismét tíz százalék fölött lenne a munkanélküliség.

Megint jönnének a megszorítások, a Bokros- és Bajnai-csomagok, a többséget megsarcoló többkulcsos adó. Egy másik birodalmi segédcsinovnyik, valami Gerzsenyi nevű azt mondja: „Az a baj a rezsicsökkentéssel, hogy az embereknek túl olcsó az energia.” Aha. És ez kinek baj, tessék mondani? Merthogy az itt élő embereknek nem, az elég nyilvánvaló. A birodalomnak lehet, de ők meg tehetnek egy szívességet. A küldönceikkel egyetemben.

Mit követelnek még a birodalom bábjai? Ahogy Vonnegutnál olvastuk: az önbecsülésünk föladását. Például azt, hogy felejtsük el Paks 2-t, továbbá váljunk le az orosz energiahordozókról. Értsd: tegyük magunkat teljesen tönkre. Jöjjön csak az ezerforintos benzin, a négyszeres fűtésszámla. Nyilvánvaló, hogy a leválás gajra vágná a magyar gazdaságot. Aki ilyenre készül, az vagy komplett pszichopata, vagy szimpla áruló. Esetleg a kettő ötvözete.

Mondjon le az önbecsüléséről meg egy „pici szuverenitásról” az, aki ajánlgatja. Ja, hogy ő arról már lemondott? Igen, rémlik. Pár fős szektapártjával bekuckózott Manfred Weber hóna alá, onnan kacsingat. Cserébe megmaradt a mentelmi joga.

Valamit valamiért. Kapcarongyként is lehet élni, de minek?