Közép-Európa beavatási szertartása

Orbán és Morawiecki győzelme visszaszorította a globalista „értékrend” szellemét a palackba.

Budapest, 2020. november 26. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor magyar (j) és Mateusz Morawiecki lengyel kormányfõ sajtótájékoztatót tart a Karmelita kolostorban 2020. november 26-án. Tárgyalásuk napirendjén az EU költségvetésének ügye szerepelt, ami ellen Magyarország és Lengyelország is vétót emelt amiatt, hogy az uniós pénzek felhasználását Brüsszel politikai feltételekhez akarja kötni. MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Több nappal eltávolodva az eseményektől, mármint az uniós csúcstól, letisztítva a letisztítandókat, azt mondhatjuk: az unió történetének fontos pillanata volt 2020. december 10-e, mely napon a magyar és a lengyel kormány kiemelkedő sikert ért el. Ha valaki mondjuk húsz év múlva újra megírja az Euró­pai Unió viszontagságos történetét, akkor meggyőződésem, hogy erről a napról kiemeltként, történelmi fordulópontként kell majd megemlékeznie.

De az alapkérdés mégis az: miben érhető tetten Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki győzelme? Miért siker ez, nem pedig kudarc, ahogyan a valóságtól végképp elrugaszkodott hazai balliberálisok egy része kiabálta?

Három alapvető ok miatt beszélhetünk győzelemről és sikerről. Először is: a közvetlen tét az volt, hogy a globalista liberális uniós fősodornak sikerül-e a jogállamisági követelményeket olyan mértékig felvizezni, illetve feltölteni oda nem illő tartalmakkal, hogy végül ezeknek a segítségével meg tudják büntetni a „rebellis” Magyarországot és Lengyelországot – jogilag is, de főleg pénzügyileg. Miként a december 12-i Győztünk, de a harc folytatódik című cikkemben bővebben is kifejtettem, a jogállamiság az önkény elleni jogi kereteket, a jog uralmát van hivatva garantálni, s nem arra való, hogy ennek ürügyén egyoldalú politikai, ideológiai és értékelvárásokat fogalmazzanak meg bármelyik oldalról is. A demokratikus működés jogállami garanciái és az ideológiai elvárások, értékrendi követelmények elválasztandók egymástól: az önkénnyel szembeni jogállami garanciák valóban elvárhatók egy demokratikus közösségben a tagoktól, míg annak a kérdése, hogy mely tagállam milyen értékek mentén rendezi be az életét a jogállami keretek között, a tagállamok szuverén döntése.

Márpedig Orbán és Morawiecki éppen azt érték el a záradékban foglaltakkal, hogy a jogállamiságnak és a liberális, globalista értékrendnek semmi köze egymáshoz. A jogállamiság címszava alatt nem lehet a tagállamoktól megkövetelni a migráció emberi jogként való elfogadását, a migránsok befogadását és integrálását, lakáshoz, állampolgársághoz juttatását stb., valamint nem lehet megkövetelni a genderelmélet talaján álló joggyakorlatot, az azonos neműek házasságának engedélyezését, gyermekek örökbe fogadását – ugyanis mindezek egy szuverén állam belügyei. Idáig nem terjed az unió hatóköre, sem a jogállamiságba szuszakolva, sem a jelenleg érvényes lisszaboni alapszerződések szerint.

De itt nem csak a migrációról és a családpolitikáról van szó. Az uniós fősodor, ha most engedtünk volna nekik, a következő időszakban újabb és újabb liberális, globalista-kozmopolita követelménnyel állt volna elő mint kvázi jogállami követelményekkel. Például egy idő után a muszlim vallás intézményesítésével kapcsolatban lennének „ötleteik”, utána a nemzetállami határok légiesítésével, a keresztény jelképek háttérbe szorításával, a genderelméletek kötelező tantervbe való vételével, s végül, de nem utolsósorban semleges vécék felállításának kötelezővé tételével – és még sorolhatnék néhány liberális „ötletet”. Nem beszélve arról, hogy a megállapodás azt is kimondja, tagállamokat jogállami szempontból csak konkrét és tételes érvelés, tények alapján lehet kritizálni, büntetni, s kizárja, hogy általános, rendszerszinten jelentkező problémákra való hivatkozással indítsanak a tagállamokkal szemben eljárást. Ez nagy eredmény, mert a színtiszta politikai támadások lehetőségét is kizárja.

Vagyis, ez a záradék, amely visszaszorítja – legalábbis itt és most – a globalista „értékrend” szellemét a palackba, túlmutat önmagán. Megvédi a jogállamiság hagyományos értelmezését, s ezáltal nem engedi meg, hogy a fősodor, Brüsszel erőszakkal, fenyegetéssel és büntetéssel kényszerítsen ránk egy értékrendet és világképet, amelyből mi, lengyelek és magyarok, valamint a cseh köztársasági elnök, a szlovák szociáldemokraták (élükön Fico volt miniszterelnökkel) és még sokan mások, köszönjük szépen, nem kérünk. Ez nagy siker, bármit állít többek között Balázs Péter, Donáth Anna, Dobrev Klára és a többiek.

Másodszor: nagy tétje volt annak is, hogy meg tudjuk-e védeni tagállami egyenjogúságunkat, s ezen keresztül a „nemzetek Európája” modelljét a föderalista, birodalmi koncepcióval szemben. Ugyanis a konkrét jogállamisági viták mögött ez volt az igazi tétje ennek az uniós csúcsnak. A balliberális fősodor, karöltve az Európai Bizottsággal és az Európai Parlamenttel, arra törekedett, hogy többségi döntéssel vezesse be a jogállamiság kiterjesztett, liberális értékdiktatúrára épülő követelményrendszerét, átlépve ezzel az alapszerződéseken. Ennek megakadályozására létezik a tagállami vétó, ez biztosítja, hogy egyetlen tagállamra se kényszeríthesse rá az akaratát a mindenkori többség. A magyar és a lengyel kormány itt és most élt a vétó lehetőségével, s ezzel nemcsak a liberális gőzhengert állították meg, hanem akadályt gördítettek az Európai Egyesült Államok létrehozása elé.

