Valamikor a 80-as évek elején, éppen csak katonaviselt emberekként, két preferanszparti között beszélgettünk többször is arról, miként lehetne megállítani a magyarok fogyását odalenn, délen, a magyar országhatártól 50-100 kilométerre. Ott, ahol már valóban csak elvétve lehetett, ha lehetett egyáltalán gyarapodó magyar közösségre bukkanni.
No de Szabadkán, ott bizony a helyi szerbek is tudtak magyarul, a bunyevácokról nem is beszélve, na meg a Tisza mentén, Kanizsán, Zentán, Adán, Moholon… is megélt a magyar, ha csak magyarul tudott is. Mert Magyarország határától egy kőhajításnyira sohasem lesznek kisebbségben a magyarok, gondoltuk akkor.
Előkerült akkor, hogy az bizony sokat jelentene, ha valamilyen komoly magyarországi vállalat érkezne, magyarországi cégvezetőkkel, akik megkövetelik arra lentebb, délebbre is, hogy az alkalmazottak magyar nyelven is beszéljenek. Hisz mindig is tudott itt mindenki a más nyelvén. A tót is beszélt svábul, szerbül meg magyarul, ha kellett, de a magyar meg a szerb is azoknak a népeknek a nyelvét, amelyekkel együtt élt. Csak azóta, amióta a szocialisták, kommunisták uralták az országot, a vállalatokat, azóta lett a szerb (szerbhorvát) az egyedüli érvényesülés nyelve. Az egyszerűbb ember gondolta volt csak, hogy majd a gyereknek jobb lesz, ha nem terhelik magyar iskolával, ezeréves történelemmel, irdatlan irodalommal és nyelvtannal.
És százezrekkel vagyunk ott most kevesebben, igen, a háborúnak is köszönhetően, amely elkergetett bennünket onnan, ahova most a temetőkbe visszajárunk.
Majd jön a magyar ipar – tudtuk is mi akkor, hogy van-e magyar ipar, képes-e bármit is tenni komoly gazdasági erő nélkül egy magyar kormány azért, hogy nyelvünk, kultúránk megmaradjon, na meg boldogulni is lehessen? –, jön és támogatja a leszegényedett, de szegénységében is dolgos és becsületes magyarokat. Hát nem jött!
De jött a háború, amikor a sok magyart a frontra küldték, aknaszedésre a szerbek és horvátok területi vitájának a rendezése közben, a valószínű halálba, és nem csak fellángoltak, gyökeret is vertek a nemzetek közötti ellentétek. Háború, pusztítás után menetrend szerint érkezett a munkanélküliség, a gyárak bezárása, folytatódott a gyűlölet politikája, aminek a végét senki sem látta, tenni ellene még kevésbé lehetett. Vagy mégis?
