Nyolcvanezer forint – másfél hónap múlva ekkora összeget kap meg nyugdíjprémium címén minden nyugdíjas. A döntés – amelyről Orbán Viktor miniszterelnök számolt be pénteki rádióinterjújában – rendkívüli horderejű. Egyrészt számottevő pluszpénzhez juttatja a hozzávetőleg 2,7 millió időskorút, másrészt arról árulkodik, hogy erőtől duzzad a gazdaság, van mit a tejbe aprítani. De a nyugdíjprémium ügyének jelentősége a politikai térben sem elhanyagolható, sőt ott értelmezhető igazán. Példáján keresztül világosan megmutatkozik a különbség az ígérgető, valójában semmit el nem érő, érzéketlen, arrogáns kormányzási hozzáállás és aközött, ha valakinek nemcsak elképzelése van a hatalomgyakorlás hatékony módjáról, de ha lehetőséget kap rá, céljaiért tenni is tud, azokat el is éri.
Mindenekelőtt érdemes visszamenni az időben egészen 2008-ig. Akkor még Gyurcsány Ferencnek hívták a miniszterelnököt, és éppen válság tombolt a világban. A hazai kormányzati válasz bődületes hitelfelvétel volt, s az, hogy a kölcsön árát minden lelkifurdalás nélkül meg kell fizettetni a lakossággal. Serényen dolgozott a Gyurcsány-sarló, aminek az lett a vége, hogy 2009-ben mindenkitől minden lehetséges juttatást elvettek, de legalábbis csökkentettek – így esett el sok más mellett a 13. havi nyugdíj is. A balliberális döntéshozók arra ugyan nem voltak képesek, hogy az ország pénzügyeit rendbe tegyék, ígérni azonban ekkor sem voltak restek: a 13. havi juttatás eltörlését kompenzálandó törvénybe foglalták, hogyha egyszer majd netalántán jelentős gazdasági növekedés lesz idehaza, a nyugdíjasok prémiumot kapnak az államtól.
Pontosan tudta mindenki – s a balliberálisok a legjobban –, hogy ilyen címen Gyurcsányék biztosan nem folyósítanak senkinek egyetlen fillért sem, a jelentős gazdasági növekedéshez ugyanis a trükköknél és a kommunikációs manővereknél általában jóval több kell. Érdemi kormányzati tervek és mozgástér híján tehát a baloldal a jól bevált gazdaságpolitikai módszeréhez folyamodott: kölcsönt vettek fel, aminek a visszafizetését másra hagyták, megszorításokat vezettek be, amelyek társadalmi kárainak a csökkentésére még csak kísérletet sem tettek. Nem segítettek egyetlen társadalmi csoportnak sem, sorsukra hagyták mások mellett a kormányzati felelőtlenség miatt hatalmas bajba kerülő devizahiteleseket is.
Aztán teltek-múltak az évek, s Gyurcsányékat lephette meg a legjobban, hogy a 2009-es nyugdíjprémiumról szóló politikai blöffjükből hirtelen valóság lett. Akadt ugyanis egy olyan kormány, amely – 2017-ben először – képes volt elérni olyan gazdasági növekedést, amely garantálta a nyugdíjprémiumot. Majd ezt megtette a következő esztendőben és az azt követőben is. S így jutottunk el napjainkig, amikor már ott tartunk, hogy 7,5 százalékkal is nőhet a magyar gazdaság, az időseknek így a maximális összegű prémium jár. Mindezt úgy, hogy jövő februárban akár teljes egyhavi összeget jelenthet az időseknek az állami ellátások közé tavaly visszakerülő 13. havi nyugdíj.
A nyugdíjprémium így mára több lett egyszerű juttatásnál. Szimbólumává vált annak, hogy amíg a baloldal csak elvenni és ígérni tud, addig a konzervatív kormány ad. Ha lehet, többször is. S nem hitelből, hanem abból, amit az ország maga megtermel. A nyugdíjprémium és a 13. havi juttatás története így olyan politikai értelemben vett pofont jelent a baloldal számára, amely a juttatások kifizetésének alkalmával minden évben fel-felsajog. Mindezek miatt a nyugdíjügy kellő irányt mutathat azoknak, akik még bizonytalanok abban, hogy 2022 tavaszán hova húzzák majd az ikszet.
Borítókép: Koszticsák Szilárd