Itt jegyzem meg: az unió hetvenéves történetét a kezdetektől fogva átjárja, meghatározza a föderalizmus és a nemzeti szuverenitás közötti küzdelem; sajnos nem állja meg a helyét az a nemzeti oldalon elterjedt közkeletű vélekedés, hogy az úgynevezett „alapító atyák” kezdetektől a szuverén nemzetek unió­jában gondolkodtak volna. (Minderről hosszabban írok az Alapjogokért Központ által 2019-ben kiadott, Európa & Unió című kötetemben.) Sokkal inkább abban volt a különbség közöttük, hogy olyan globalisták, mint Jean Monnet, Altiero Spinelli, Max Kohnstamm, Paul-Henri Spaak, Walter Hallstein stb. már az elején, a Szén- és Acélközösség megalakításával (1951) rögtön egy föderális szövetségi államban gondolkodtak, míg mások, főként a tagországok vezetői, mint Schuman, Adenauer, De Gasperi lassabb, fokozatosabb európai integrációt képzeltek el. Az ötvenes évek második felétől azonban tény, hogy a nemzetállami vezetők a kormányközi (vagyis szuverenista) vonalra tértek át Jean Monnet-ékkel szemben, s innentől kialakult a mai napig tartó törésvonal a föderalisták és a szuverenisták között, amelynek egyik fontos kérdése a vétójog fenntartása mint a nemzeti egyenjogúság és szuverenitás védőbástyája.

Ebben a folyamatos és hullámzó küzdelemben 1965 kulcsfontosságú év volt, s az akkori konfliktus a szuverenista, nacionalista ­Charles De Gaulle és a szuperföderalista, az Európai Bizottságot akkor vezető Walter Hallstein között sok tekintetben hasonlít a mostani kötélhúzásra és annak végeredményére. Hallstein nem fogadta el, hogy nem a bizottság, hanem a kormányközi Miniszterek Tanácsa „az úr a háznál”, ezért a közösségi költségvetési tervezetében a bizottságot és a közgyűlést helyezte volna előtérbe. De Gaulle átlátta, hogy a francia (és tagállami) szuverenitás elleni törekvésről van szó, ezért 1965 nyarától a francia miniszterek nem vettek részt a Miniszterek Tanácsának ülésein (ez volt „az üres székek politikája”). A vitákban az egyik fő kérdés volt a minősített többségi döntés, amelynek kibővítését annak idején a római szerződés tervbe vette, és Hallstein ezt érvényre kívánta juttatni. De ­Gaulle nem engedett ebben sem, tudván, hogy a többségi döntések kibővítése a tagállamok szuverenitását veszélyezteti, és a föderalizmus irányába viszi el a közösséget.

De Gaulle és Hallstein, illetve a föderalizmus kiterjesztésének támogatói és a nemzeti szuverenitást védelmező tábor közötti konfliktus 1966 elején kompromisszummal zárult (ezt nevezték el „luxemburgi kompromisszumnak”), de úgy, hogy a kormányköziség elve nem sérült. A tagállamok megfogalmazták az „egyezség az egyet nem értésben” elvét, vagyis a többségi döntést is bármelyik tagállam megvétózhatja, ha úgy érzi, hogy sérülnek a nemzeti érdekei. Ez nyilvánvaló kudarc volt Hallstein számára, amelynek konzekvenciáit levonva 1967-ben távozott a bizottság éléről. Utódja Jean Rey lett, aki már alávetette magát a kormányköziség elvének.

Ugye nincs új a nap alatt? És ehhez csak annyit: Angela Merkel is kompromisszumokra kényszerült 2020 decemberében, akárcsak 1966-ban Walter Hallstein. És azt is tudjuk: Merkel 2021-ben távozik. Eddig tehát rendben lennénk… (Persze a történelem „pörgött” tovább: 1985-ben a bizottság élére az a Jacques Delors került, aki nagy erőkkel újrakezdte a támadást a nemzeti szuverenitás ellen, a föderalizmus irányában.)

Végül harmadszor: megítélésem szerint mindezen túl azért is történelmi dátum 2020. december 10-e, mert Orbán és Morawiecki sikerével a közép-európai tagállamok az ­unión belül kivívták maguknak az egyenrangú státust. Közép-Európa most szabadult meg az új tagállamok „lesajnált bélyegétől”, s innnentől kezdve nem lehet olyan nagy horderejű kérdés, amelyben a központi tagállamok ne kalkulálnák be előre a visegrádi országok véleményét, ne ülnének le velük tárgyalni, ne kényszerülnének kompromisszumokra, ha a közép-európaiak következetesen fellépnek érdekeik védelmében. (Egy kicsit jobban is, mint most, gondolva itt a Fico szerint „áruló” szlovák kormányra és a cseh – mondjuk így finoman – habozásra.) A tanulóból most lett kolléga, úgy, hogy a „beavatási szertartást” mi kényszerítettük ki belőlük.

Egyszóval ne sajnáljuk a dicsérő szavakat mai hőseinktől. Álljunk fel, és kiáltsuk együtt: háromszoros vivát a győzőnek, Orbán Viktornak! Vivát, vivát, vivát!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója