A római szerződés, azaz a mai Európai Unió ősének megalkotása óta igen sokszor leírták különböző politikusok, hogy ez a világ leghatékonyabb békeprojektje, és az évszázados viszálykodást felváltotta a pragmatizmus, az évszázados ellenségek szövetségre léptek a közös jó érdekében. Németek, angolok, franciák, spanyolok, olaszok borultak egymás kebelére s lettek testvérek a közös hazában, az Európai Unióban.
Mi pedig ezt elhittük, mert később csatlakoztunk a nagy és gazdag partnerországokhoz, és különben is, ott mesés gazdagság volt hozzánk képest, tükörsima autópályák s becsületesnek kinéző, szemüveges hivatalnokok. Az az illúzió, amelyet az egész világ megvett, még maguk a „régi” országok is így tekintettek magukra.
A stabil, gránitkeménynek tűnő Európai Unió addig volt ilyen mozdíthatatlan monolit, amíg a bajok el nem kezdődtek. Egyes vélemények szerint a nagy közösséget az osztja meg, hogy a nacionalista-populista pártok előretörtek, csak úgy, a rejtekhelyükről, és hazugságaikkal elcsábítják a szavazókat az egyébként rendkívül tisztességes és a kormányzásra teremtett pártok mellől, eközben naponta gyalázzák a brexitet megszavazó briteket.
A spanyol járőrhajó felszólítja a brit kereskedelmi hajókat a távozásra, a franciák visszahívják római nagykövetüket, mert az olaszok szerintük folyamatosan gyalázzák és befeketítik őket. Szép lassan felmerülnek a régi ügyek, a spanyol armada a tenger alatt, meg az, hogy mit keresnek Gibraltáron a britek, akiket háromszáz év elmúltával is betolakodóknak tekintenek Madridban.
A szépséges imázs lassan szilánkokra töredezik, kivillan a kékes-csillagos közös érdek mögül a nagy és gazdag és becsületes országok nagyon is határozott önérdeke. Ez az egész egyesülésesdi csak addig működőképes, amíg minden állam megkapja a véleménye szerint neki járó javakat, lehetőségeket. Ha ez nem így történik, a szövet felfeslik, szétszakad a csillagos lobogó, s flamandok ütik a vallonokat a Grand Place körüli utcákban a marokkói származású belgák kaján vigyora kíséretében.
