Zavaros vizeken

A brexit leginkább egy soha véget nem érő bazári alkudozásra hasonlított az elmúlt hónapokban.

A woman waves a British flag on Brexit day in London, Britain January 31, 2020. REUTERS/Henry Nicholls - RC26RE9R2ANM Fotó: Henry Nicholls

A brexit leginkább egy soha véget nem érő bazári alkudozásra hasonlított az elmúlt hónapokban. A bazárok megszokott működésétől eltérően azonban a kofa nem akart megválni portékájától, a vevő pedig nem is akarta megvásárolni. Csupán felesége unszolására szólította meg az eladót. Ha ránézünk a brüsszeli és a londoni tárgyalódelegációk vezetői­re, arckifejezésük nem azt sugallja, hogy élvezettel találkoznak és beszélgetnek egymással nap mint nap. Michel Barnier rendre úgy néz ki, mint aki foghúzásra megy, David Frost pedig az érettségire, amire nem volt ideje felkészülni.

A válás persze nehéz, márpedig az Egyesült Királyság és az Európai Unió éppen erre készül. A szigetország uniós tagságának megszűnése ugyan január 31-én hivatalosan megtörtént, a britek a mai napig alkalmazzák az uniós jogszabályrendszert, miközben az EU működésébe nincs beleszólásuk. Ezt az állapotot hivatott megszüntetni a jövő év elején életbe lépő szabadkereskedelmi megállapodás, erről szólnak most a tárgyalások, ám az idő fogytán van.

A britek negyvenhét évig tartó uniós tagsága sosem volt zökkenőmentes: amiből tudtak, kimaradtak, opt-outot gyakoroltak; amit tudtak, megvétóztak, nem kevés feszültséget teremtve a béke zálogaként létrehozott európai projekten belül. Ugyanez a súrlódás, egymás meg nem értése világlik ki most is, ez van ráírva Michel Barnier és David Frost arcára. A britek ugyanis teljes függetlenséget akarnak, meg akarják védeni határai­kat a bevándorlóktól, vizeiket a francia halászoktól, munkavállalóikat a kelet-európai konkurenciától.

Mindeközben ugyanúgy kereskednének és lépnének be az európai piacokra, mintha mi sem történt volna. Az Európai Unió és huszonhét tagállama – amelyek a brexit kérdésében egységesebbek, mint valaha – ezeknek a kívánalmaknak nem tesznek eleget. Nagyon helyesen.

Az EU ugyanakkor nem engedheti meg magának, hogy Európa második, a világ ötödik legnagyobb gazdaságát hagyja elsodródni a nemzetközi vizeken. Ma már túl sok szálon kötődik egymáshoz a szigetország és a kontinens ahhoz, hogy – Boris Johnson miniszterelnök fenyegető szavaival élve – Nagy-Britannia megállapodás nélkül sétáljon el a tárgyalóasztaltól. Nem helytállóak azok a német és francia fenyegetések sem, amelyek szerint a szakítás Londonnak fog jobban fájni. A britek nem pesszimista látásmódjukról és tenni akarásuk hiányáról híresek.

Semmi jel nem utal arra, hogy a független ország ne lehetne sikeres: a négy évvel ezelőtti brexitnépszavazás okozta sokk természetesen bizonytalan helyzetbe hozta a szigetországban működő vállalatokat, de az idén januárban életbe lépett kilépési megállapodás, majd a remélhetőleg jövő januártól érvényes szabadkereskedelmi egyezmény nyugtatólag hat a piaci szereplőkre.

A sértődöttségből fakadó bosszúvágy megmutatta csúnya arcát a brexittárgyalások elmúlt három-négy évében is: a britek döntését tiszteletben tartó közép- és kelet-európai országokkal szemben Nyugat-Európa mindvégig azt érzékeltette, meg kell büntetni a renitens Nagy-Britannát, amely hátat mert fordítani neki. Az elszakadás megnehezítésével éppen az lett volna a cél, hogy elvegye a többi tagállam kedvét a kilépéstől, noha valószínűleg éppen ennek az ellenkező hatását érték el. Azt a kérdést viszont sosem tették fel maguknak Brüsszelben, Berlinben és Párizsban, hogy miben hibáztak ők, miben hibázott az EU, hogyan talált nála vonzóbb alternatívát az egyik legjelentősebb tagállama.

A fenyegetések és a súlyos nézeteltérések ellenére előbb-utóbb lesz megállapodás, mert mind a 28 érintett ország ebben érdekelt. A bazár nem fog egyhamar bezárni, mert a kofának is meg kell élnie valamiből és a vevőnek is szüksége van a portékára.