Diadalmenetnek ez a harc már régen nem ígérkezett, talán soha nem is kecsegtetett a siker reményével. De a végjáték, Afganisztán eleste – a kabuli repülőtéren egymás hegyén-hátán menekülő emberek rémisztő képével – még a várakozásokhoz képest is gyorsan, tragikusan és szégyenteljesen ment végbe. Az Egyesült Államok úgy kénytelen lezárni történelme leghosszabb, csaknem húszéves, egyben pedig méregdrága – kétezermilliárd dolláros – háborúját, hogy az internet végtelenített szalagként visszhangozza Joe Biden júliusi szavait: nem igaz, hogy az afgán kormány össze fog omlani, és nem igaz, hogy elkerülhetetlen a tálib hatalomátvétel. Mégpedig azért nem volt ez igaz az amerikai elnök szerint, mert a 75 ezer tálibbal „a háromszázezres, jól felszerelt afgán csapatok, amelyek épp olyan jók, mint a világ bármely hadserege, valamint a légierő” száll majd szembe. 
Mármost ez a csillagászati összegekért kiképzett „hadsereg” kártyavárként omlott össze. Az 1975-ös vietnami fiaskót, a Saigonból felszálló utolsó amerikai helikopter képét idéző mostani csúfos kudarc örökre rajta marad Bidenen, mint szamáron a fül, Nixonon a Watergate, Clintonon az Ovális iroda titkai. Miközben a Biden-kormány például Magyarországgal szájkaratézott, ennek a kiszolgált öregembernek fogalma nem volt róla, mi vár rá és a világra Afganisztánban. Maga a kivonulás nem Biden ötlete: az amerikai közvélemény mellett az előző elnökök is belefáradtak már ebbe a csak halottakat és a fegyvergyártók profitját termelő, végeláthatatlan konfliktusba. Felelősek a Bush-korszak neokonzervatívnak nevezett, valójában neoliberális intervencionista ideológusai is. Mostantól alighanem a hadtudományok bevezető kurzusain tanítják: hárítsd el a terrorveszélyt, amennyire tudod, de ne akarj megmenteni egy olyan országot, amely szemlátomást nem akarja, hogy megmentsék, és amelynek domborzata, éghajlata, etnikai-törzsi-nyelvi hűségviszonyai és a kultúráddal szembeni utálata mind kifog rajtad! Az amerikaiaknak – és a háborúhoz a szeptember 11-i globális pánik nyomán csatlakozott NATO-nak – ugyanabba tört bele a bicskája húsz év alatt, mint a szovjeteknek tíz alatt. A tálib hatalomátvétel az év világpolitikai eseménye, és legyen akkora szerencsénk, hogy nem lesz az egész évtizedé is. Ehhez az szükséges, hogy a tálib uralom ne jelentsen olyan, Oszama bin Ladenhez és az al-Kaidához mérhető biztonsági fenyegetést a Nyugatra, beleértve minket is, amely hírszerzési eszközökkel kivédhetetlen. Valamint hogy el tudjuk hárítani az elkerülhetetlen afgán menekültáradatot is.  
Biden jobb időzítéssel és elrettentéssel tisztes módon vonulhatott volna ki. Maradt volna ideje köszönetet mondani a szövetségeseknek, így a magyaroknak is, akik életeket mentettek, országunk számára is hasznos, csak válsággócban, terepen megszerezhető tapasztalatra tettek szert Afganisztánban. De nem maradt semmire idő, az afgán elnök pedig Ománba menekült, mert tudja, nem babazsúr következik. Amikor a tálibok huszonöt éve megdöntötték Muhammad Nadzsibullah uralmát, az elnököt megkínozták, kiherélték, egy teherautó után kötve körbehúzkodták Kabul utcáin, majd a belőle maradt húscafatokat közszemlére akasztották Kabulban, hogy mindenki jól értse az új idők szavát. A most felálló „iszlám emírség” sem éppen bizalomgerjesztő. De öröm az ürömben, hogy még e legsötétebb órákban sem kopik a magyar virtus! Cseh Katalin ellenzéki képviselőnő – megvillantva helyzetfelismerő képességét – azt mondta, tesz majd róla, hogy uniós szank­ciók érjék a tálib jogsértések elkövetőit. Bemondhatná ezt a Klubrádió­ban: a táliboknak is van internetük, és nyomban tele lesz a nadrágjuk.
(Borítókép forrása: Reuters)