Világhírünk a világban

És persze „Puszkász”, ezzel hízelegnek nekünk, magyaroknak, büszkélkednek egyszerre kiejtésükkel és tárgyi tudásukkal a helyiek szinte mindenhol külföldön.

Budapest, 2018. június 29. Puskás Ferenc portréja az épülõ Puskás Ferenc Stadion látogatóközpontjának falán az átadás napján, 2018. június 29-én. A látogatóközpont a Papp László Budapest Sportaréna melletti épületben, közel 500 négyzetméteres alapterületen, a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum felsõ szintjén várja látogatóit keddtõl vasárnapig 10 és 17 óra között. MTI Fotó: Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

Hírünket a világban ma már automatizált gépsorokon gyártják. A gyártulajdonosok többségében a nyugati liberális gazdasági és intellektuális elit tagjai, kiváló politikai kapcsolatrendszerekkel. Gyártási receptjük pofonegyszerű, a sablonok szelleminek nem nevezhető boszorkánykonyhákban készülnek. Az alkotóelemek: elfogultság 24 százalék, politikai korrektség 23 százalék, ideológiai vakhit 23 százalék, elvtelen buzgalom 22 százalék, plusz tartósítószerek, ízfokozók, színezékek. A médiaipari szakmunkások meg szépen kikeverik a lejáratókampányt.

Nincsen ebben egyébként semmi újdonság. A középkorban az udvari bolondoknak olykor hasonló szolgálatokat is el kellett látniuk. A hadjáratok folyamán, a harcok szüneté­ben elvegyültek a katonák közt, és az ellenfél kigúnyolásával szórakoztatták őket, mindenféle trágár verseket költöttek és gyalázkodó dalokat énekeltek a szemben álló félről. (Birtokadományokért cserébe.)

Ismert az előregyártás is, ilyenkor a Magyarországon nagy valószínűséggel bekövetkező – a nyugati civilizáció számára nyilvánvalóan fenyegető, veszélyes és ezért megállítandó – folyamatokról jó előre megjelennek médiaelemzések, majd az önigazoló beszámolók. A sematizáló médiamunkások gondolkodás nélkül nyomják meg a copy-paste gombot, mindez számukra a napi nyolcórás rutin része. Nekünk azonban, akikről a torzképek, a nevetség tárgyát képező mémek és csúfondáros, lekicsinylő posztok készülnek, néhány alapkérdést fel kell tennünk magunknak. Ballai Attila vitaindítója erre is lehetőséget ad, ezzel kívánok élni ebben az írásban.

Képesek vagyunk-e tehát meghatározni vagy befolyásolni a világban rólunk alkotott képet? A kérdés megválaszolásához lássuk be, hogy az utóbbi bő hét évtizedben – és ez a rádió, a tévé, a tömegmédia, az internet és a globalizált közösségi oldalak időszaka – talán ha négyszer kerültünk a címoldalra. Először 1956-ban, majd 1989-ben és legutóbb 2015-ben. A negyedik magyar ügy egy személyben Puskás Öcsi volt. Bárhol a világon az átlagember értesülhetett az ’56-os menekültekről, a közép-európai történelmi határnyitásról vagy éppen az új ideiglenes déli határzárról. És persze „Puszkász”, ezzel hízelegnek nekünk, magyaroknak, büszkélkednek egyszerre kiejtésükkel és tárgyi tudásukkal a helyiek szinte mindenhol külföldön. Vegyük sorra ezt a négy esetet.

Nyilván ezek az események érték el az ingerküszöböt, ami törvényszerű jelenség, már tudniillik a globális narratívát uraló fősodratú média szemszögéből. A hidegháború Európájában nyilvánvalóan kövér szalagcím volt a vasfüggöny szerencsésebb oldalán, hogy egy elnyomott nemzet a határ mögött felkelt a szabadságáért. A kettészakított kontinensen ugyanúgy vezető hír lett, hogy Magyarországnak volt bátorsága a kommunista diktatúrák lebontásában történelmi lépést tenni az osztrák határ megnyitásával. A bevándorlás megítélése kapcsán megosztott Európai Unióban is hasonló módon lett „bréking nyúz” a Magyarországot, az unió déli határát megtámadó milliós emberáradat megfékezése, így évek óta napirenden van a magyarok kiállása menekültügyben (és persze a szuverén politika). Ezek a hírek valahogy mind a határokhoz kötődnek. S végül a negyedik ügy, Puskás Ferenc. De voltaképpen ő is ennek a határjelképnek, a határokat nem ismerő tehetségének köszönheti az elismerést világszerte. Határtalanul jól focizott, akár a Honvédban, akár a Real Madridban.

Tán meglepő, az első kérdésre mégis az a válasz, hogy igen, képesek vagyunk meghatározni a híreket, ha befolyásolni kevésbé is. Tömören szólva: bátran kell cselekedni, nagy dolgokat kell véghezvinni és világszinten futballozni.

Kérdés az is, hogy vajon van-e momentán olyan médiamotorunk – anyagi erő, kibocsátás, példányszám, közönségelérés stb. –, amely képes a világ közvéleményéhez a magyar üzeneteket eljuttatni. Ilyen motorunk ma tudvalévőleg nincs, de érezhetően eljött a beindításának az ideje. Lehetséges Közép-Európa – benne a V4-ek együttműködésének – szintjén, egy a nyugati nagy mogulok tévéivel és weboldalaival versenyt futó, angol és egyben többnyelvű regionális média jelenléte.

