A mérkőzés most kezdődik

Október 14-én új időszak kezdődött a magyar politikában, és ha a jobboldal 2022-ben újra magabiztosan nyerni akar, ehhez az új korszakhoz alkalmazkodnia kell.

Budapest, 2019. október 13. Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke (elöl k) beszédet mond a párt eredményváró rendezvényén az önkormányzati választáson a Bálna Budapest központban 2019. október 13-án. Mögötte Kósa Lajos, a Fidesz önkormányzati választásokért felelõs kampányfõnöke, a párt alelnöke, Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelõs államtitkár, a párt alelnöke, Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelõs miniszterelnök-helyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) elnöke, Kövér László, az Országgyûlés elnöke, Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezetõ miniszter, Németh Szilárd alelnök, Tarlós István, a Fidesz-KDNP fõpolgármester-jelöltje, leköszönõ fõpolgármester és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter (b-j). MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Játszhatnánk a szavakkal: a jobboldal úgy nyert, hogy veszített. Vagy éppen fordítva: úgy veszített, hogy nyert. Ezzel azonban a lényegről nem mondanánk semmit. Arról, hogy október 14-én új időszak kezdődött a magyar politikában. Hogy új korszak lesz-e, azt még nem tudjuk, de legkésőbb 2022-re kiderül.

Foglaljuk össze, mi az, amit biztosan tudunk.

A Fidesz továbbra is élvezi a magyar választók legalább felének bizalmát. Ha összeadjuk a párttámogatásként értelmezhető vasárnapi voksokat (megyei és városi listák, egyértelműen pártokhoz köthető polgármesterek), és ezt lefordítjuk országgyűlési választási szavazatokra, kiderül, hogy a Fidesz–KDNP-szövetség ezúttal is stabil parlamenti többséget szerzett volna, a százkilencvenkilencből százhúsz mandátumot. Az alapvető erőviszonyok tehát vasárnap nem változtak.

Ugyanakkor világosan látszik, hogy az ország politikai értelemben olyan mértékben kettészakadt, amilyenre még nemigen akadt példa. Budapesten néhány jelentős kivételtől eltekintve az egyesült ellenzék tarolt, vidékenˇ – néhány jelentős kivételtől eltekintve – a Fidesz. E jelenség mögött évszázados történelmi meghatározottságok éppúgy meghúzódnak, mint aktuálpolitikai események. A jövőre nézve döntő jelentősége lesz annak, hogy melyik politikai közösség fejti meg hamarabb ennek a rendkívül összetett összefüggésekből előállott eredménynek a valódi okait. A budapesti ellenzék számára nagy a csábítás, hogy a sikerüket a saját kiválóságuknak tulajdonítsák, a jobboldal számára pedig annak, hogy külső erőket hibáztassanak, de mindkettő önbecsapás. Márpedig aki önáltatással próbálkozik, elveszíti a jövőt.

Az elemzés folyamata természetesen már elkezdődik. Itt van például a Magyarországon élő közel százezer külföldi uniós állampolgár, akiknek az uniós jog szerint az önkormányzati választásokon szavazati joguk van. Egyelőre még a becslés szintjén sem tudjuk, közülük hányan szavaztak, azt sem, hogy kire, de okkal feltételezhetjük, hogy lévén a legtöbben fiatal értelmiségiek, akik elsősorban a hazájuk balra húzó sajtójából tájékozódnak, a legtöbbjük balra szavazott. Ha számításba vesszük, hogy például a budapesti I. kerületben az ellenzék jelöltje 121 szavazattal nyert, föltehetjük, hogy itt a külföldiek szavazatai is döntők lehettek. Mármost a külföldiek szavazati joga – ami természetesen kölcsönös, a külföldön élő magyarok is szavazhatnak a lakóhelyükön – faktum, meg nem változtatható adottság. Erre tehát a jövőben figyelemmel kell lenni, egyetlen párt sem hagyhatja ki a számításból.

„Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” Arany János a mai botránypolitikáról is írhatta volna e sorokat. Az elmúlt hetekben három polgármester keveredett durva botrányba, vasárnap mind a hármat újraválasztották. De ettől még nem mondhatjuk, hogy ez a kő senkit sem talált meg. Azt feltételezzük, hogy igenis volt közvetett hatása, de hogy kire és mi, ma még nem tudjuk. Újabb feladat a pártstratégák számára ennek az értelmezése. Ami persze nem azt jelenti, hogy a gusztustalan botránypolitizálást folytatni kellene, de felkészülni rá ma már elengedhetetlen.

Nem tudjuk azt sem, hogy az erkölcsös, becsületes, példamutató életvitel mennyire befolyásoló tényező a választók szemében. Szeretnénk hinni, hogy az, de az eredmények nem erről győznek meg. Egyelőre azt látjuk, hogy az mutogat szálkát a másik szemében, aki a sajátjában a gerendát is letagadja. Egy idős, elkötelezetten jobboldali, tekintélyes egyházi személy a választási eredmények láttán ezt mondta: önző emberekkel nem lehet nyerni, csak szolgálatra kész, önzetlen emberekkel. Vajon a választók valóban így gondolják? Az eredmények ezt igazolják?

A kérdések tehát sorakoznak. A Fidesz–KDNP-szövetségnek azonban könnyebb a dolga, mint az ellenfelének, hiszen jól szervezett, magabiztos, szilárd elvi alapokon álló erő, amely a választók legalább felének bizalmát ma is élvezi. Az igazán nagy kérdést a sors az ellenzéknek adta fel: képes-e ez a heterogén társaság párttá egyesülni?

Arról ugyanis nincs szó, hogy a magyar politika kétosztatúvá vált volna. Lehet, hogy egyszer majd így lesz, de ma még nem az. Az ellenzéki térfélen továbbra is sok párt verseng egymással, és nem látszik olyan eszmei alap, amelyre építkezve ezek egységesülhetnének. Az föltételezhető, hogy a Jobbikot – pontosabban azt, ami maradt belőle – néhány, a baloldalba belesimulni hajlandó politikust átemelve kilökik majd maguk közül, mert ekkora béka még egyszer nem megy le a baloldali torkokon. Ettől azonban még nem lesznek egy párttá.

A jobbiktalanítás után marad majd egy nagyjából balliberális társaság, de súlyos ellentétek azért maradnak így is bőven. Az új főpolgármester egy nem létező párt elnöke, aki valószínűleg törekedni fog rá, hogy a pártja létező legyen. Az ő személye amúgy is ellentétek forrása lehet. Saját magára nyilván mint a legmagasabb tisztségre jutott ellenzékire tekint, aki jogot formálhat a leendő pártszövetség vezetésére.

Ezzel azonban nem lesz egyedül. A Momentum elnöke már világgá kiáltotta, hogy Budapesten ők a legnagyobb ellenzéki párt – ez pedig aligha az egybeolvadás szándékának gesztusa. A Momentum emberei azok, akiket Ortega y Gasset spanyol filozófus a XX. század harmincas éveiben bölcs előrelátással a szabadság elkényeztetett gyermekeinek nevezett. Ők azok, akik beleszülettek a polgári jólétbe, akiket felnőttkorukra a szüleik elláttak a jómódhoz szükséges pénzbeli, tudásbeli és kapcsolati tőkével, akiknek soha nem kellett megküzdeniük a létük puszta fenntartásáért, és akik meg vannak győződve róla, hogy az ő dolguk és joguk a többiek vezetése. Ők aligha engedik ki a kezükből az elsőséget.

Holott arra már jó ideje megvan a jelentkező. A DK elnöke egyszer már volt első ember, és amíg él, nem tesz le róla, hogy még egyszer megszerezze a kormányzás jogát. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy először az ellenzék vezére, így a hivatalban lévő miniszterelnök kihívója legyen. Azt azonban a baloldalon is sokan tudják, hogy vele soha nem lehet választást nyerni Magyarországon. Itt még komoly küzdelmek várhatók.

A szocialisták régi nagyságuk emlékeit őrizve minden bizonnyal ellenállnak majd a DK felől jövő beolvasztási törekvéseknek. Ők már voltak kormányon, semmi okát nem látják annak, hogy egykor miért ne térhetnének vissza.

Ha az ellenzéki összefogás az önkormányzati választásokon áttörést nem is eredményezett, de elsősorban Budapesten kétségkívül hozott nekik eredményeket. Ezt azonban egy az egyben országgyűlési választási eredményekre átfordítani nem lehet, ahhoz egymástól túlságosan távol eső világnézeteket és túlontúl sok egyéni ambíciót kellene összehangolni. Az a valószínűbb, hogy az ellenzéki térfélen a következő két évben tovább tart majd a színfalak mögötti lökdösődés, a pozíciófoglalás a következő verseny rajtkockáiért, a következő országgyűlési választások jelöltségeiért.

Mindezt bonyolítja, hogy addig, elsősorban a fővárosban, sikeres városvezetést kellene felmutatni. Ami korántsem magától értetődő dolog. Az új főpolgármester a kampányában egy sor teljesíthetetlen ígéretet tett (elég csupán a 14 éven aluliak ingyenes utazására gondolni), ha mégis teljesíti, csődbe viszi a várost, ha nem, hitelteleníti saját magát. Az máris látszik, hogy a demagó­giára erős hajlamot mutat: első intézkedéseként az antikorrupciós csomag elfogadását, a klímavészhelyzet kihirdetését és a „rabszolgatörvény” fővárosi betiltását hirdette meg, holott mindháromról nyilvánvaló, hogy politikai blöff. Komolyan fenyeget tehát a következő két évben a politikai látványpékség gyakorlata, a kudarcokért a kormányt hibáztatva, hogy nem ad elég pénzt.

Egy szó, mint száz: ez a mérkőzés nem dőlt el, ellenkezőleg, még csak most kezdődik. A jobboldal azonban egy dolgot biztosan nem engedhet meg magának: hogy változtatás nélkül folytatja, amit eddig csinált. Mint fentebb írtuk, október 14-én új időszak kezdődött a magyar politikában, és ha a jobboldal 2022-ben újra magabiztosan nyerni akar, ehhez az új korszakhoz alkalmazkodnia kell. Mindenekelőtt meg kell találnia a módját, hogy visszanyerje Budapest rokonszenvét. Antall József mondta kormányzása kezdetén, hogy aki Budapestet nem nyeri meg, az országot sem nyeri meg. Rövid távon ez biztosan nem igaz, arra a vasárnapi eredmények jó példával szolgálhatnak. De hosszú távon mégis igaz lehet. A sors a jobboldalnak is leckét adott fel, és legkésőbb 2022-ben kiderül, hogy sikerült-e megtanulni.

A szerző újságíró

Az önkormányzati választásról szóló híreinket IDE kattintva tekinthetik meg.