Az a rádiónyilatkozat (168 óra, 1989. január 28.), amely szerint 1956 őszén nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt Magyarországon, legföljebb egy újszülött számára jelentett újat azon a harminchét évvel ezelőtti napon. Elvégre azt mindenki tudta, hogy az évtizedeken át használt szólelemények – ellenforradalom, októberi sajnálatos események stb. – a hatalom szemérmetlen hazugságai. (Még maga Kádár János is „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte a forradalmat egy 1956. november elsején a Kossuth rádióban elhangzott szózatában – a kazettát aztán gyorsan el is rejtették az elvtársak.)

Nem Pozsgay Imre államminiszter, PB-tag érdemeit akarom én kisebbíteni, dehogy! (Pozsgay „revizionistának” számított a pártban, már 1982-ben parkolópályára – a Haza­fias Népfront élére – tette az MSZMP-vezetés, ennek dacára személyes részvételével „legalizálta” 1987-ben a lakiteleki sátorbontókat.) 

A rendszer arca, Kádár János is élt még – igaz, pártelnökké „lefokozva”, leépülten üldögélt rózsadombi villájában.

A Pozsgay-nyilatkozat felgyorsította a történelmet. A rendszer alapja kérdőjeleződött meg. Hiszen ha nem ellenforradalom volt 1956-ban, akkor miért kellett az idegen beavatkozás? Hiszen akkor az erőszak, a megtorlás nem a nép, csupán a hatalomból elzavart, majd ismét az ország nyakába ültetett klikk érdekében történt.
Álljon meg a menet! Hogyan van ez?

 a gazdaság romokban hevert, ráadásul a sajtó már nem számított a párt monopóliumának. „Amint a hivatali szobájába léptem – emlékezett vissza később Pozsgay –, egy paksaméta papírt vágott az orrom elé, és azt mondta: nézd meg, mit főztél, mit kotyvasztottál! Özönlenek a megyékből a telexek, tiltakoznak az akciód ellen, ez a közvélemény. Erre azt válaszoltam, te nagyon tévedsz, ez nem a közvélemény, ez a telextulajdonosok közvéleménye, a megyei pártbizottságok hangulatjelentése, és ők nyilván a dühüket továbbították.”