A szkeptikusok és a kishitűek a fenti lehetőségre azt szokták mondani: na jó, de kinek van erre pénze? Amit azzal lehet megfontolásra visszapasszolni, hogy ha találnak benne a szereplők közös érdeket, keresni fognak hozzá forrást is. A budapesti üzeneteket a XX. század elején még valóban Bécs, majd Berlin torzította, és a magyarellenességbe később Pozsony, Bukarest és Belgrád is beszállt, ám a XXI. században a B betűs szomszédok már jobbnak látják a természetes közép-európai szövetséget építgetni velünk együtt. Most Brüsszelből kapjuk a torzítást és a zavarást mindannyian a térségben. A véleményformáló mag-Európa csaknem teljes egésze egyszerűen figyelmen kívül hagyja a véleményünket, s ha még csak azt teszi, nem is olyan rossz, mint amikor a tényeket veszi semmibe.

Jöhet a következő feladvány: érdemes-e ezt a nemtelen harcot megvívni? Hiszen erőfölényben lévő, a szabályokat önkényesen értelmező, kettős mércét alkalmazó felek ellen a bukmékerek nem sok esélyt adnak.

Ebben az esetben összetettebb a válasz. Biztos, hogy nem érdemes – és nem is szabad – elvtelen küzdelmet folytatni. De a harcmezőt át lehet helyezni egyenlő feltételeket kínáló terepre. A gazdasági teljesítmény, a külkereskedelmi mérleg, az exportkibocsátás, a politikai házi feladat elvégzése mind előrébb valók, mint a szövegelés. Ha viszont már elvégeztük a munkát és meg is jöttek az eredmények, azokat el kell mondani mindenhol, mindenkinek. És ne fogjon senki könnyelműen a klaviatúra püföléséhez vagy a poszt/bejegyzés megosztásához, mert „ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, nincs rád szüksége a világnak”.

Tehát semmiképp se mondjunk mást, mint amit tettünk. Ám hogy mit és miért csinálunk, azt pontosan magyarázzuk el. Az őszinteségnek ugyanis összetéveszthetetlen illata van. A tiszta fej és tekintet a legerősebb kommunikációs segéderő. Tárjuk fel a szándékainkat a szükséges mértékig, meséljük el a történelmünket. A PR-kampányokat hagyjuk meg a válságkommunikációt folytatóknak. Másban hiszünk, mint a mai poszthumanista elitek, de még a nálunk gyökeresen máshogy gondolkodók is képesek lesznek követni a logikánkat. Ne becsüljük le az ellenfelet, okos emberek ők. De maradjunk következetesen az értékeink talaján. Az igazat mondjuk, ne csak a valódit.

Marad nekünk így is sok mondanivalónak. Marad a valóság tisztelete is. A magunk becsülete. (A pátosztól nem viszketegeknek: a haza becsülete.) Marad nekünk a magyar érdekeket pártolni, nemzeti kérdéseket előtérbe helyezni. Eközben másokat emberszámba venni, hibáikkal együtt is. Más országok választott útját érdeklődéssel szemlélni. Vélelmezett sérelmeket szóvá tenni. Közös megoldásokat javasolni. Részt venni vagy kimaradni. Szövetségeket kötni. Aláírni vagy megtagadni. A magyar embereket képviselni minden kontinensen. Egy világnemzetről képet alkotni. Hírünket vinni a világba.

Korántsem elvont dolgokról van szó, mondok erre egyetlen példát. A politikailag korrektté kiképzett nyugati emberek nagy többsége úgy látja Magyarország elmúlt harminc évét, hogy ugyan elindultunk a jó úton, az ő kegyes segédletükkel demokratizálódtunk, csatlakoztunk a fejlett Nyugathoz, de a válság után populista fordulatot vettünk, és most szét akarjuk robbantani a közösséget – és ez még a legfinomabb fogalmazvány. Magyarországon viszont kétharmad úgy látja ezt a folyamatot, hogy amikor beköltöztünk az Európa-házba, aláírtunk egy ötvenezer oldalas társasházi szerződést, majd a közös képviselő a régi lakókkal szövetkezve jogtalanul felemelte a lakbért, s azzal vádol, hogy megszegjük a csendrendeletet, nem takarítjuk a lépcsőházat és nem engedjük be a fürdőszobába a hajléktalanokat. A magyarok nagy többségének ilyen a megélt, valóságos tapasztalata, ezt kell elmesélni.

Egyszerű ez, semmi ördöngösség nincs benne. Nem főztünk olyan tinktúrát, mint a globális liberális médiahálózat. Nincsen csodafegyverünk. Minden magyar embernek van egy története, a saját kultúráját képviseli. Ha kétségeink lennének, könnyű segítséget hívni. Kultúránk fellelhető a hagyományainkban, érdekeink a történelmünkben, értékeink a hitvallásunkban. Mindennek a képviseletét soha, semmilyen körülmények között nem hagyhatjuk másokra. Se Bostonban, sem Budapesten, sem Brüsszelben. Nincs B terv.

A szerző diplomata, Európa-szakértő

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30. és Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.