A főtitkár hasztalan próbálta rávenni Pozsgayt, vonja vissza nyilatkozatát, az a fejét rázta. „Áthidaló megoldásként” két héttel később maga a pártvezetés is népfelkelésnek minősítette 1956-ot, azzal a szánalmas kiegészítéssel, hogy „a végén felerősödtek benne az ellenforradalmi tendenciák”. Jobb szimatú elvtársak ekkortájt kezdték el fölfedezni magukban a Nagy Imre-szimpatizánst. (A még jobb szimatúak pedig már a hétpecsétes pártiratok eltüntetésének lehetséges módozatait latolgatták.)
A szellem kibújt a palackból.
Másfél hónappal később, március 15-én a rendőrök, akik esztendővel korábban még megelőző intézkedésekkel biztosították az ünnep „nyugalmát” (értsd: begyűjtötték az ismert ellenzékieket), immár kokárdás egyenruhában irányították az ünnepi forgalmat.
(A kommunizmusnak mindig fejtörést okoztak a március tizenötödikék. Kádárnak abban igaza volt: aki 1848-ról beszél, az 1956-ra gondol. Bár ő is engedélyezte az ünnepet, vacogott tőle. Az ő „találmánya” volt a forradalmi ifjúsági napok, amely megkísérelte egybemosni a ’48-as forradalom ünnepét az 1919-es kommün és az 1945-ös szovjet megszállás kezdetével.)
Az ellenzéki szervezetek hívására 1989 márciusának idusán százezer ember követelt Budapest utcáin demokráciát. Még a Magyar Televízió székházát is elfoglalták, demonstrálva, hogy az intézmény az egész nemzeté és nem a kormányhatalomé. A megemlékezésre ötször annyian voltak kíváncsiak, mint a rendszer hivatalos gyűlésére. A transzparensek mindent elárultak: „Nagy Imre=Batthyány, Kádár=Haynau”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!