Szilánkok

A szépséges imázs lassan szilánkokra töredezik, kivillan a kékes-csillagos közös érdek mögül a nagy és gazdag és becsületes országok nagyon is határozott önérdeke.

Fotó: MTI

A római szerződés, azaz a mai Európai Unió ősének megalkotása óta igen sokszor leírták különböző politikusok, hogy ez a világ leghatékonyabb békeprojektje, és az évszázados viszálykodást felváltotta a pragmatizmus, az évszázados ellenségek szövetségre léptek a közös jó érdekében. Németek, angolok, franciák, spanyolok, olaszok borultak egymás kebelére s lettek testvérek a közös hazában, az Európai Unióban.

Mi pedig ezt elhittük, mert később csatlakoztunk a nagy és gazdag partnerországokhoz, és különben is, ott mesés gazdagság volt hozzánk képest, tükörsima autópályák s becsületesnek kinéző, szemüveges hivatalnokok. Az az illúzió, amelyet az egész világ megvett, még maguk a „régi” országok is így tekintettek magukra.

A stabil, gránitkeménynek tűnő Európai Unió addig volt ilyen mozdíthatatlan monolit, amíg a bajok el nem kezdődtek. Egyes vélemények szerint a nagy közösséget az osztja meg, hogy a nacionalista-populista pártok előretörtek, csak úgy, a rejtekhelyükről, és hazugságaikkal elcsábítják a szavazókat az egyébként rendkívül tisztességes és a kormányzásra teremtett pártok mellől, eközben naponta gyalázzák a brexitet megszavazó briteket.

A spanyol járőrhajó felszólítja a brit kereskedelmi hajókat a távozásra, a franciák visszahívják római nagykövetüket, mert az olaszok szerintük folyamatosan gyalázzák és befeketítik őket. Szép lassan felmerülnek a régi ügyek, a spanyol armada a tenger alatt, meg az, hogy mit keresnek Gibraltáron a britek, akiket háromszáz év elmúltával is betolakodóknak tekintenek Madridban.

A szépséges imázs lassan szilánkokra töredezik, kivillan a kékes-csillagos közös érdek mögül a nagy és gazdag és becsületes országok nagyon is határozott önérdeke. Ez az egész egyesülésesdi csak addig működőképes, amíg minden állam megkapja a véleménye szerint neki járó javakat, lehetőségeket. Ha ez nem így történik, a szövet felfeslik, szétszakad a csillagos lobogó, s flamandok ütik a vallonokat a Grand Place körüli utcákban a marokkói származású belgák kaján vigyora kíséretében.

Mert az egyik állam beleszól a másik belügyeibe, kisajátítja a történelem pici szeletkéjét, a finn képviselőnek márpedig Nokia lesz a telefonja, a francia elnök Citroënnel furikázik, a portugál kormányfő fűszeres portói bort fog inni, s szép lassan, törvényszerűen kiderül, hogy ennyi ország nem tud egy politikai platformra kerülni.

Mi, akik újak, lenézettek, szegények és főleg populisták vagyunk, közben megvalósítottuk a lehetetlent, és a szándékosan üres visegrádi megállapodásból működő közösséget hoztunk létre, olyat, amelynek tagjai között történelmi tragédiák miatt mély árkok húzódnak, ideológiai szempontból távol állnak egymástól, és mégis, ki tudunk állni egymásért, egymás védelmében.

Az igazi pragmatizmus a V4-ek között tapasztalható, pedig a március végén esedékes Szlovákia–Magyarország Eb-selejtező biztonsági szempontból kiemelten kockázatos mérkőzés lesz, s nem volt olyan régen, amikor a magyar köztársasági elnököt a komáromi híd közepéről fordította vissza Szlovákia. De mindenki tudott lépni egy nagyot, elfelejteni a sértéseket s meglátni a közös érdekeket.

Soha nem lehetett hallani arról, hogy Budapest bírálta volna bármely más ország belső döntését, kritizálta volna valamely választás végeredményét, bevezettette volna az eurót Svédországban vagy utasítgatta volna Luxemburgot, hogy jobban figyeljen oda a demokratikus jogokra a bankrendszer simogatása mellett. Ez a jövőben se várható tőlünk, míg mi naponta fogjuk megkapni, miként kellene élni.

Pedig még Gibraltár státusát se tudják háromszáz éve rendezni.