A főtitkár hasztalan próbálta rávenni Pozsgayt, vonja vissza nyilatkozatát, az a fejét rázta. „Áthidaló megoldásként” két héttel később maga a pártvezetés is népfelkelésnek minősítette 1956-ot, azzal a szánalmas kiegészítéssel, hogy „a végén felerősödtek benne az ellenforradalmi tendenciák”. Jobb szimatú elvtársak ekkortájt kezdték el fölfedezni magukban a Nagy Imre-szimpatizánst. (A még jobb szimatúak pedig már a hétpecsétes pártiratok eltüntetésének lehetséges módozatait latolgatták.)
A szellem kibújt a palackból.
Másfél hónappal később, március 15-én a rendőrök, akik esztendővel korábban még megelőző intézkedésekkel biztosították az ünnep „nyugalmát” (értsd: begyűjtötték az ismert ellenzékieket), immár kokárdás egyenruhában irányították az ünnepi forgalmat.
(A kommunizmusnak mindig fejtörést okoztak a március tizenötödikék. Kádárnak abban igaza volt: aki 1848-ról beszél, az 1956-ra gondol. Bár ő is engedélyezte az ünnepet, vacogott tőle. Az ő „találmánya” volt a forradalmi ifjúsági napok, amely megkísérelte egybemosni a ’48-as forradalom ünnepét az 1919-es kommün és az 1945-ös szovjet megszállás kezdetével.)
Az ellenzéki szervezetek hívására 1989 márciusának idusán százezer ember követelt Budapest utcáin demokráciát. Még a Magyar Televízió székházát is elfoglalták, demonstrálva, hogy az intézmény az egész nemzeté és nem a kormányhatalomé. A megemlékezésre ötször annyian voltak kíváncsiak, mint a rendszer hivatalos gyűlésére. A transzparensek mindent elárultak: „Nagy Imre=Batthyány, Kádár=Haynau”.
