Magyar érdek

Valamikor a 80-as évek elején, éppen csak katonaviselt emberekként, két preferanszparti között beszélgettünk többször is arról, miként lehetne megállítani a magyarok fogyását odalenn, délen, a magyar országhatártól 50-100 kilométerre. Ott, ahol már valóban csak elvétve lehetett, ha lehetett egyáltalán gyarapodó magyar közösségre bukkanni.

No de Szabadkán, ott bizony a helyi szerbek is tudtak magyarul, a bunyevácokról nem is beszélve, na meg a Tisza mentén, Kanizsán, Zentán, Adán, Moholon… is megélt a magyar, ha csak magyarul tudott is. Mert Magyarország határától egy kőhajításnyira sohasem lesznek kisebbségben a magyarok, gondoltuk akkor.

Előkerült akkor, hogy az bizony sokat jelentene, ha valamilyen komoly magyarországi vállalat érkezne, magyarországi cégvezetőkkel, akik megkövetelik arra lentebb, délebbre is, hogy az alkalmazottak magyar nyelven is beszéljenek. Hisz mindig is tudott itt mindenki a más nyelvén. A tót is beszélt svábul, szerbül meg magyarul, ha kellett, de a magyar meg a szerb is azoknak a népeknek a nyelvét, amelyekkel együtt élt. Csak azóta, amióta a szocialisták, kommunisták uralták az országot, a vállalatokat, azóta lett a szerb (szerbhorvát) az egyedüli érvényesülés nyelve. Az egyszerűbb ember gondolta volt csak, hogy majd a gyereknek jobb lesz, ha nem terhelik magyar iskolával, ezeréves történelemmel, irdatlan irodalommal és nyelvtannal.

És százezrekkel vagyunk ott most kevesebben, igen, a háborúnak is köszönhetően, amely elkergetett bennünket onnan, ahova most a temetőkbe visszajárunk.

Majd jön a magyar ipar – tudtuk is mi akkor, hogy van-e magyar ipar, képes-e bármit is tenni komoly gazdasági erő nélkül egy magyar kormány azért, hogy nyelvünk, kultúránk megmaradjon, na meg boldogulni is lehessen? –, jön és támogatja a leszegényedett, de szegénységében is dolgos és becsületes magyarokat. Hát nem jött!

De jött a háború, amikor a sok magyart a frontra küldték, aknaszedésre a szerbek és horvátok területi vitájának a rendezése közben, a valószínű halálba, és nem csak fellángoltak, gyökeret is vertek a nemzetek közötti ellentétek. Háború, pusztítás után menetrend szerint érkezett a munkanélküliség, a gyárak bezárása, folytatódott a gyűlölet politikája, aminek a végét senki sem látta, tenni ellene még kevésbé lehetett. Vagy mégis?

Mégis, mert lózungokkal mindenütt tele a padlás, tenni viszont csak az erős, büszke Magyarországot építő Orbán-kormány tett. Ha csak a magyar állampolgárság lenne az egyetlen, amit ehhez a kormányhoz köthetnének odaát, bár továbbra is egyre csak fogyóban, akkor is imába foglalnák a nevét, de se szeri, se száma a támogatásoknak, amelyek reményt vagy annál is többet, lehetőséget adnak az ott-, a megmaradásra.

És kellett ehhez az együttműködésre, közös előnyök kiaknázására fogékony szerb vezetés, a Vucsics-kormány, amely ugyanúgy felül tudott emelkedni a kapcsolatokat eddig gúzsba kötő, ellentétekre kihelyezett, kicsinyes, acsarkodó politikán, mint azt tette a magyar kormány. Ez az együttműködés mára olyan szintre emelkedett, hogy Szerbia uniós csatlakozásának a pártfogolása Orbán Viktor újonnan meghirdetett ­uniós politikájában külön pontot – a hét pontból épp a hetediket – jelenti.

A magyar kormány példaértékű, nyertes politikát tudott folytatni Szlovákiával is, de nem a szlovákokkal szemben, és komoly részt vállalt abban, hogy a V4-ek mára az EU egyik meghatározó gazdasági és politikai szövetségének számít. Ha megérjük, hogy Szlovákiához és Szerbiá­hoz hasonlóan Ukrajnában is a térség felemelkedésének az ígéretével, a helyes irányba tett cselekedetekkel, és nem az ellentétek szításával foglalkozó vezetés kerül hatalomra, Magyarországnak ugyanúgy elemi érdeke lesz az EU-hoz való csatlakozás támogatása ott is, mint ahogy az jelenleg Szerbia esetében.

(Borítókép forrása: MTI/Molnár Edvárd)